A Moszkva – A határ Jiří Weil harmadik magyarul megjelent műve a Mendelsshon a tetőn és az Élet csillaggal után. A regényt a Park Kiadó adta ki 2018-ban, Varga György kiváló fordításában. Elképesztően érdekes könyv, a szó lehető legtágabb és legszertágazóbb értelmében.
Persze már maga Weil élete sem volt éppen hétköznapi, és a Moszkva – A határ erőteljesen önéletrajzi ihletettségű is. „Jiří Weil (1900–1959) baloldali irányultságú újságíró, aki a harmincas évek elején Moszkvában dolgozik, ahonnan kitelepítik a Balkas-tóhoz. Ezekről az élményeiről a Moszkva – A határ és a Fakanál című regényeiben számol be, a világon szinte elsőként ábrázolva a sztálini világot. 1935-ben, hazatérésekor, máig sem tisztázott okokból kizárják a kommunista pártból. A német megszállás alatt, zsidó származása ellenére, sikerül elkerülnie a koncentrációs tábort, Prágában rejtőzik a háború végéig. Az 1948-as államfordulat után megfosztják minden publikálási lehetőségtől. A szilencium 1957-ig tart.” – olvashatjuk a Park Kiadó honlapján.
Mindezek ellenére nem egy klasszikus önéletrajzi prózával állunk szemben, a saját életéből merített ihlet sokkal inkább abban nyilvánul, ahogy bemutatja a harmincas évek Szovjetuniójának világát. Ez a világ a külső szemlélő, a mai olvasó, vagy bárki számára, aki akár térben, akár időben távol van tőle, teljességgel értelmezhetetlennek, hihetlennek, irracionálisnak tűnik. Noha mindannyian tanultunk a Szovjetunióról, annak létrejöttéről, az ötéves tervekről, az élmunkásokról és sztahanovistákról, a párt vezető szerepéről és a párthűségről, vagy akár a sajátosan értelmezett szovjet hazaszeretetről, az, ami Jiří Weil regényéből elénk tárul, valószínűleg sokunk fejében gyökeresen megváltoztatja, de minimum árnyalja a képet.
A három nagy egységre tagolodó mű három figura köré szerveződik, akik mindannyian külföldiként érkeznek a Szovjetunióba. Az ő példájukon látjuk, mire képes a Birodalom, hogyan édesget magához, ölel a kebelére, fal fel, tesz magáévá, de, ha arról van szó, minden további nélkül szétmarcangol, megrág és kiköp. Hiszen a haza minden előtt, éljen a párt! A három főhős rögtön három szovjet életút lehetőségét is bemutatja. Lehet az ember nyugati úrinőből szemináriumokat tartó élmunkás (Ri), a munkásokat oktató párttag-fordítóból kiátkozott áruló (Jan Fischer), előzőleg megkínzott szakszervezeti bizalmiból nemzeti hős (Rudolf Herzog).
Közülük is talán Ri alakja a legérdekesebb, a leginkább kidolgozott, illetve az ő figurája lesz az egész regény központja. Ri Csehszlovákiából érkezik Moszkvába mérnök férje után, aki a szovjet fővárosban dolgozik. Tipikus nyugati nő (már amennyiben persze Csehszlovákiát nyugatnak tekintjük, bár hősünk Ausztriában is eleget időzött anno), tipikus nyugati félelmekkel, előítéletekkel. Mi sem természetesebb számára, mint hogy ahonnan ő jön, az a civilizáció, a fejlettség maga, az Európa, ahova tart, az pedig nem más, mint a barbár világ, a tökéletes elmaradottság, a sötét Ázsia. Ezzel a kezdeti hozzáállással maradéktalanul megtestesíti mindazt a Szovjetunióval szemben, amit Edward Said orientalizmusnak nevezett. Érdekes, hogy mintha már Lengyelország, amelyen átutazik, is a civilizálatlan kelethez tartozna.
Ri az égvilágon mindent (és ez tényleg úgy értendő, hogy mindent) visz magával a nyugati világból, e holmik sokakból csodálatot váltanak ki, de mindenképpen azt eredményezik, hogy lakásuk (ahol fürdőszoba is van!) a társasági és kulturális élet egyfajta bázisává válik. Hiszen ott van például igazi fekete kávé és fehér kenyér, és nyugati hanglemezek szolgáltatják a zenét a tánchoz. Szívesen időzik itt Jan Fischer és Rudolf Herzog is. Azonban Ri sem tud sokáig ellenállni a szovjet fővárosnak, őt is magába szippantja Moszkva, az államgépezet, „az élet rendje”. Gyakorlatilag tökéletes metamorfózison megy keresztül, és outsider (nyugat)-európai nőből moszkvai élmunkássá válik, akinek az a legnagyobb szó, ha kitüntetik, vagy, ha már politikai munkát végezhet.
