A Szomorú férfiak mosolya intim közelségből mesél egy általános problémáról. És így lesznek az általános problémákból lerágott csontok.
Mindenekelőtt fontos megjegyezni, hogy aki Közép-Európában arra adja a fejét, hogy elmond valamit az alkoholizmusról, az ne számítson nagy áttörésre. Az alkohol olyannyira része lett a régiónknak, hogy a kultúrában bármit meg tudunk vele csinálni: lehet rajta nevetni, bonmotokat gyártani róla, vicceket csinálni, utazó alkoholista kéziszótárát kiadni, lehet drámát írni, családi tragédiákat bemutatni, lehet vele feszültséget oldani, és feszültséget gerjeszteni, depressziót gyógyítani, és előidézni, segít barátkozni, és elég önérzetessé tesz, hogy a semmin is megsértődjünk országos cimboráinkra, ugyanakkor kiszínezi a mindennapokat, és szürkévé varázsolja a másnapokat és hasonlók. Csak ez most tényleg égető probléma, amiről Zacher doktor úr talán érvényesebben tudna beszélni, mint egy film a világ egyik legnagyobb alkoholfogyasztó nemzetétől.
Ez persze visszafelé is igaz. Lehet beszélni erről személyesen is, mint ahogy Josef Formánek tette a könyvben, amelyből ezt a filmet csinálták. Lehet róla írni, lehet az irodalom, hogy „Josef vagyok, író, és alkoholista”, és kicsit jobban is célra lehet vezetni az üzenetet, ha filmet csinálunk belőle, mert akkor már tényleg nem úszhatja meg a cseh középosztály, hogy átrágja magát rajta. Vagy hogy elgondolkodjon rajta, hogy iszik, mert iszik.
Josef Formánek, a film főhőse (is) egyébként kemény alkoholista. Talán kicsit túlságosan is az, legalábbis néhány jelenet alapján így gondolhatjuk. De a Szomorú férfiak mosolyában nincsenek egyszerű emberi történetek, ha valamiben eminensen jók voltak a film készítői, akkor az, hogy még az utolsó pillanatban is képesek sokkolni valami ronda kis részlettel. De előtte még Formánek, ahogy illik, bekerül az elvonóra. Ez a film kettejük története.
Mert mit lehet kezdeni ilyen feltételek mellett egy elvonón játszódó történettel? Ugyanis hiába a sztori intim jellege, miszerint a valódi Josef Formánek igazi alkoholistaként került be az elvonóra, és valós emberi történetekkel találkozott ott – hol máshol? – amelyeket aztán megörökített abban a terápiás szövegben, amelyből filmet rendezett Dan Svátek. Csak mire film lett belőle, az egésznek elveszett a terápiás jellege. Egy könyv olvasása még képes fenntartani az intimitás azon illúzióját, hogy csak én vagyok, és a könyv, és hogy az író is hasonlóan intim hangulatban írta. Hiszen ha innen nézzük, akkor ez a történet Formánek saját vallomása arról, hogy mennyire mélyre lehet lecsúszni a ginnel öntözött csúszdán. Ha egy könyvben egy rehabon kezelt volt függő azt mondja, hogy „ő valójában a kilencedik csillagflotta parancsnoka”, akkor azon sírunk is, meg nevetünk is. De ha ez egy moziban jön szembe, akkor kacagunk egy jót a többiekkel, és figyelmesen várjuk a következő jelenetet. Ha ezt lehet hiányosságnak tartani, akkor a Szomorú férfiak mosolyának talán ez a legnagyobb hiányossága, hogy úgy nem működik, mint ahogy alkoholista csoportfoglalkozás sem működne egy teli nézőtér előtt.
Előnye viszont, hogy nem nagyon hazudik a valóságról: a megismert történetek nem eleve az alsóbb osztályok életéből jönnek, a rehabon szinte mindenki sikeres volt, menő volt, nyertes volt, egyszóval középosztálybeli volt, mint azok a csehek, akiknek ezeket az acapella pampogással zeneileg aláfestett családi filmeket gyártják. Mert ez a film is családi film azért egy kicsit. Apukának be kell vonulnia az elvonóra, mert egyébként meginná a holnapot is. És aztán meg lehet nézni, hogy Josef Formánekünk kikészül, amikor az idősebb lánya miatt érzett lelkiismeretfurdalásában agyhalottra issza magát. Ja, és még neki áll feljebb, mikor valaki az önsajnálat hullámaiban elengedi az életét.
