Adva van egy zenész, akinek van egy lánya, egy felesége. Aztán meghal, mielőtt a film elkezdődhetne, de véletlenül ott felejt egy gyerekrajzot egy régi zakó zsebében.
A papa Volgája egyébként egy rendkívül unalmas filmnek indul. Az elejétől fogva kiérződik belőle a nem túl bonyolult, lényegében a nyárspolgári normalitás határain belül mozgó optimizmus, ami akár bűn is lehetne.
Ahhoz, hogy ez a film működjön, kell egy művészcsalád, akiknél hihető, hogy normális, hogy a két szülőnek nem csak, hogy afférjai vannak (ez ugye kevésbé nyárs-), de el is mesélik ezeket egymásnak (nocsak, a szédelgés is felnyársalható). És ezzel minden rendben is van, egészen addig, amíg az apa temetése után meg nem találnak egy gyerekrajzot az egyik zakóban, amit nem az egyetlen, hivatalosan is létező lánya rajzolt, hanem egy kisfiú. Ekkor egy kicsit talán búfelejtésből, egy kicsit kíváncsiságból is, a két nő fogja apa régi kocsiját, és elindulnak a cseh vidéken megkeresni a régi szeretőket, akik esetleg tudhatnak valamit a rajzot készítő gyerekről. Nekünk egy kicsit sem meglepő, talán csak a szeretőket régebbről ismerő özvegynek az, hogy mindenki megváltozott. Nekünk nem lehet meglepő, mivel régebben nem ismertük a szereplőket. De ezek a részek úgysem erről szólnak, hanem az egyszerű helyzetkomikumról, ahogy egy volt feleség szeretne megbizonyosodni afelől, hogy még fiatalosabb, mint néhai férje régi szeretői. Nincs mit kertelni, ezt a filmben is kimondják.
A film készítőinek itt jó esélye nyílt volna valamiféle társadalomképet adni arról, hogy mégis hogyan néz ki Csehországban a profi zenészek baráti társasága, hol laknak, hogy élnek, mi érdekli őket, hogyan beszélnek, de ezekről a kérdésekről legfeljebb elnagyolt válaszokat nyújt csak a film. Van nagyon gazdag, rendmániás karót nyelt nő, és van nyomornegyedben és rendetlenségben boldogan élő. Bizonyára szimbolizálnak valamit ezek a végletek, de nekem nem sikerült rájönnöm, hogy mit.
Aztán rájövünk, hogy a normalitás, a végletesség, a giccs határát súroló képek, mind csak egy trükk, és egész végig altattak minket. Mert ez a kis „csajos” kiruccanás egyáltalán nem arról szól, aminek látszik. Még csak a gyász miatti búfelejtésnek sem nevezném, vagy az sem igazán érthető, hogy Tereza (Tatiana Vilhelmová) kezelt rákjáról akarnák ezzel elterelni a figyelmet. Tényleg az a legkézenfekvőbb, hogy egy ez a film egy csajbuliba oltott road movie Csehországból, amiben van némi gyászmunka, mert éppen az az apropója, hogy milyen régi titkok jöhetnek elő egy egyébként jól funkcionáló családról, ha trauma éri a családtagokat. És akkor sem arról beszélnek, hogy apának zenészként honnan volt egy nagy, piros-fehér Volgája (de lehet, hogy ez elkerülte a figyelmemet, és említik), hanem hogy hogyan lehetett még egy gyereke, akiről senki sem tudott. De a csontvázak akkor már megállíthatatlanul sorjáznának a szekrényből, ha lennének. Azonban ebben a filmben nem fogunk éles pofonokat kapni, és csontvázból sem lesz sok, talán csak egy vagy kettő. Azok cserébe, a film kontextusában nagyon nagyot szólnak. És a kontextusnak köszönhetően az ezek által okozott lengéseknek is jól és hitelesen sikerül csillapodnia.
A színészi munka valószínűleg jó, én személy szerint nem rajongok a két főhősnőt játszó színésznőért, talán túl mélyen belém ivódott, hogy a ugyanők játszották a Tigris elméletben azokat a túlgondoskodó nőket, akik túlgondoskodását ebben a filmben férfiakra osztották. Mert itt ez a két nő, vagyis legalábbis az egyik, mindenáron szabadulni akarna, mint a Tigris elméletben a férfiak. Megjegyezném, az a film is egy idős férfi családtag halálával kezdődik. Mindenesetre én még meg is értettem a szabadulni akaró asszony karakterét egy darabig, aztán azonban már nem értettem, hogy mitől akarna szabadulni, és végül azt nem értettem, hogy mire szolgál az, hogy szabadulni akar. Mert a látottakból kiindulva, egy piros-fehér Volgán, parókában furikázó, egyébként kopasz negyvenes nővé válna szabadsága beteljesülése esetén, és ez nem egy szívmelengető jövőkép, ha ezért egy menő és előzékeny ügyvéd férjet kell elhagyni. Szegény Martin Myšička meg is szenved a karakterrel, hogy az megértse valahogy, miért is akarják most elhagyni. De már nem először olvasom cseh nőktől, hogy szét akarják barmolni a kényelmes életüket, talán mert annyira félnek tőle, hogy az végül unalmas hétköznapokba fullad. Rosszmájúan hozzáteszem, hogy aki ennyire komolyan fél az unalomtól, az túlságosan jól is ismerheti ahhoz, hogy ne tudta volna megszokni.
Az operatőri munkától szintén nem várhatunk nagy megoldásokat, a szokásos cseh vidéki képeket kapjuk, visszafogott eleganciával omladozó falak, kis templomok, aranysárga búzatáblák – ezek lehet, hogy ott sincsenek, de majd mi odaképzeljük őket. Ennek a filmnek nem az operatőri munka a lényege, hanem az, hogy el kell hitetnünk magunkkal, hogy tényleg unalmas csajos roadmovie lesz. Tudom, most hogy szóltam, hogy ezt kell tenni, már nem lesz könnyű, de ez nem a film hibája, hanem az én bűnöm. Mert ha felülünk ennek a trükknek, akkor már megnő az esélyünk, hogy meglepődünk a film vége felé, és majd nehezünkre esik egyértelműen és gyorsan, vagy ha úgy tetszik, akárhogy jókra és rosszakra osztani a szereplőket és a tetteiket. És ezért érdemes megnézni A papa Volgáját, mert a történetvezetése kétségtelenül fordulatos.
Jó film-e?: 6/10
Csehség a filmben: 7/10
Aktualitás: 4/10
Humor: 6/10
Sztori: 7/10
Van női Szellemirtók, és ez a női Tigris elmélet: 8/10
Ezzel ünnepélyesen lezárom a több mint egy hete tartó filmkritika-áradatot, de szerencsére a mai naptól kezdve már meg lehet nézni a filmeket a Toldi moziban.
Hanzelik Gábor
Bemutató: február 17., 20:30, Toldi mozi
Link: http://toldimozi.hu/filmek/cseh-filmkarneval-2019-papa-volgaja?het=2019-7