Szintén Csehszlovákiából érkezett a Szovjetunióba Jan Fischer, aki cseh fordítóként dolgozik, a munkaidő leteltével gyűléseket vezet, oktatja az egyszerű munkásokat. Amúgy is mindig mindenki gyűlésekre, klubokba jár, főhőseink is ilyen alkalmakkor ismerkednek meg. Az élet fontos részei továbbá az olyan gyűlések, szavazások is, amelyeken azt vizsgálják, valaki elég jó párttag-e, vagy éppen a kizárásokról szavaznak. Talán Fischer figurája a legjobb példa arra, hogyan működött az államgépezet a harmincas évek Szovjetuniójában. Ő az, aki folyton folyvást vizsgálatnak (egyfajta sajátos öncenzúrának) veti alá saját cselekedeteit, sőt gondolatait, aki azon morfondírozik, hogy tettei, szavai megfelelőek lesznek-e, voltak-e a párt és az üzemvezetés számára. Benne testesül meg az a mindenkiben ott lévő, és mindent uraló félelem, hogy csak ne legyen kivetnivaló az ember viselkedésében, nehogy kizárják a közösségből.
Hiszen annál nagyobb büntetés elképzelhetetlen, mint hogy valakit kivessen magából a párt vagy a munkások közössége. Pedig végül ez történik Jan Fischerrel is, aki egyébként korábban maga is számos gyűlésen szavazott más párttagok kizárásáról. Nyilvánvalóan koholt vádak alapján születik az ítélet, a bűn pedig az árulás. És nyilvánvaló, hogy mindenki, a közvetlen munkatársai, a munkások, akiket oktatott, a barátai egy idő után hinni kezdenek bűnösségében. Vagy legalábbis rettegnek, hogy, ha nem hisznek benne, ők is hasonló sorsa jutnak. Talán ebben a momentumban érhető leginkább tetten a rendszer elképesztő kegyetlensége, de ugyanakkor az is, hogy mennyire zseniálisan lett kitalálva, és hogy milyen kiválóan és könnyedén lehet manipulálni az embereket.
Jan Fischer árulóvá válása nem független Rudolf Herzog személyétől, aki Romániából érkezett Moszkvába. Ugyanis az ő megmentésére indul (egyébként szintén parancsra, csak éppen nem elég magas fokúra), és ezért szakítja meg kaukázusi nyaralását, amivel aztán le is bukik, hogy hamarabb tért onnan vissza – az élet minden mozzanata ellenőrzés alatt van. Herzogból viszont nemzeti hős lesz, pontosabban hősi halott, a gonosz imperialista nyugat áldozata. Pedig állítólag a Moldáv Köztársaságban volt (a cselekmény során sokakat küldenek – elméletileg – a Szovjetunió különböző, rejtélyes pontjaira, és ki tudja mi okból), de valószínű, hogy ebben a Moldáviában „a főutca neve Unter den Linden”. Erős kontraszt a regény végén a hőssé vált Herzog temetése és temetési menet végén egyedül kullogó Jan Fischer számkivetettsége.
Jiří Weil rendkívül érzékletesen és érzékenyen mutatja be azt a látszólag rendezett, de valójában iszonyatosan kegyetlen világot, amely a harmincas évek Szovjetunióját jellemezte. A Moszkva – A határ teljesen magával ragad, beszippant, és a lelki terror ugyancsak mély bugyraival ismeretet meg. Nagyon fontos mű Weil regénye, hiszen bemutatja, hogy a szovjet rendszer kegyetlenségeit nem szabad csak a Gulággal összekapcsolnunk, sőt. Képileg pedig ráerősít minderre az állandóan szürke-fekete, koszos, sáros, hömpölygő, hideg-rideg Moszkva ábrázolás.
Németh Orsolya
Jiří Weil: Moszkva – A határ, ford.: Varga György, Park Kiadó, 2018., 393 oldal, 3450 Ft
