Az emberi testnek vannak határai, ezt bizonyára tudja minden sportoló. És aki nem sportol, az sem képes karácsonykor végtelen mennyiségű bejglit felzabálni, és a legízletesebb konyak is seperc alatt visszajöhet, a bejglivel karöltve. Ez van, az ember véges, és a végességről mi sem tanúskodik jobban, mint az, hogy idővel egyre kevesebbre vagyunk képesek, és nem elég csak lélekben 18 évesnek lenni, ha azóta két végéről égettük a gyertyát. Az emberi testről beszélni persze közhely, filmet csinálni is közhely. A Domestik ott van a minőségi résben, a két közhely között.
Persze ne várjunk nagy hűhót, a Domestikénál kisebb költségvetésből azt hiszem még szülinapi partit is nehéz lenne szervezni. Ha valakit érdekelnek a „letisztult” filmek, akkor viszont éppen ezért kellene megnéznie. Az utóbbi időben ugyanis több új cseh filmet is volt szerencsém látni, és úgy tűnik, tényleg erős forgatókönyveseik vannak. A Domestik esetében három (a „filmes portál” szerint négy, de én nem leszek ennyire nagyvonalú) színészből kellett dolgozni, két főszereplővel, és azzal a Miroslav Hanušsal, akinél ijesztőbb arcot nem sokat láttam eddig vásznon. Ebben a filmben, mint lecsúszott sportorvosnak, talán van vérfagyasztó öt perce, amikor egyre abszurdabb tanácsokat osztogat, és ezen legszívesebben röhögnénk, de én nem fogok, mert Hanuštól kifejezetten félek (két éve a egy másik filmkarneválos filmben ijesztegetett, rettenetes figura, ha volna időm, végignézném a teljes filmográfiáját).
Főszerepben pedig Tereza Hofová és Jiří Konvalinka robbantják az ember arcába a kétnemű életközepi-válságot. Hofová, mint Šarlota, tanárnő, szeretne teherbe esni. Konvalinka, mint Roman, biciklista, aki valamilyen oknál fogva túlhízott, értsd: 59 kg, ezért két hónapra hazaküldik magánedzeni, de a hóna alá csapnak még egy oxigénsátrat is, mert az jót tesz a vörösvérsejteknek. A bonyodalom ott kezdődik, hogy Roman ezt a sátrat a hitvesi ágy fölé húzza fel, és teljesen természetesnek veszi, hogy Šarlotának ebben támogatnia kell őt, végső soron neki is jót fog tenni, ha hegyi levegőn alszik. Legalábbis nekünk úgy tűnik, hogy a bonyodalom itt kezdődik, de ez a két ember megvacsorázni sem tud anélkül, hogy kimért visszafogottsággal, csöndesen, mégis sziszegve a gyűlölettől, össze ne veszne valami hülyeségen (ki mennyi fagyit eszik, ki mennyire beszél csúnyán, és ilyesmik. Röviden: bármin). Öt perc alatt eljutunk oda, hogy elgondolkodunk rajta, hogy tulajdonképpen minek vannak ezek együtt, de aztán valami mindig elmosódik, és érthetőnek tűnik a dolog, de csak tűnik, és csak pillanatokra. Talán a színészi játék nem megy el mindig annyira messzire, hogy tényleg végzetes lépésekre ösztönözze valamelyik szereplőt. Meg a szereplők sem a végzetes lépések hívei, nem olyanra írták őket. Ahhoz túlságosan életközepiek, hogy túllépjenek egymás szüntelen marásán. És az apró játékokon, amelyek egyébként lehet, hogy ott sincsenek, de a játékidő alatt egészen abszurd végkifejletig viszik azt, ami egy ártatlan edzésprogramnak vagy teherbe esésnek tűnt.
Miközben nézzük a filmet, nehéz eldönteni, hogy az ember saját testéhez fűződő viszonyáról szól-e, vagy egy párkapcsolati válságról, vagy mindkettőről, hiszen miért ne lehetne összekapcsolni a kettőt? Ami az emberi testet illeti, a Domestik elmegy a kispolgári tűréshatár pereméig, és óriási piros pont jár a film készítőinek, hogy nem tovább. Vagy nem sokkal tovább. Hallottam valahol, hogy ha egy edzés után nem hánytál egyet, akkor az nem is volt jó edzés. Az biztos, hogy nem ez a film az, ami a profi sportot a „célozd meg a csillagokat”-féle sikersztorik szintjén kezeli, még ha nem is dagonyázik szándékosan az anorexiás hánytatásokban. A terhességet sem a pátosz eszközeivel közelíti meg, de azért még a közelébe sem kerül annak, hogy igazi testnedv-dagonyává változtassa. Sőt, tulajdonképpen nem is annyira nyomasztó a történet nem túlzottan titkolt testisége. Vagy nem is az a legnyomasztóbb, ezt végül nehéz eldönteni. Mert van a testiségen túl valami, ami apró rezzenésekkel, sértődésekkel indul, és végül oda vezet, hogy ez a két ember átalakul valami mesterségesen létrehozott szörnyeteggé. Egy olyan szörnyeteggé, ami az utcán szembejőve kicsit sem tűnne a normálistól eltérőnek.
Felmerül a kérdés, vagyis bennem felmerült, hogy ez a film nem-e a mindennapi hülyeségünket akarja ostorozni. A válasz valószínűleg nem, de azért kétségtelenül szembesülnünk kell ebben a filmben azzal, hogy vannak bizonyos biológiai adottságaink, amelyeket nem lehet doppinggal, tablettákkal, mesterséges vágyfokozókkal állandóan teljes készültségben tartani. Hogy van egy testünk, ami nem biztos, hogy annyira szereti a végletes megoldásokat, mint amennyire nekünk magunknak azok elfogadhatóaknak tűnnek. Hogy öregszünk, és nem biztos, hogy mindenben meg kell felelni a trendi étrendeknek és életvezetési tanácsoknak, mert lehet meggebedünk tőlük. Meg hogy az ilyen kérdésekkel kapcsolatban jobb olyanokra hallgatni, akik értenek is hozzá, és nem egy mállott vakolatú kazánházban van a rendelőjük.
És felmerül a legfontosabb kérdés is: Ki az a Miguel?
Jó film-e?: 9/10
Csehség a filmben: 5/10
Aktualitás: 8/10
Humor: 3/10
Sztori: 7/10
Színészi játék, sikeres fogantatások, ledobott dekák: 9/10, 0/10, 1-2/10
Hanzelik Gábor
Bemutató: 2019. február 14., 19:30, Toldi mozi
Link: http://toldimozi.hu/filmek/cseh-filmkarneval-2019-domestik?het=2019-7
