Márciusban, a lengyel-magyar barátság napjára időzítve indult útjára a Wacław Felczak Alapítvány könyvsorozata a Rézbong Kiadó gondozásában. Az eddig megjelent kötetek közül az egyetlen könyv, amely a magyar tudománnyal gyarapítja a sorozatot, Kertész Noémi A lengyelség iskolája című különleges tanulmánykötete a romantika gyermekirodalmáról.
A kötetet a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon mutatták be, a szerzővel Pálfalvi Lajos beszélgetett. Mi is ott jártunk a bemutatón, ahol Kertész Noémi először is elárulta, hogy a könyv két részletben készült, alapját doktori disszertációja képezte, melyet a kilencvenes évek végétől írt és a kétezres évek elején fejezett be , az ELTE történelemtudományi doktori iskolájában, Bácskai Vera vezetése alatt. Mostanra pedig átalakította, kibővítette, aktualizálta, illusztrációkkal bővítette a művet.
A könyv két témája a romantika és gyermekirodalom. Pálfalvi Lajos azonban rögtön figyelmeztette a publikumot: Nehogy úgy közelítsük meg a könyvet, hogy egy a sok gyermekirodalommal foglalkozó mű közül. Mert itt éppen hogy fordított helyzettel állunk szemben: A romantikából jutunk el a gyermekirodalomhoz. Ehhez azonban fontos látni a magyar és a lengyel romantika közti különbségeket. Míg a magyar romantika kissé földhöz ragadt, a lengyel irodalomban a romantika sokkal spirituálisabb, máig megfejtetlen művek vannak. Spiró György egyszer azt mondta, Magyarországon soha nem fogják megérteni, mi a romantika. Merőben más viszont a helyzet, ha a lengyel nyelv felől közelít az ember. Pálfalvi ezzel kapcsolatban Maria Janion lengyel irodalomtörténészre, íróra, a XIX. és XX. század lengyel kultúrájának kutatójára hivatkozott. Janion szerint ugyanis Lengyelországban a romantika folyamatos, háromszor is újjáélesztették, mégpedig 1918-ban, 1939-45 között és 1980-ban. Így minden nemzedék újraértelmezte a romantikát. A romantika története Lengyelországban ugyanakkor a romantika elleni lázadás története is – ez is mindegyik nemzedékre jellemző. Kertész Noémi A lengyelség iskolájában nagyon hamar áttért arra, hogy a történelem felől közelítse meg a témát.
A szerző ezzel kapcsolatban mindenekelőtt azt emelte ki, hogy lengyel szakosként az ember úgy ismerhetett meg egy romantikus szövegkorpuszt, hogy megszabadult azoktól a tehertételektől, amelyeket az iskolarendszer jelent. Lengyelországban abban az időben az említett Maria Janionon kívül egy jelentős kör foglalkozott a romantika irodalmával, de közben más elméleteket is adaptáltak. Nem csak irodalmi szempontokat valósítottak meg, hanem romantikus magatartási mintákat, viselkedési sztereotípiákat is vizsgáltak, szöveggyűjteményeket adtak ki, amelyekből akár az étkezési szokások nemzetiesítését is nyomon követhette az ember – részben irodalmi példák segítségével. A történelem felől való közelítést illetően Kertész Noémi hozzátette, hogy az egyetem után egy olyan akadémiai körbe került, ahol főleg történészek voltak, és ahol a legtöbben Közép-és Kelet-Európa történetével vagy társadalomtörténettel foglalkoztak. Így ő maga is azon kezdett gondolkodni, milyen témát és forrásanyagot talál, amelyet még nem kutattak valamilyen fontos szempontból, és aminek segítségével közelebb juthat a lengyel romantika megismeréséhez, hozzá tehet valamit a szakirodalomhoz – így jutott el gyermekirodalomhoz. Ez ugyanis egy olyan szövegegyüttes, amely ugyanakkor keletkezett, hiszen Lengyelországban egy időben indult a gyermekirodalom a romantikával. Ugyanakkor Lengyelországban Magyarországnál hamarabb, már a hetvenes években elkezdődött a gyermekirodalom kutatása. A nemzeti szempont akkor azonban még nem állt a kutatások középpontjában. Kertész Noémi saját bevallása szerint azt akarta megnézni, hogyan tudták a három felosztás után megtartani a lengyelségnek a felnövekvő nemzedékeket.
