A kormányképviselő tudósítója (1943-1945)
Fietowicz egész sor különféle meghatalmazással a zsebében tért vissza Londonból Budapestre. Nemcsak más magyarországi lengyel szervezetek ellenőrzésével bízták meg, hanem szigorúan titkos ügyekkel is: a kiugrást tervező magyar politikusokkal kellett kapcsolatba lépnie. Bár a szövetségesekkel folytatott tárgyalások nélküle kezdődtek meg Európa több semleges államában, 1943 nyarától ő lett a Kontinentális Akció budapesti képviselője. A Kontinentális Akció feladata az volt, hogy a lengyel emigrációs közösségek közreműködésével politikai, gazdasági, egyes országokban pedig fegyveres ellenállást szervezzen a németek ellen. Stratégiájának fontos eleme volt „a szövetségi rendszer megfordítása”, vagyis hogy a németek európai szövetségesei szakítsanak Hitlerrel. Fietowicz helyzete még jobban megerősödött, amikor 1943. július 4-én Sikorski tábornok légi szerencsétlenség áldozatává vált. A tábornok utóda Stanisław Mikołajczyk lett, és Fietowicz több közeli barátja is vezető pozícióba került. A W-képviselet korábbi konfliktusai ekkor még eggyel bővültek: az úgynevezett honi küldöttség ügyével, amelynek Wacław Felczak volt az egyik főszereplője.
Közvetlenül az után, hogy Lech távozott a Képviselettől, nagy örömmel értesült arról, hogy Tadeusz Chciuk „Celt” sok havi bolyongás után végre Londonba ért. Felczak levélben gratulált neki, egyúttal saját helyzetéről is beszámolt barátjának. „Igen nagy szerepe volt ebben egy bizonyos nőszemélynek, akit tudod, hogy az én kérésemre hoztak ide. Ő lett itt a főkolompos. (Néhány évtizeddel később, szintén Chciuknak írt levelében kertelés nélkül fogalmazott: A Fekete Mańka,1 akinek megmentettem az életét, bosszút állt rajtam azért, mert nem akartam bemászni az ágyába.) Borzasztóan befeketítettek, hiteltelenné váltam sokak szemében, még a fiúkéban [a futárokéban] is – folytatta Felczak. – Semmi sem működik rendesen, el sem tudom képzelni, mi lesz ezután. [...] Egész eddig nem csináltak semmit, az egész munkám odalett. Fáj a szívem miatta, de [...] szó sem lehet arról, hogy megváltoztassam az álláspontomat. Undorodom ezektől az emberektől, a barbárságuktól, a hitványságuktól, a hülyeségüktől. [...] A lelkiismeretem viszont minden szempontból tiszta.”
Celt a londoni belügyminisztériumban a W-képviseletnél tapasztaltakról is beszámolt. Még magának Fietowicznak is írt: „Senkit nem mentegetek, senkit nem védek. Csak egyetlen emberrel teszek kivételt: Wacekkel. Életünk közösen töltött hónapjaiban teljes mivoltában megismerhettem ezt az embert, és nagyon összebarátkoztam vele. Mély meggyőződésem, hogy semmilyen aljasságra nem képes. Igazi hazafi, a munka és a tett embere, minden pillanatban kész arra, hogy feláldozza magát a Haza oltárán (kérem, ne vegye ezt pátosznak, őszintén így gondolom!), egyszersmind fiatal és céltudatos – talán túlságosan is céltudatos.” Az állam érdekeit figyelembe véve Chciuk „egyetértésre és együttműködésre, megbocsátásra és egészséges kompromisszumok keresésére” buzdított. A W-képviselet vezetője azonban nem szándékozott megváltoztatni döntését és magatartását.
Felczak 1943. július 25-én Szlovákiába utazott. Később azt állította, hogy az Információs Főosztály megbízásából Pozsonyban kívánta felmérni a politikai helyzetet. Huszonötödikén indult el a staféta. Tomekkel már korábban, levélben egyeztették, hogy 29én találkoznak a futárok a szlovák-magyar határon. Tomek másik feladata az lett volna, hogy az emigrációs belügyminisztérium két emisszáriusát átvezesse a határon.
Kassáról Antek futár vezette át Felczakot Szlovákiába. Lech nem várt a határmenti találkozóponton, hanem Késmárkra ment Otto Ludwigh-hoz. Meglepetésére nem a belügyminisztérium ejtőernyős futárait találta nála, hanem – Tomek kíséretében – egy Lengyelországból érkezett háromfős delegációt: Wojciech Droździkot, aki Mikołajczyk fiát váltotta ki a Gestapótól, Stanisław Ołtarzewskit, a kormányképviselő küldöttét, valamint a Nemzeti Párt képviselőjét, Mieczysław Jakubowskit. A kassai erdőn keresztül Antek vezette őket. Budapestre augusztus 1-jén érkeztek meg.
