Az ausztráliai Brisbane városának neve nagyon is ismerősen csenghet a magyar olvasó számára, bár a legtöbben valószínűleg nem a kortárs orosz irodalommal kapcsolják össze, hanem a koronavírus előtti időkben vezető hírnek számító ausztrál tűzvésszel-tragédiával. Ugyanígy, Jevgenyij Vodolazkin neve sem kell, hogy ismeretlen legyen, hiszen a Brisbane előtt megjelent már tőle 2015-ben a Laurosz.
Ám míg a Laurosz „egy középkori orosz szent élettörténete, de sokkal több is annál: időtlen könyv az örök szerelemről és az időről, amely talán nem is létezik”, a Brisbane első ránézésre jóval könnyebb olvasmánynak tűnik. Azonban hamar kiderül, hogy bár – már csak a téma okán is – mindenképpen könnyebb, de semmiképpen sem könnyedebb.
A regény főhőse a gitáros szupersztár Gleb Janovszkij, akinek életét annak apropóján ismerhetjük meg, hogy éppen írja az életrajzát a Nyesztor álnéven publikáló író, Szergej Nyesztyerov. Ugyanakkor idővel mintha maga Nyesztor is egyfajta főszereplővé avanzsálna a két idősíkon futó regényben. Az életrajzírós kerettörténet okán az egyik idősík értelemszerűen a jelen, amelyben Gleb és Nyesztor (és idővel még sokan mások) beszélgetnek, a másik pedig Gleb múltja, gyermek- és ifjúkora. Míg a jelenben zajló részek egyes szám első személyű (Gleb), addig a múltat elmesélő – és egyébként évszámokkal ellátott részek – egyes szám harmadik személyű narrációban zajlanak. Gleb egy ponton azt mondja Nyesztornak, hogy tud ő dúrban és mollban is mesélni – akár ennek megnyilvánulását is láthatjuk a kétféle narrációban. Bár, ha abból a minden egyes első zeneórán elhangzó bölcsességből indulunk ki, hogy „a dúr vidám, a moll szomorú”, nem lenne könnyű eldönteni, melyik melyik.
Glebnek már születésekor sem egyszerű a helyzete (bár ezt ő akkor még nyilván nem tudja), ugyanis az anyja orosz, az apja ukrán, anyja a későbbiekben oroszul beszél hozzá, apja viszont csak ukránul hajlandó, sőt, egyfajta árulásnak is tartja fia részéről az orosz beszédet. Ha belegondolunk az ukrán-orosz történelmi viszonyokba (amit itt most nem fejtek ki), vagy akár csak az elmúlt évek történéseibe és a jelenlegi helyzetbe, ez nem is annyira meglepő magatartás, és nem is egyedi eset. Ez az orosz-ukrán kettősség kezdetben még – az apjával való viszonyt leszámítva – nem is okoz olyan nagy problémát, egészen addig, amíg fel nem bomlik a Szovjetunió, és Gleb-Hlibnek ezzel együtt el kellene dönteni, hogy orosz vagy ukrán. Emellett az sem könnyíti meg a gyermekkort, hogy Fegyir, az apa, profi zenész, így a kis Glebnek ugyancsak kell bizonyítania, hogy alkalmas a zenészi pályára (az apa szerint nyilván nem az). Ez a bizonyítási vágy (vagy, ha tetszik, kisebbségi komplexus) viszont egész életétben végig kíséri főhősünket. Az anya pedig eközben (a szülők elváltak) folyamatosan Brisbane-be vágyakozik, amit ugyan csak egy képeslapról ismer, de mégis az a szent meggyőződése, hogy csak ott találhat rá a boldogság.
Gleb gyermekkorában így aztán a nagymama lesz a meghatározó figura. Olyannyira, hogy vele éli át Gleb azt az „élményt”, amelyről talán kijelenthetjük, hogy egész további életét meghatározta. Az egyik nyári vakáció során a nagymamával mennek le a vízpartra, ahol megpillantanak egy halott lányt (a helyzetet súlyosbítja, hogy Gleb már menet közben is látta őt, még élve). Ez a tapasztalat örökre a fiú emlékezetébe vésődik, illetve innentől kezdve aktívan foglalkoztatja a halál gondolata – a sajátjáé és másoké is. A halál pedig aztán a jelenen játszódó idősíknak is kulcseleme lesz, szinte keretbe foglalja a regényt – de ne szaladjunk ennyire előre.