Pálfalvi Lajos a felosztások kapcsán leginkább arra volt kíváncsi, mennyiben felel meg a valóságnak az az elterjedt séma, mely szerint az orosz kézre került területeken az élet maga volt a rémálom, az osztrák rész egyszerűen fantasztikus volt, a német pedig úgy-ahogy elment.
Kertész Noémi kutatásai során arra az eredményre jutott, hogy időben változott, melyik országrészben mennyire volt nehéz lengyelnek lenni. A felosztás pillanata egységesen tragédia volt. 1795 a végleges dátum, amikor Lengyelország eltűnik Európa térképéről. Utána azonban volt még egy rövid reményteli szakasz, a napóleoni háborúk ideje, amikor Napóleon megalapította a Varsói Hercegséget. De később ezt a Bécsi Kongresszus aztán átszabta, létrejött a Kongresszusi Lengyelország, amely Varsóval együtt orosz fennhatóság alá került, illetve a keleti területek is orosz uralom alatt álltak. Természetesen megfigyelhetők különbségek, mert a Varsóhoz közeli területeken eleinte még nem folyt durva oroszosítás, még nem zilálták szét például az oktatási reform intézményrendszerét, egy darabig betartották az alkotmányos garanciákat. Ez egészen 1830-ig, a novemberi felkelés kirobbanásáig tartott, ekkor indult be a durva oroszosítás, a cenzúrát például még a sírkoszorúk felirataira is kiterjesztették, átrajzolták a Varsót, hagymakupolás templomok jelentek meg, orosz városra kezdték stilizálni. Az osztrák területen pedig az 1840-es évekig elég vad germanizáció figyelhető meg, ebben 1848 után megindult a változás, az orosz területeken azonban semmi sem változott 1905-ig, a porosz részen modernizáció, gazdasági felemelkedés volt jellemző.
Tehát egy minden lengyel számára közös élményről van szó, amire választ kell adni – összegezte Pálfalvi. Ugyanakkor – tette hozzá – a felosztó hatalmak történelmében, fejlődésében elég nagyok a különbségek. Az Orosz Birodalom sokáig kozmopolita volt, nem tudtak például oroszul, a szellemi elit franciául beszélt. Az XIX. század közepén vált nemzeti a birodalommá, ez az oka az erőteljes oroszosításnak. Eközben a Habsburg Birodalom pedig egyre liberálisabb lett. Adódik a kérdés, hogyan próbálták a lengyelek a térben és a tájban megőrizni a régi Lengyelország képzetet?
Kertész Noémi: A lengyel ifjúság innnetől kezdve három idegen hatalom iskolarendszerében tanult, gyakran térképet sem lehetett használni, történelmi atlaszt pedig egyáltalán nem. A történelemkönyveket erősen cenzúrázták, ezért Varsóban alakult egy társaság, amely dilettánsokból és tudósokból állt, de a tudományos akadémia elődjét tisztelhetjük benne. Ők már a napóleoni időszakban elkezdték kongatni a vészharangot, hogyan kell a nemzeti kultúrát megőrizni, a nemzeti öntudat megerősítésére felhasználni. Az egyik ilyen terv az volt, hogy szülessenek tudományos és különböző műfajú ismeretterjesztő munkák a lengyel történelemről, az első egy nemzeti daloskönyv lett volna, de elég sokára akadt hozzá szerző. Zenét is komponáltak, illusztrációkat is készítettek hozzá, a könyv történelmi hősöket vonultat fel a Piastoktól a Poniatowski József hercegig, aki a lipcsei csatában esett el. Nem az volt a fontos, hogy ragaszkodjanak a történelmi hűséghez, sokkal inkább a tanulságokon volt a hangsúly. A daloskönyv bestseller lett, még falura is eljutott. Aztán betiltották, de nem az orosz, hanem egy galíciai cenzor írt Metternichnek, és azzal indokolta a betiltást, hogy akik olvassák, esetleg hihetnek Lengyelország feltámadásában. Emellett más műfajok is