A Vince Kiadó Living Bridges sorozatában jelent meg nemrégiben az ukrán Natalka Sznyadanko Szenvedélygyűjtemény című regénye. Ez nem csak azért örvendetes, mert az utóbbi években ugyancsak ritkaságszámba megy, hogy kortárs ukrán irodalom lásson napvilágot magyarul, hanem azért is, mert valóban jó könyvvel van dolgunk, úgy igaz, ahogy a fülszövegen is áll: „önéletrajzi ihletésű regény, amely sziporkázó humorral eleveníti meg egy fiatal lány kalandjait és első szerelemeit”.
Senki se gondoljon azonban holmi vicces, sekélyes lányregényre, a jó humorral, nagy adag (ön)iróniával átitatott forma mögött sokszor nagyon is mély tartalom rejlik. Adott egy ukrán (vagy, ha úgy jobban tetszik, galíciai) leányzó, aki kezdetben Lembergben tengeti mindennapjait, először az érettségire készülve (kitűnőre kell vizsgázni!), majd az egyetemen, ahol – szégyen szemre – ukrán filológiát hallgat (mit lehet tenni, éppen akkoriban jött divatba, amikor hősnőnk pályaválasztás elé került). Szenvedélygyűjteményének első darabjai így szükségszerűen egyrészt gyermekiek, másrészt ukránok és oroszok. Már itt megmutatkozik a regényre végig jellemző kettősség, nevezetesen, hogy a könnyed felszín alatt jóval mélyebb mondanivaló lapul, megjelennek az évszázados sztereotípiák, történelmi sérelmek. Jókat derülhet az olvasó azon, hogyan próbál hősnőnk mindenáron szerelembe esni hiszen tök ciki, hogy csak ő nem szerelmes, hogyan szökik be hozzá szerelme éjszakánként, amikor neki az érettségire kellene tanulnia például, vagy hogyan próbálják csoportosan megoldani rockbandájuk egy tagjának problémáit annak első szerelmes éjszakáján. Ugyanakkor az orosz udvarló (bár lehet, hogy erős ez a kifejezés) nem igazán tud, vagy nem hajlandó ukránul beszélni, illetve leginkább valamiféle kevert nyelvet használnak e helyzetben. A nyelvkérdés pedig a mai napig égetően fontos ügy Ukrajnában, és valóban gyakorta felmerül (legalábbis egy bizonyos generáció esetében), hogy beszélnek-e ukránul.
Főhősünk azonban szűknek érzi a lembergi teret, bele akar kóstolni a Nyugatba is (hiszen az ő nemzedékének már valamelyest kinyílt a világ). Először a bébiszitterkedéssel próbálkozik Badenben, nyilván mindennemű nyelvtudás nélkül, ellenben családja és fél Lemberg rosszallása kíséretében (micsoda dolog, hogy a szülők „eladják” munkára a gyereküket). Így aztán bele kóstol a német szenvedélybe is (már, ha ez a szókapcsolat nem önmagában paradox), illetve megismerkedik a patinás renddel, a pontossággal, vagy például a szelektív hulladékgyűjtőkkel. Ez első ránézésre megint csak elég mókásnak tűnhet, valójában viszont ez az a pont, ahol először kerül élesen szembe egymással a Kelet és a Nyugat. Mert nem csak az ukrán lánynak furcsa a hulladék szelektálása, a helyieknek is furcsa, már-már egzotikus a lembergi jövevény (menekült, ahogy ők szeretik a keletről jötteket emlegetni), hiszen tele vannak sztereotípiákkal, (téves) elképzelésekkel a szlávokat illetően. Tegyük hozzá, mint kiderül, a média sem a tisztánlátásban segíti őket.
Oleszja azonban nem adja fel, láthatólag nem kívánkozik vissza Ukrajnába, olyannyira nem, hogy a Feriburgba megy tanulni, az egyetemre. Itt – főbérlőjének köszönhetően – az olasz szenvedély irányába is tesz egy kis kitérőt, ennél azonban jóval érdekesebb szál Hermann, a vérbeli német arisztokrata. Hermann Hugo Siegfried Harold von Drachenfeld és arisztokrata szenvedélye tart a legtovább Oleszja életében (legalábbis a regényben, a folytatás csak részben ismeretes), és itt jönnek ki a legjobban a nyugati és a keleti világ különbözőségei, valamint azok a sztereotípiák, berögződések, amelyek a felvilágosult Nyugaton léteznek a Vadkelettel szemben. Hogy mást ne mondjunk, Hermann szülei nem hiszik, hogy egy ukrán nő nem csak érdekházasságot akar kötni egy némettel az állampolgárságért, maga Hermann sem tudja elképzelni eleinte, hogy akárcsak látogatóba menjen Ukrajnába, ahol például nem folyik melegvíz a csapból (ottléte alatt viszont rájön, hogy Lembergben egy óra alatt több impulzus éri, mint Németországban egy év alatt). Vagy amikor a mindenkit fél óránként derelyével (figyelem, újabb sztereotípia!) tömő nagymamát kérdezgeti az emancipációról, az anyuka pedig mindeközben sikítófrászt kap, ha a fiú elmosogat, hiszen az „női munka”. Barátaik szemében pedig extra bátor hősök lesznek, mikor úgy döntenek, Ukrajnában fognak élni (mondjuk ez aztán nem valósul meg). A beígért sziporkázó humor azonban akkor is végig megmarad, mikor már komolyabb kérdéseket feszeget a regény.
És hogy mik azok a szálak, amelyek miatt részben önéletrajzinak titulálható a regény? Natalka Sznyadanko (költő, író, újságíró, fordító), 1973-ban született Lembergben. A lembergi egyetemen végzett, majd Freiburgban hallgatott szlavisztikát és romanisztikát, Lengyelországban is hosszabb időt töltött különféle ösztöndíjaknak köszönhetően. Lengyel, orosz és német irodalmat fordít ukránra, többek között, Dürrenmatt, Günter Grass, Kafka, Czesław Miłosz és Zbigniew Herbert fordítója. A Szenvedélygyűjtemény volt az első regénye, Ukrajnában 2001-ben jelent meg.
Németh Orsolya
Natalka Sznyadanko: Szenvedélygyűjtemény, Vince Kiadó, Budapest, 2018., ford.: Körner Gábor, 220 oldal, 2995 Ft