Felczak később azt vallotta, hogy még aznap este elvitte Droździkot Fietowiczhoz, a másik két küldöttnek pedig saját lakásán adott szállást. Másnap mindannyian találkoztak a W-képviselet vezetőjével, aki kijelentette, hogy semmiféle utasítást nem kapott velük kapcsolatban, tehát nem is tesz semmit az ügyükben. Ołtarzewski csak a következő találkozáson, augusztus 7-én adta át Kordiannak Jankowski levelét. A kormányképviselő többek között arra kérte benne Fietowiczot, hogy vegye gondjaiba az ellenállási mozgalom képviselőit, és „küldje őket a Központba azon az útvonalon, amelyet Lech úr szervezett, esetleg más úton, ha úgy ítélné, hogy ez az útvonal veszélyes”. Jankowski később azt állította, hogy küldötte azért csak ilyen későn adta át a levelet, mert nem tudta, hogy azt a levelet, amelynek „Kordian” volt a címzettje, a többi levél közé csomagolták be. A késedelem jó alkalmat szolgáltatott Fietowicznak, hogy mindenfajta segítséget megtagadjon a küldöttektől. A kormányképviselőnek írt levelében így fogalmazott (a fordításban igyekszünk visszaadni kaotikus, körülményes stílusát és hibáit, amelyeket – emlékszünk – Lech javítani próbált együttműködésük kezdetén – a fordító megjegyzése). „Azoknak az emisszáriusoknak az ügyében, akiket Ön velem való egyeztetés nélkül küldött ide, szintén szíves tájékoztatásául közlöm, hogy nem nyújtottam nekik segítségét továbbutaztatásukban, mert ezek az urak az első napokban semmilyen írást nem adtak át nekem, amiben helyzetüket tisztázták vagy számomra mérvadó ajánlás lett volna bennük. Csak amikor személyesen meggyőződtek arról, hogy az ún. Lech úr Úr által szervezett útvonalak állítólag, ahogy mások mondják, totális szemfényvesztésnek bizonyultak, akkor mutatták be az Ön júl. 23-i üzenetét, ami 8 nappal az ideérkezésük után történt. Az üzenet átadásánál az ún. Stanisław kijelentette, hogy nem tudta, hogy enyém ez a levél. Közben viszont ezeknek az uraknak az ügye nyílt titok lett, mivel a szabotőrök csoportja lázasan keresni kezdte a továbbutaztatási lehetőségeket. Miután ennek az egész murinak vége lett, amely külföldi tényezőknél is megtette a hatását, alapvető okok miatt ismét elutasító álláspontot kellett elfoglalnom, annál is inkább, mivel két emisszárius személyem megkerülésével külföldi tényezők segítségét kereste, ezáltal kompromittálták a tovább utaztatási lehetőségeket, vagy talán teljesen borították is a jövőre irányuló terveimet.
Jellemző az is, hogy Fietowicz két „rossz” és egy „jó” emisszáriust különböztetett meg. Hamarosan kiderült, hogy „jónak” néppárti kollégáját, Droździkot tartotta. Fietowicz valóban rendkívül erős pozícióban volt Magyarországon, amit pártjának tagjai teljes mértékben ki is használtak. Fietowcz „Kordian” nem sokkal korábban tárgyalt gróf Bethlen István volt miniszterelnökkel, a kiugrást pártoló kör befolyásos politikusával. A lengyel támogatást kereső magyaroktól Kordian rengeteg kiváltságot kapott a W-képviselet számára, így több útvonalon lehetővé tették neki a posta továbbítását.
Jankowski csupán a delegáció elindulása után tíz nappal táviratozott Londonba, ahová üzenete csak jóval később érkezett meg. Az emigrációs lengyel kormány ráadásul azt állította a magyaroknak, hogy Fietowicz a Lengyel Köztársaság „egyetlen budapesti képviselője”. Nem csoda, hogy a Központ (London) augusztus végén azzal a kérdéssel fordult a kormányképviselőhöz, igaz-e, hogy Buda pesten lengyelországi küldöttség tartózkodik. Erről Lech és Kościuszko értesítette a Központot Lisszabonon keresztül. Jankowski néhány nappal korábban kapta kézhez Fietowicz írását, és Felczak is ekkor juttatta el hozzá Ołtarzewski levelét.