Az identitáskeresés kérdéséhez visszakanyarodva, valahol tovább bonyolítja a helyzetet a kollégiumi szerelem és későbbi feleség, Kátya személye. Kátya ugyanis – ne tévesszen meg senkit a névhasználat – egy német lány. Tehát nyugat és kelet találkozik azon a kollégiumi Szilveszteren, amelynek aztán házasság lesz a vége. Vagy, ha úgy vesszük a civilizált és a civilizálatlan világ fúziója ez, legalábbis sokak szemében az. Itt vannak például rögtön Kátya szülei, akik finoman szólva sem rejtik véka alá ilyetén véleményüket. Illetve, mintha maga Gleb is – legalábbis eleinte – így tekintene magára.
Gleb Janovszkij jelenkori életének – és ez már a másik idősík – legnagyobb tragédiája kézremegéssel kezdődik. Mindez persze egy koncerten tör rá, és nem nehéz kitalálni, hogy nemsokára Parkinson-kórt diagnosztizálnak nála – bár ezt sokáig igyekszik tagadni, és más diagnózisok után kutat. Márpedig ez a betegség egy gitárművész életében mindennek a végét (ha tetszik: a halált) jelenti. A helyzetet súlyosbítja, hogy – az időközben egyébként szintén főszereplővé váló – Kátya és a nővére nem igazán vetik meg az alkoholt, állítsanak bármi mást.
Ám az igazi dráma akkor kezdődik, amikor megjelenik a képben Gleb ifjúkori szerelme – már maga ez a tény fokozza a feszültséget. A nő azonban nem várt fordulatként súlyos beteg lányának kér segítséget, aki nem mellesleg roppantul tehetséges zongoristanövendék. Innentől kezdve kapcsolatok bonyolult hálója szövi át a regényt, Verára, a kislányra Janovszkijék ugyanis szinte rögtön saját gyermekükként tekintenek – Kátya kvázi benne látja a nagy lehetőséget, mivel neki nem lehet gyereke. (Hasonlóan bonyolult, bár jóval toxikusabb kapcsolati hálót mutat az a momentum, amikor Gleb egy ukrán szeretője azzal állít be, hogy várandós a zenésztől, és Kátya őt is a házukba fogadja – azonban sajnos kiderül, hogy a kisasszony bizony hazudik.)
Vera megjelenésének fordulatával a regény szereplőinek addigi egyensúlya is felborul, és egyértelműen a kislány válik protagonistává, az addig premier plánban lévő Gleb, Kátya és Nyesztor eggyel hátrébb szorulnak. Igazán megrendítő, ahogy a súlyos beteg kislány és a gitározni már képtelen zenészóriás közös koncertre készülnek (Gleb is énekel), amely végül patetikus, de ugyanakkor tragikus előadásban csúcsosodik ki.
Innen pedig már zuhanórepülésben tartunk a drámai végkifejlet felé. Vera nem sokkal a sikeres koncert után meghal, Gleb apja még korábban veszti életét, anyja csalók áldozata lesz és ő is meghal (a sors iróniája, hogy éppen a reptérre és Brisbane-be menet), Glebnek pedig végleg el kell búcsúznia a színpadtól – ami egy sztárgitáros esetében akár egyet is jelenthet a halállal. Így a halál motívuma mintegy keretbe foglalja Gleb Janovszkij itt megismert életét, Jevgenyij Vodolazkin regénye viszont mindezek ellenére a legkevésbé sem búskomor, legfeljebb kissé melankolikus, de mindenképp élvezetes olvasmány.
Németh Orsolya
Jevgenyij Vodolazkin: Brisbane, Helikon kiadó, 2019., ford.: Pálfalvi Lajos, 531 oldal, 3999 Ft