megjelentek, például Joachim Lelewel történész, politikus, bibliográfus a gyermekirodalom szerzőit biztatta, hogy írjanak egy népszerű Lengyelország történetet gyerekeknek. Végül ő maga írta meg, nem csak a nagy korszakokról, hanem egy kis kultúrtörténet is belevett – ezt egy kritikából tudjuk, ahol a kritikus elítéli, hogy meg lehet belőle tudni, hogy például mikor változtak a menüsorok a konyhában, vagy mikor kezdték beretválni a fejüket. Illetve vannak történelmi társasjátékok is. Ami a teret illeti, az első probléma a térkép. Mert hogy lehet a földrajzilag és kulturálisan egységes haza képét átadni a fiataloknak, ha határok vannak, utazni is nehéz. Az akkor induló gyerekfolyóiratok közöltek útirajzokat, ami amúgy is népszerű műfaj volt, nemzeti zarándoklatokat szerveztek, a sorozatba készült útleírások, úti versek, mint egy kirakósjáték, kiadták az egységes Lengyelország képét, amelynek a feltámadásában hittek.
Ennek kapcsán adódott a felvetés: Tanulságos, hogy mi kerülhetett be a gyerekeknek szóló könyvekbe. A lengyel romantika ugyanis sokat vár az olvasótól, nevezetesen, hogy hipnotikusan olvassa a műveket, mindenben kövesse azokat, sőt még az életét is áldozza fel (jó példa lehet erre Adam Mickiewicz A lengyel anyához című költeménye). A lengyel romantika mögött ott van a messianizmus, ami szerint Lengyelország a keresztre feszített Krisztus a feltámadás előtt, a romantikából így azt tanuljuk, hogyan kell halottnak lenni és várni méltón a feltámadást. Keresztény szempontból ez természetesen blaszfém, hiszen Krisztus szenvedéstörténete nem utalhat valami nálánál kisebbre. A gyermekirodalomba viszont nem próbáltak átültetni a messianisztikus történetfilozófiát, nem rémisztgetik a gyerekeket. Felvetődik tehát a kérdés, hogyan oldották ezt meg.
Kertész Noémi ennek kapcsán először is azt emelte ki, hogy a felosztások után dichotón volt a lengyelek önképe, illetve, hogy a messianizmuson belül is van egy kemény mag, akik a nemzetet árulókra és hősökre vagy potenciális áldozatokra osztja. A másik tábor azt mondja, hogy vannak a realisták és az álmodozó őrültek. A gyermekirodalom művelői emellett cenzurális kötöttségekkel kellett, hogy szembe nézzenek, mivel az az irodalom Lengyelországban jelent meg, nem emigrációban. Illetve természetesen voltak pedagógiai megfontolások is, a gyerekeket gyerekek számára elérhető célok felé terelték. Volt azonban egy érdekes ellenpróba – mesélte a szerző. A gyermekirodalom egyik alapítójának, Stanisław Jachowicznak volt egy napilapja, amelyet 1830-ban kezdett kiadni, november 29-én kitört a felkelés, év végéig még cenzúrázatlanul jelent meg a lap, végig lehetett benne követni, hogyan reagáltak erre a váratlan helyzetre. A szerzeksztőség korcsoportokra és nemekre osztva próbálta az ifjú olvasókkal megismertetni a történteket. A kicsiket így nyugtatni próbálta, a kislányoknak pedig például azt írt, a szabadság nem azt jelenti, hogy rendetlennek lehet lenni. Azonban, ahogy a sötét jövő felé tendált az ország helyzete, úgy változtak a szövegek, az üzenetek is. Eleinte a kamaszfiúknak azt üzenték, nekik nem kell elmenniük harcolni, otthon kell férfivá lenniük, és biztatták őket, hogy majd minden jóra fordul. Később már a veszteségekre készítették fel a gyerekeket: lehet, hogy az apjuk nem jön haza, és egy ilyen helyzetben hogyan kell majd méltónak lenni. Az utolsó számok már azt is megpendítették, hogy esetleg nem ez a felkelés támasztja fel Lengyelországot.