Miután Fietowicz megtagadta a delegációtól a továbbutazás lehetőségét, Lech a küldöttek kérésére Varsóba indult, hogy közvetlenül Jankowskitól próbáljon segítséget szerezni. Ismét a kassai erdőn keresztül gyalogolt át a határon, majd vonattal érkezett Oravkába, ahol Tomek várt rá, és átvezette a lengyel határon. Felczak ezután ismét vonaton folytatta útját Varsóba. A kormányképviselő utasította, hogy térjen vissza Magyarországra, és a jövőben az Információs Főosztálynak dolgozzon. Varsói tartózkodását arra is felhasználta, hogy Zygmunttal és a Felkelés (Zryw) csoport képviselőivel találkozzon.
Felczak 1943. szeptember elején hagyta el Varsót, és Tomek társaságában ismét Árván keresztül utazott. Itt értesült arról, hogy Vojto Cahát és Ladislav Štofkót elfogták. Hogy segítsen nekik kijutni a börtönből, vagy két héten át „keresztül-kasul járta hazájukat vonaton, autóbuszon, kisvasúton, motorcsónakon” – ahogy Chciuknak írta. Végül magyarországi határátlépése előtt értesítette Tomeket, hogy Caha „már egészséges, bár jól beijedt”.
Jankowski tudta, hogy ha Kordian elutasító viselkedése után a küldöttek visszatérnek Lengyelországba, óriási botrány robban ki. Ezért a lehető leghatározottabban követelte a miniszterelnöktől, hogy lépjen közbe. A konspiratív néppárt vezetősége is a három küldött Nyugatra utaztatása mellett kardoskodott (bár mindeközben a kereszténydemokrata Jankowskit hibáztatta). Fietowicz azonban szeptembertől a kormány jóváhagyásával, ha nem egyenesen az utasítására tette minden lépését, az ügyben keletkezett levelezés legalábbis erre vall.
A következő hetekben-hónapokban a miniszterelnök és a belügyminisztérium egymás után küldte a honi kormányképviselőnek a megnyugtató táviratokat, amelyekből az derült ki, hogy Ołtarzewski és Jakubowski továbbutaztatásának egyetlen akadálya az, hogy Felczakkal állnak kapcsolatban. A későbbiekben azt az ellenérvet találták ki, hogy a két küldött dekonspirálódott.
Törökországból Budapesten keresztül akadálytalanul csempészték Londonba a néppártiak lengyelországi vezetőjét. Az ifjú Marian Mikołajczyk és Maria Hulewiczowa Nyugatra utaztatásával kapcsolatban sem merültek fel problémák. A Nemzeti Párt és a honi kormányképviselő küldötteit azonban nem engedték tovább – mindezt a konspiratív körök „budapesti botránynak” nevezték. Egészen 1944 nyaráig mentek az ügyben táviratok, és folyt a levelezés Varsó, London és Budapest között, de mindez semmire nem volt hatással. A W-képviselet vezetője pozícióban maradt, és kitartott álláspontja mellett annak ellenére, hogy Jankowski többször kérelmezte felmentését. (Problémát jelentett az összeköttetés is, amely Fietowicz vezetése mellett szintén fennakadásokkal és hibásan működött.) A küldöttek végül decemberben azt az utasítást kapták, hogy térjenek vissza Varsóba.
Ołtarzewski 1944 januárjában visszautazott Varsóba – Felczak vezette végig a Rozsnyó–Újszandec útvonalon. Jakubowski még négy hónapig Magyarországon maradt, mert arra számított, hogy valahogyan mégis továbbjut Londonba. Végül Freisler vezetésével jutott vissza Lengyelországba.
A lengyel politikusok zűrzavaros kapcsolatainak áldozata lett az a terv is, hogy Lengyelországból érkező küldött tárgyaljon a magyarokkal a volhíniai vérengzés ügyében. A lengyelek úgy látták, hogy Magyarország a szövetségesük lehet az ukrán nacionalistákkal szemben, akik 1943 nyarán tömegmészárlást rendeztek a térség lengyel lakossága körében. A civil és a katonai ellenállás egy emberként követelte egy ilyen küldött megbízását. A kormánytisztségeket betöltő néppártiak azonban fenntartották, hogy Fietowicz Lengyelország egyetlen hivatalos budapesti képviselője, és ebben is hozzá kellene fordulni.
Felczak sejtelmei sajnos beigazolódtak: azzal, hogy Fietowicz 1943 nyarán megbolygatta az összeköttetés rendszerét, hosszútávú zavarokat keltett. A magyarok összes segítsége ellenére csak 1943 végén sikerült helyreállítani a Varsó, Budapest, London közötti postaútvonalat.
1 „Fekete Mańka”: a háború előtti népszerű lengyel apacsdalok és -táncok hősnője, gyönyörű külvárosi utcalány, akit „apacslegény” szerelme eltaszított
Wojciech Frazik: Wacław Felczak. A szabadság futára, Rézbong Kiadó, 2019., ford.: Petneki Noémi, 297 oldal, 2900 Ft
A könyv a Felczak-könyvek sorozatban jelent meg.
