Jan Palach ötven évvel ezelőtt szimbólummá vált, és most (megint) csináltak erről egy filmet. Talán azért csinálnak ennyi filmet, mert senki sem tudja, hogy mit kezdjen ezzel az egésszel – ez esetben igazam volt itt a blogon két hete, pedig nem is mondtam semmit. Mindenesetre ezt a filmet most meg lehet nézni a Cseh Filmkarneválon, és kár lenne kihagyni.
Jan Palach utolsó hónapjairól azt hiszem állandóan csinálnak valami filmet, ezúttal a csehek odatették magukat, és csináltak egy látványosat, szép beállításokkal, hibátlanul hatvanas évek végire alakítva Prágát, jó színészekkel, és valamiféle kibogozhatatlan üzenettel. Rendezte Robert Sedláček, írta Eva Kantůrková.
Vannak azok a filmek, ahol egy történelmi szereplőt a lehető legpontosabban próbálnak bemutatni a készítők, meg vannak azok, ahol elrugaszkodnak a tényektől, csak hogy egy kicsit érdekesebb legyen a történet. A Jan Palach történetét én nem nevezném kifejezetten érdekesnek, ellentmondásosnak annál inkább. Ez alapján azt kell feltételeznem, hogy ez a film próbált a lehető legpontosabb lenni, és bemutatni azokat az ideológiai viharokat, amelyek a szerencsétlen fiatal Jan Palach fejében lejátszódtak, mielőtt azt tette, amit tett. Szándékosan nem írom le, hogy mit, mert feltételezem, hogy van, aki nem tudja: ez esetben inkább rohanjon a moziba, és nézze meg ezt a filmet, és ne is a neten keressen rá. Sokkal hatásosabb lesz az egész. Legutóbb egy véleménycikkben azt írtam, hogy Palachnak sikerült egyetlen ugrással felkerülni a történelem színpadára (sic!), hát ez az a film, ami megpróbálja nekünk visszahozni onnan. És ha valaki nem tudja, hogy mi volt Palach szerepe a történelem színpadán, akkor az inkább egyből kétszer nézze meg a filmet, mert úgy másodjára kezd a film maga érdekes lenni.
Mi, akik tudjuk, nyugodtan hátradőlhetünk, és megborzonghatunk néha a rettenettől, amikor a történet korai szakaszaiban látunk utalásokat, újságcikkeket, apró elszórt kijelentéseket, amelyek felsejleni engedik a végkifejletet. Ezt leszámítva a film mindent megtesz, hogy az események élét hangsúlyozza: a Jan Palachot játszó Viktor Zavadil annyira naivan hozza a karaktert, hogy például amikor az orosz katonákat vonja kérdőre, hogy mit keresnek a Károly Egyetem előtt, akkor életemben először azt éreztem, hogy az emiatt csak egykedvűen nézelődő oroszokkal szimpatizálok. Filmünk Jan Palachja ugyanis a hatvannyolcas enfant terrible, aki az ideáktól, és mindenféle fura emberiséggel kapcsolatos rémképektől megrészegülve érezheti úgy, hogy azt tehet, amit akar, hiszen az mindig helyes lesz. Igaz, hogy a tedd ide-tedd oda forradalmár Palach azt sem tudja, hogy kedvenc Professzorának ajándékozzon-e öngyújtót, vagy visszavegye, vagy adja vissza, vagy jobb lett volna meg sem mutatni. És a hírnek, hogy felvették az egyetemre, úgy örül és ugrabugrál, mint egy rave partyra tévedt, bespeedezett bakkecske. Mindennel együtt Zavadilnak több olyan pillanata is van – feltételezem szándékosan – amikor legszívesebben leütöttem volna. De ha tudjuk, hogy a határozatlanságával, és esetlen megjelenésével együtt ő az a Jan Palach, aki megtette azt, akkor elkezdjük értékelni Zavadilt meg a filmet is. Mert Palach minden teszetoszasága ellenére a film végkifejlete nem egy véletlen balesetből rajzolódik ki. Igaz akkor a néző már legalább 10 perce kemény lelki terrornak van kitéve, nagyon régen éreztem korábban akkora gombócot a torkomban, mint ennek a filmnek az utolsó perceiben, ahol egyébként egyértelművé válik, hogy Zavadil jó színész, mert szavak nélkül is képes előre átadni valamit, képes mimikával lekommunikálni, hogy a karaktere valóban megértett valamit és beletörődött valamibe, amit Zavadil maga valószínűleg sem nem értett meg, sem nem akart megérteni valójában.
Egyébként Palach sem tűnne olyan gyámoltalannak, ha nem lenne mellette az anyja, és a készítők itt is jól választottak, mikor az erős jelenlétű Zuzana Bydzovskára szavaztak. Mint Palach anyja, és egyedülálló gazdasszony, és a kommunistákra csöndesen, a konyhaasztal- és zárt ablakok mellett haragudó cseh honleány Bydzovská kiváló. Néha tényleg sikeresen tükrözi az arca azt a felnőttkori kiábrándultságot, amivel Palach ifjonti lelkesedését kell a filmnek ütköztetni, és ami szimbolizálni akarja azt is, hogy miért nem volt válasza a cseheknek hatvannyolcra. Mert a Jan Palach valahol ennek a két világnak is a filmje, azoknak a cseheknek, akik ölbe tett kézzel, csöndben, egy hangos szót sem szólva nézték végig a szovjet intervenciót, meg azoké, akik telefirkálták a falakat, elmentek tüntetni, John Lennonban, a leghülyébb Beatle-ben, és Sáša Dubčekben, a leghiszékenyebb kommunistában hittek, és akiknek az élére végül Jan Palach állt, remélve, hogy onnan fényt tud mutatni a többieknek is. Nem jött össze. Ha sikerült volna, akkor nem a sokadik filmmel próbálnánk megnyugtatni a Palach által felkavart lelkünket. De a Jan Palach film legalább művészi értelemben kiemelkedik az ugyanilyen értelemben eleve erős mezőnyből. Sikerült emberré tennie a szimbólumot, jönnek eggyel Zavadilnak.
Jó film-e?: 8/10
Csehség a filmben: 7/10
Aktualitás: 3/10
Humor: 2/10
Sztori: 6/10
Színészi játék: 9/10
Bemutató: február 16., 18:15, Toldi mozi
Link: http://toldimozi.hu/filmek/cseh-filmkarneval-2019-jan-palach?het=2019-7