Innen pedig nemzeti emlékezet szempontjából fontos helyek felé terelődött a beszélgetés fonala – Kertész Noémi ugyanis ezeket is feldolgozza könyvében. A lengyel történelem vizuális megjelenését csak a XIX századi festészet és színház alakította ki – Jan Matejkótól Stanisław Wypiańskiig. Emellett ott van az Izabela Czartoryska-féle szentély, ami naiv történelmi szemléletről árulkodik, tele van hamis ereklyékkel, de mintha ugyanúgy elérné a célját.
A szerző elmondta, hogy Izabela Czartoryska egy művelt, de rendszeres tanulmányokat nem folytató hölgy volt, birtoka azonban szellemi központtá vált, nemzeti kultuszhely lett. Angolparkot telepítettek oda, és felépítették a tivoli Sibilla szentély mását, ott halmozta fel Czartoryska az ereklyéket. Az eredetiségük valóban kétséges, furcsa dolguk is voltak köztük, mint például Hedvig királynő cipője, amelyben hozzáment Ulászlóhoz. De az ereklyék kiválasztása és a mögöttük álló üzenetek megfeletnek azoknak az akadémiai elképzeléseknek, amelyeknek jegyében született többek között az említett Niemcewicz dalciklus. Felbukkantak a birtokon a gyermekirodalom fontos képviselői is; a gyermekirodalom első időszaka Varsóhoz köthető.
Végezetül – és nem utolsó sorban a könyv borítója kapcsán – felvetődött még annak a kérdése, milyen egyén eszközökkel próbálták még a lengyelséget továbbadni? Ma bizonyára létezne erre valamilyen mobilapplikáció – mondta Pálfalvi – de valószínűleg akkor is voltak ötleteik.
Kertész Noémi: Még egy műfajt vettek birtokba, ez a társasjáték. A könyv borítóján egy nemzeti társasjáték látható, annak is a sokadik kiadása. Az első 1829-ben jelent meg Varsóban, ez egy történelmi ki nevet a végén volt, Klementyna Hoffmanova, a lengyel gyermekirodalom egyik megteremtője jegyzi. A játék végig vezeti a játékosokat Lengyelország történetén, az utolsó mező a Kongresszusi Lengyelország megalakulása, ami valószínűleg részben cenzurális okokból pozitív, de Hoffmanowa eleinte nagyon bízott Sándor cárban is. Ez a játék ugyanazokat a korszakokat veszi, mint a már említett sorozat. Érdekes az ikonográfiaiája, itt nem egy arcképcsarnok van, hanem rajzocskák. Például Báthory Istvánt, akit nagyon nagyra tartottak, egy Minerva fej jelképezi, mert bölcs volt. Várnai Ulászló kapcsán, aki elesett a várnai csatában, az illusztráció a ledöntött kereszt és a török félhold. Az 1795-ös felosztás mezőn pedig végleg ki lehet esni a játékból. Aki eljut a 63-as mezőre, ami a Kongresszusi Lengyelország, az elviheti az összes zsetont. Ezek a zsetonok sokszor tárgyak voltak, például gyűrűk, így lehetett gyarapodni. Aztán más címen újra megjelent a játék, Galíciáról szólt, de ott nem volt boldog kiteljesülés a Kongresszusi Lengyelország. Az utolsó mezők tele vannak oroszellenes kirohanásokkal, a játék vége az az 1863-as felkelés leverése és bukása, ami után az a szózat hangzik el, hogy ez a felkelés nem csak az orosz uralom alatt élők számára jelentette egy nagyon sötét korszak kezdetét, hanem valamennyi országrész lakói csak reménykedek, hogy ez a sötét fátum megfordul, és Lengyelország újra erős lesz.
Németh Orsolya
Kertész Noémi: "A lengyelség iskolája". A lengyel romantika gyermekirodalma, Rézbong Kiadó, 2018., 185 oldal, 2490 Ft