A történet vége természetesen néhány kisebb kanyarral ugyanaz: a főhős leszokik, mert jobb nem inni, mint inni, de mint minden volt alkesz, ő is tudja, hogy csak az első drinkig tart a józan élet. De talán addigra már tartja benne a lelket a morális fűtőanyag, hogy tartozik ezzel, a józansággal a gyerekeinek, meg a Honzának és a Pepíknek is az elvonón, mert ők elvesztették a küzdelmet, pedig milyen jóravalók voltak. Ha megnézzük a filmet, akkor talán rájövünk, hogy ebben kevesebb a lózung, mint amennyinek így elmesélve tűnik.
Mert egyébként vernénk a fejünket a falba, hogy hogyan lehet valami ennyire primitív. De az igazság az, hogy ez valószínűleg tényleg így néz ki, ennyire primitív dolog a középosztály alkoholizmusa, sőt, minden alkoholizmus. Ennyire tufák vagyunk, hogy még közülünk a szerencsésebbek is gond nélkül tudják katasztrófák közepébe vizionálni magukat, és bánatukban vedelni a kazánházban vagy a fészerben. És ezen túl is van a filmnek üzenete, amit érdemes lenne megfogadni: az alkohol nagyon sok olyan lelki problémára tud gyors és kézenfekvő választ adni, amit akár mi is kialakíthatunk a szeretteinkben. Vagy hogy lehetnénk kicsit együttérzőbbek is kezelt függő családtagunkkal, és elérthetnénk, ha az elvónóról nem egyenesen nyaralni akar menni, ugye, Formánekné asszony? Ebben a látszólag nagyon egyszerű receptre írt, és sikeresnek tervezett filmben is nagyon sok apróság van, amiről érdemes lenne beszélni. Minden morális deficit ellenére, ami végső soron csak abból adódik ahogy beszél az alkoholizmusról, van egy óriási hozadéka ennek az alkotásnak: hogy beszél róla. És hogy nem az alkoholról, vagy nem csak az alkoholról beszél, hanem az emberről, aki egy pillanat alatt a hatása alá kerülhet, akár végzetesen is. Úgy vélem, hogy az alkoholizmusról való művészi alkotások addig úgysem lesznek közhelyesek, amíg lesznek alkoholisták. Úgyhogy köszönöm nektek, kedves alkoholisták, hogy aktuálissá tettetek egy újabb cseh filmet, amiben férfiak a Rocky acapella előadott főcímére futnak szembe az operatőrrel. Bizonyára enélkül nem volt elég bűntudatotok.
Ha röviden kellene összegezni a filmet, akkor mindennek ellenére jónak értékelném, amiről azonban nehéz könnyen és gyorsan írni. A szándék kitűnő, a megvalósítás - a zenés betétek és az állandó szövegelés ellenére is – jó, az alkotás mondanivalója nem szájbarágós, bár azt sem tudom, hogy van-e neki, és ha nincs, az csak előnyére válik. De legalább végig érezhető marad a verejték és az aceton szaga. Ezért meg kell nézni ezt a filmet is, mert legalább az alkoholizmus bemutatásában szégyentelenül őszinte, néha talán, vagy inkább reméljük, túlzó is. Az biztos, hogy nehezebb lesz utána a büfében sört kérni.
Jó film-e?: 7/10
Csehség a filmben: 8/10
Aktualitás: 9/10 (sajnos)
Humor: 8/10
Sztori: 2/10
Közvetlenül utána elfogyasztott sörök: 0-2/10 (jó esetben)
Hanzelik Gábor
Bemutató: február 15., 18:15, Toldi mozi
Link: http://toldimozi.hu/filmek/cseh-filmkarneval-2019-szomoru-ferfiak-mosolya?het=2019-7
