Az elmúlt két hétben elárasztottam a blogot a Cseh Filmkarnevál filmjeiről írott véleményeimmel. Az már csak természetes volt, hogy még a végén írok egy összefoglaló véleménycikket is erről az egészről. Akkor is, ha a szerkesztőtársaim nem örülnek neki, hogy már megint az én grafomániámat szolgálja a blog.
Alapvetően nem értek a filmekhez. Viszont azt hallottam egyszer, hogy a lengyelek, ha valamit nem értenek, azt mondják rá, olyan, mint egy cseh film. Bizonyára sok olvasót érdekel, miért gondolják így. Sajnos nem tudok nekik örömet okozni, mivel fogalmam sincs, és nem is járok most utána. Jómagam csak egyszer jutottam a teljes meg nem értés határára, akkor egy örmény filmet néztem, és ha a cseh filmek számomra érthetők, akkor nem tudom ez az örmény csoda mit okozott volna a lengyeleknek.
Mert az idei cseh filmeket értettem. Az idei felhozatal miatt egyáltalán nem éreztem magamat úgy, mint a Simpson család a Sundance filmfesztiválon (vigyázat, angolul is kell tudni, meg nem is jó minőség, de legalább nagyon vicces).
Érdekes volt látni, hogy milyen jól ki lehet aknázni a családot, mint inspirációs forrást. Ott volt a Hétvégi ház eladó, instant klasszikus, kár lenne, ha nem kerülne magyar forgalomba, de kár lenne szinkronizálni is. Ezt a filmet két hét alatt háromszor láttam. Először otthon néztem meg, hogy kritikát írjak róla. Azt a három filmet leszámítva, amelyeket azért láttam, mert felkérésre én fordítottam a felirataikat, ezt néztem meg először. Kaptam egy listát, véletlenszerűen ráböktem erre, kicsit félve attól, hogy egy kedveskedő családi vígjáték lesz, hiszen a cím valami ilyesmit sugall, és meglepődve állapítottam meg, hogy ha idén ilyen lesz a felhozatal, akkor egyáltalán nem fogom végigszenvedni a maradék négy filmet (egy kis matek: 8 film van, ebből 3-at láttam szintén nagy megelégedéssel nyugtázva, tehát marad 5. Az ötből éppen akkor fejeztem be egyet, marad 4. Mondom én, pedig matekból is hülye vagyok). Aztán Orsival elmentünk a sajtótájékoztatóra a Toldiba, ahol a büfében megkérdezte, hogy „melyik filmet nézzük most meg?”, és így egy kérdéssel is új információkhoz juttatott, mert azt hittem, nem nézünk filmet a sajtótájékoztatón. Sajnos ahogy matekból, úgy programokra való felkészülésből sem brillírozok. A sajtótájékoztatón is a Hétvégi házat néztük meg. Ez már kettő. Ez is matek, csak másik feladat. Aztán azt mondtam, na jó, el kell menni legalább egy filmre a karneválon, hát legyen harmadszor is ez. Tudom, viselt dolgaimat olvasva úgysem hiszi el senki már, hogy tényleg erre a filmre akartam elmenni, de tényleg. Komolyan. Hiszen jó üzlet volt, a végén beszélgettek a rendezővel és Bárdos Judit színésznővel, ennyi újdonság volt benne, meg egyébként is szép az a film, öröm nézni. Aztán mondta a rendező, hogy a nagymamája már tizenkétszer látta. Na jó, de mennyi idő alatt? Én két hét alatt láttam háromszor, május végére akkor is a nagyi előtt fogok járni, ha közben ő is nézegeti tovább a saját tempójában.
Viszont nem okos dolog ennyit koncentrálni erre az egy filmre, hiszen voltak más remek alkotások is, de azokról úgysem tudok sok újdonságot írni, ahhoz képest, amit az elmúlt két hétben ide feltöltöttem. Ezért ahelyett, hogy leírnám, inkább lustán oda irányítok mindenkit, aki kíváncsi az ilyesmire. De már meg is lehet nézni ezeket a filmeket a Toldi moziban, éppen ma is lesz valami, és jobbak élőben, mint azt olvasva, amit valaki más írt.
Ja, és igen, a végére még két dolog: először is, hogy tudtam megnézni minden filmet két héttel a vetítések előtt? Ezt megköszönném azoknak a filmforgalmazóknak, akik rendelkezésemre bocsátották a filmjeik „screenerjeit”, ahol ugyanazt nézhettem meg, amit most a nézők a moziban, csak rosszabb minőségben, és egy képernyőn elhelyezett fehér felirattal. Általában ilyen verziókkal szoktam dolgozni, mikor feliratot fordítok – aki volt már cseh filmkarneválon, annak nem új, hogy néha felbukkan a nevem a feliratok végén. Másodsorban megköszönném a cseh filmeseknek, hogy még találnak témákat, amiket érdekessé tudnak tenni, tudnak jó mozikat csinálni, amelyeknél engem néha csak az zavart, hogy rendkívül rövidek, manapság már a költségesebb sorozatok epizódjai is vannak ennyire „hosszúk”.
Végül még egy értelmetlen jelent: a szerdai vetítést követően sikerült beszélgetnem Tomáš Pavlíčekkel, a Hétvégi ház rendezőjével. Miután elmondtam neki, hogy rendkívül nagyra értékelem a filmjét, és ezt nem szégyelltem leírni és megosztani a világgal, kifejeztem tetszésemet amiatt, hogy ebben a filmben végül is egy cseh társadalom egészét érintő jelenséggel foglalkoznak, a „chatával“, ami Csehországban a köztársasági elnöknek is van, hasztalan hívják a Lányban álló épületegyüttest „nyári rezidenciának“, meg „cseh Camp Davidnek“, annak ott „chata“ funkciója van. De Pavlíčeket nem igazán hozták ki a sodrából a sértés határán táncoló szavaim, csak azzal volt elfoglalva, nekem is ezt magyarázta, hogy, idézem: „az angol feliratot rövidre kell vágni, a magyar megfelelően rövid volt, de az angolnak rövidebbnek kell lennie”. Ekkor arra gondoltam, hogy ez a fickó megszállott, a legjobb értelemben.
Hanzelik Gábor
