Említettem már korábban, röviden a melankólia kezelését szolgáló terápiákat, amelyek azon alapultak, hogy az orvosok a fekete epét és kipárolgásait jelölték meg forrásként etiológiai diagnózisukban. Az alkalmazott gyógyszerek és kúrák célja (évszázadok alatt rengeteg ilyet találtak ki) az, hogy helyreállítsák a szervezetben a megzavart humorális egyensúlyt, akár úgy, hogy eltávolítják belőle kíméletes vagy kevésbé kíméletes módszerekkel a mértéken túli fekete epét, akár úgy, hogy a többi humort erősítik.
Népszerűek a gyógynövények, mint a már említett fekete hunyor vagy a mandragóra, vagy a vért erősítő kinin. Hildegard von Bingen például a zsálya, az olívaolaj és az ecet keverékét ajánlja a melankolikus fejfájásokra: „Mivel a zsálya leve kiszárítja a fekete epét, az olívaolaj enyhíti a kimerültséget és a fejfájást, az ecet pedig mérsékli a fekete epe erősségét”. Diétát is ajánl, melyben a baromfi dominál: kis madárkák, hattyútüdő. Mert a melankóliát gyógyító diétának is az a célja, hogy ellensúlyozza a fekete epe hatásait. A reneszánsz korának hírneves orvosa, de Laurens olyan menüket állított össze ebédre, melyekről azt gondolhatnánk, az a célja, hogy bejuttassa a szervezetbe az elfogyasztott táplálékban lévő pszichikai minőségeket: legyenek üde frissek, nedvesek és vidámak, mint például a folyóban (vagy a tavak tiszta, áttetsző vízében) élő hal, amelyben „tápláló világosság” van, mert ez képes szertefoszlatni a sötét és száraz kipárolgásokat. Pár száz évvel később az éternek tulajdonítanak ilyen átvilágító erőt, Krasiński is ezt szagolgatta, és úgy beragyogta a belső sötétségeit, hogy meglátja benne arcának tükörképét, mint a spiritiszta szeánszon.
A testi higiéniával kapcsolatos terápiák mellett (és minden korszak – minél közelebb vagyunk a jelenhez, annál inkább tudatosodik az, hogy nincs egyetlen, mindenütt hatásos orvosság a melankóliára – hozzáteszi a maga találmányait és szokásait; Krasiński korában próbálkoztak még elektromos árammal, mesmerizmussal, ópiumszívással és csukamájolajjal) a legkülönbözőbb gyógymódokat alkalmazzák, amelyek egyben a lelki higiéniát is javítják. Zene, utazás, társalgás, séták, de sosem egyedül, vérpezsdítő és a szellemet is frissítő lovaglás (hogy szabaduljunk a fekete epétől), kertészkedés, nem feltétlenül odahaza, a jó öreg kopuláció, ezek időtlen idők óta bevett dolgok, ma sem lep meg senkit, hogy bizonyos tulajdonságaik enyhítik a bánatot és nyugtatják a testet, és nemcsak az orvostudomány, hanem a népi bölcsesség is így tartja számon őket.
Meglepőbbek lehetnek az olyan terápiás ötletek, amelyek nem élték túl azokat, akiktől származnak. Például a hányatott életű orvost, Sydenhamot, nota bene, a laudanum feltalálóját, aki az anyatejet tartotta a legjobb gyógyszernek, mert az „a legédesebb, a legkönnyebb, az áll leginkább összhangban a természettel”. Tudatában volt annak, hogy nem mondható praktikusnak a tanácsa, de ezt így magyarázta: „A szerzők leírják, milyen csodálatos hatású, de nagyon nehéz elegendő mennyiséget nyerni belőle”. De legalább azt kell értékelni ebben az ötletben, hogy – ellentétben a legtöbb eljárással, amelyek mindenekelőtt olyan képeket sugallnak a képzeletnek, hogy szabadulást hoznak a szervezetnek (kivezetik belőle a fekete epét), és felépül a tisztítás után, vagy olyan ötletekkel álltak elő, melyek célja egyszerűen az volt, hogy különféle elfoglaltságokkal és mulatságokkal hessegessék el a bús gondolatokat – ez a farmakológiai szer figyelembe veszi a melankolikus képzeletet: szimbolikusan beteljesíti regresszív törekvéseit, a kezdethez való menekülést kínálja.
