Évekkel ezelőtt Jaroslav Rudiš cseh írónak egy telepi figurával folytatott beszélgetései közben óriási ötlete támadt: itt ez a kőbunkónak tűnő fickó, aki egyébként meglepően olvasott, rómaiakról, Teutoburgról, középkorról beszél, általános érvényű megállapításokat von le az emberre mint fajra vonatkozóan, hiszen ez egy hatalmas irodalmi alapanyag! Meg is írta, hozzákötötte a szereplőjét a nagy cseh nemzeti mítoszhoz (a szövegben úgy emlegetik, hogy ő kezdte a verekedést annak idején a Národní třídán a rendőrökkel, és ebből lett a rendszerváltás), némi sikert is aratott vele, azóta ez a könyv magyarul is létezik, a Nemzeti sugárút címre hallgat.
Ennek nem természetes következménye, hogy a csehek filmet rendeznek belőle, de megtették. Természetesen némileg módosították a dolgot, csak az alapmotívumokat és a mozgatórugókat hagyták meg úgy ahogy. Adott nekünk a telepen élő Vandam (Hynek Čermák), aki talán festőként és mázolóként dolgozik, nagyjából ötven éves lehet, van egy fia, akit nem nagyon látogat, a Sarkcsillag nevet viselő telepi kocsmába jár, ahol nagyon bejön neki Lucka (Kateřina Janečková), a csapos. Őket az is összeköti, hogy Vandamnak már a szülei is a telepen éltek, Luckának pedig már az anyja is ugyanott volt csapos. Rendesen ezt kilátástalanságnak nevezik, Vandam azonban telepi tradicionalizmussá formálja a dolgot. Ezen kívül Vandam még szeret fekvőtámaszokat csinàlni, és embereket elverni, ha nem tetszik neki rajtuk valami. Egyszer aztán megjelenik a Sarkcsillagban egy ficsúr, akar valamit Luckától, ez eleve nem tetszik Vandamnak, de utána kiderül, hogy a ficsúr valami fejlesztőcégnél dolgozik, és az egész telepet fejleszteni akarják, Lucka pedig elég szép összeggel tartozik nekik, és ha nem tud fizetni, akkor át kell adnia nekik a Sarkcsillagot. Márpedig ha a Sarkcsillagot átadják, akkor Vandamnak nem lesz hova kijárnia a barátaival, és talán a telep is szép lassan átalakul, pedig az az egyetlen dolog, ami ezt az egyébként nem is annyira nagydarab verőlegényt a gyerekkorához köti.
Ezzel kezdődik Vandam hadjárata, amelynek az a célja, hogy a lakótelepet megmentse. Egy olyan emberről beszélünk, akinek tényleg Van Damme poszter van a szobájában, mint egyetlen dekoráció, aki miután nagy nehezen fel tudja vinni álmai nőjét, akkor két feles olcsó rum után egy nyolcvanas években gyártott kihúzott kanapén teszi magáévá. Ahogy a Terrorista főszereplői, Vandam is a cseh társadalom leszakadó részén található, azon emberek egyike, akinek volt ideje megutálni a politikai elitet, a külföldieket, a polgármestert, a gazdagokat (és itt egy sokkoló észrevétel: ebben a filmben a szegények lakta telep úgy néz ki, mint a Csernobil díszletei, katasztrófa után, lakókkal, a gazdagok lakásai pedig úgy néznek ki, mint az Eltűnés sorrendjében norvég gazdagjainak lakásai. Ha ez mögött nem művészi megfontolások állnak, akkor elég szépen leszakadhattak a cseh gazdagok a cseh szegényektől), vagy azt, akit éppen utálni kell. De ebből a filmből sem lehet sokkal többet kihozni – és ezt úgy írom le, hogy idén ez volt a kedvencem. Egyszerűen nem lehet morált adni neki, mert ezek a lakótelepi történetek ezekkel az emberekkel általában ugyanolyan céltalanok, mint a szereplők egzisztenciái Nem lehet még csak negatív értelemben sem morált adni neki, mert Vandam minden hülyesége ellenére sem tud ellenszenvessé válni. Lehet mondani, hogy van egy pillanatnyi katarzis, de az is rettentően erőszakos, és egy telepi bunkónál is ellenszenvesebb embert kell hozzá szerepeltetni a filmben.
Akkor mégis miért jó film ez? Mert egy egyre érdekesebb, és egyre nagyobb politikai és társadalmi erőket megmozgató rétegről szól, némi filmes túlzással. Azokról, akik öt év múlva talán sehol sem lesznek, de az igazság az, hogy valószínűleg ezt nem fogja a nyugat ilyen olcsón megúszni. És Vandam köztük is egy túlzások felé hajlóan komplex figura. Azokról van szó, akik nem látnak túl a kisebb közösségeiken, viszont az érdekérvényesítésük így annyira hatástalan egy nagyobb piaci szereplővel szemben, hogy az csak frusztrációhoz vezethet. Olyan emberekről, akiknek föntről szinte szándékosan a „fejére szarnak”, hogy a filmet idézzem, és azt azért egyetlen épelméjű ember sem várhatja el, hogy ezt majd odalent hosszasan elviselik. Csak játszunk el a gondolattal, ahogy Vandam a film elején és végén elhangzó monológjában utal rá, hogy mit éreznek azok, akik a társadalom aljára csúsznak, és onnan feljönni szinte semmi esélyük, együttérzésre sem sokra számíthatnak, akkor nem is meglepő, hogy elkezdenek mindenfélében kételkedni (például, hogy a föld gömbölyű, vagy hogy az orvosok csak segíteni akarnak), és ha erre is csak kinevetik őket, akkor az semmit sem fog megoldani.
Végül a Nemzeti sugárút és a Terrorista azok a cseh filmek idén, amelyek egy kicsit letérnek a szokásos útról, és nem tudom, hogy szándékosan-e, vagy csak a dolog természetessége miatt, de egy olyan társadalmat vizionálnak, ahol már nem bízhatunk a választott képviselőinkben, és ahol már az önjelölt igazságosztókkal is tudunk szimpatizálni. Vandamnak ugyanis van egy ugyanarról a helyről indult telepi ismerőse, aki piszokul gazdag lett, de a filmben senki sem cáfolja, hogy ez is egy simlis vagyonosodás volt.
De a Nemzeti sugárút mégsem szociográfia, nem is egy panoptikum, ahol lecsúszott embereket nézhetünk meg, és kacaghatunk rajtuk, hanem egy olyan film, aminek végre egyszerű filmes megoldásokkal, de szórakoztató módon sikerül megoldania azt a problémát, hogy rendezzünk egy filmet a cseh alsó-alsó osztály életéről.
Hanzelik Gábor
Nemzeti sugárút, Toldi mozi, február 21., péntek, 19:00