A melankolikus képzelet alapjáig ható közvetlen beavatkozás hasonló teóriáját találjuk Burton művében. A gondosan leírt gyógyfüves kezelések mellett Burton a melankólia szerinte leghatékonyabb ellenszerét keresve azt javasolja, amit ma nem ok nélkül neveznek totálisnak: az utópiát. Ezzel egyéneket lehet gyógyítani, mindenekelőtt magát Burtont, ilyen értelemben öngyógyító vállalkozás, ugyanakkor gyógyír az egész társadalomnak, az államnak is, melynek megbetegedéseit azért ismeri fel olyan jól Burton, mert az őt emésztő melankóliának köszönhetően világosan látja minden ember alkotta mű gyengeségeit: a társadalmi és politikai makrokozmosz ismerete nála abból fakad, hogy ismeri azt a betegséget, amely őt magát, Burtont kínozza. Mert bármilyen test szenvedhet melankóliában, egyéni és kollektív is, és mindegyik megfelelő terápiát igényel. „Olyan volt az állam – írja Burton a korabeli angol államról –, mint a beteg test, melynek humorai rosszul ülepedtek le, és úgy meggyengítette a hasmenés, hogy nem maradt benne más semmi, csak melankólia.” Az államot pusztító minden viszályt, erőszakoskodást, bitorlást a jellem melankolikus rendellenességeihez hasonlítja, mindezek arról tanúskodnak, hogy melankolikus a társadalmi korpusz.
Jelentsük ki rögtön: a melankóliára univerzális gyógyírt kereső Burton represszív utópikus struktúrákat kreál a projektjében. A rend legáltalánosabb szintjein kezdi. Az „új Atlantisza”, „költői Commonwealth-e” (a mérsékelt égöv 45. szélességi körén helyezkedik el) a geometrikus szabályszerűségek és szimmetriák summája (ami oly kedves a melankolikus képzelet számára, hisz az egyenes vonal és a középpont traumájában szenved): minden provincia fővárosa a centrumban helyezkedik el, mintha a kör középpontja lenne, a városok formája pedig kerek vagy négyzet alakú lesz, az utcáik pedig szélesek és egyenesek, mint Baudelaire új Párizsában. Megőrzik a tulajdon elvét, Burton utópiája ugyanis antiegalitárius, de mindenkit egyesít a munka kötelező hatékonysága (Burton szerint a lustaság a melankólia legfőbb lelki oka; az élősködők börtönben vagy akasztófán végzik). Még munka után sem lesz szabadidő: más elfoglaltságok, szervezett szórakozások töltik ki (ez „szocioterápia”, mondanánk ma). Az intim életet is szigorúan regulázza a bürokrácia: a férfiak csak huszonöt éves kortól nősülhetnek, nem köthetnek házasságot nyomorékok és azok, akik öröklődő betegségben szenvednek.
Bürokratikus felügyeleti rendszer, supervision őrködik minden felett. A látás lesz a rendfenntartás és a társadalom ellenőrzésének legfőbb fegyvere; mindenütt állami megfigyelők köröznek, és figyelik a szabálysértéseket. Amikor Burton felvázolta a melankolikus világképét, ugyanarra a felső tekintetre hagyatkozott, hívja fel erre a figyelmünket Starobinski; a Lukianosz dialógusában szereplő Kharónhoz hasonlította magát, akit „olyan helyre vittek, ahonnan egyetlen pillantással át lehet tekinteni az egész világot”. Az utópikus állam képét vázolva a vizuális kontroll birodalmává változtatja kritikus és szatirikus vízióját, a visszafojthatatlan démokritoszi nevetést pedig az államapparátus legszigorúbb komolyságává. Ugyanakkor a szigora inkább a melankólia újabb tünete, nem pedig a gyógyulás jele; a melankolikus káosz, amely represszív szervezetté válik, felfed valamit, ami igen jellemző erre és talán minden más utópiára (és talán minden olyan terápiára is, amely ki akarja ölni a melankóliát): maga az utópia tartalmazza azt a halálösztönt, amelyen úrrá akar lenni.
Marek Bieńczyk: Melankólia. Kik már sohsem találnak a vesztett üdvre, ford. Pálfalvi Lajos, Rézbong Kiadó, 2019.
