—Rejtély — törte meg a közös hallgatást Durman — miért van a sörnek, világosnak és barnának egyaránt, fehér habja.
—Mi van akkor, ha a sör folyékony része a test, a hab pedig a vér? — vetette fel Neruda. —Emlékezzen csak, a frissen csapolt sör felszínén milyen csillogóan keringenek a habcsíkok. És az embereknek is, akár fehér, akár fekete, sárga vagy vörös a bőrük, ugyanolyan skarlátvörös vér kering az ereikben.
A felügyelő most inspirációt keresett a korsója alján.
—Nézze a felhőket — mondta elmélázva, miközben az ablakon kívüli felhős égre mutatott. A gőz mindig fehér, akár a hajnali harmatból, akár a friss szarból száll fel. Az én elméletem az, hogy a hab a sörgáz halmazállapotú alakja.
Az urak még egy kicsit ilyen pajkosan csevegtek, de akkor Durmannak eszébe jutott a kötelessége, ezért két aranyat dobott az asztalra, búcsúzásul összeölelkezett Nerudával, és visszatért a türelmesen várakozó konflishoz.
Az ablakban a fehérhegyi nyári kastély csillagformája lengedezett, rögtön ezután beértek a fura nevű Ruzyně községbe. Az ocsmány, modern cukorgyárat már messziről elárulták az ördögszarvhoz hasonlatos, sűrű füstöt okádó kémények.
A vállalat tulajdonosa, Sulz-Kotsony d'Aspiq báró a felügyelőt a különböző méretű, orgonasípszerűen egymás mellé rakott cukorsüvegekkel díszített dolgozószobájában fogadta.
A rövid és lényegre törő beszélgetés szép németséggel folytat. A cukorgyáros kertelés nélkül bevallotta, hogy emberi csontból oxigén nélküli égetéssel csontszenet azaz spódiumot készít, amit aztán arra használ, hogy a vevői igényeknek megfelelően hófehér színűre szűrje a cukrot. Az emberi csontokat állatcsontokkal, például vágóhídról szerzett marhákéval nem lehet helyettesíteni, mert azokon nincs elég pórus. Az emberi csontokon kívül használható lenne az elefántagyar is, de mióta biliárdgolyókat gyártanak belőle, sajnos hallatlanul megdrágult. A sírhalmokból viszont továbbra is el fogja hordani a csontokat, mert azok törvény szerint senkihez sem tartoznak, ráadásul a kitermelésükre engedélye is van a prágai bányászfelügyelettől, és ezzel minden további vitát fölöslegesnek nyilvánít.
***
Például rettegett azoktól az élőlényektől, amik különböző oldalakról ugyanúgy néznek ki, például a férgek, polipok, medúzák, lárvák, meg a hasonló teremtmények. Nem attól félt persze, hogy bántani fogják, de ha látta a puha testüket, az nagyon mélyre eltemetett, az emberiségnél sokkal régebbi érzéseket keltett benne. Az emlékezet megkövült lenyomatait egy olyan korból, amikor az elődei pont ilyen arctalanok voltak, örökölt undort afölött az eredeti, rotációs szimmetriának megfelelő egyszerűség fölött, amikor a még fiatal Isten a kambrium fazekaskorongján próbálta megteremteni a saját képmását, hogy aztán a sikertelen kísérleteitől undorral és bűntudattal fordítsa el orcáját, és koszos kezeit egy mindent elmosó vízözönben mossa meg...
Továbbá rettegett Nyavajtól (Krucábtól?), a gyerekkori démonától, aki huszonhárom évvel ezelőtt kikelt abból a bölcsője melletti hasadékból a falon, és onnantól kezdve más repedéseken keresztül is bámulta őt bárhol, ahová vetődött. Előle nem volt menekvés, hiszen repedések vannak mindenhol és mindenen, és ahol nincsenek, Nyavaj ott is könnyedén repeszt magának, még I. Ferenc József schönbrunni szobájába is, ahogy azt Durman személyesen láthatta, amikor a császárnál volt audiencián. Röviden: Nyavaj egy hétköznapi mumus volt, abból a fajtából, amelyik minden gyerek lelkébe beleakaszkodik, csak vele Ignác Hanka páter a Szent Henrikből – egyébként a kéziratok híres felfedezője, Václav Hanka testvére – úgy elrontotta az ördögűzést, hogy az fejlődési zavarokat okozott nála, így másokkal ellentétben, serdülőkorában nem bábozta be vendéglátóját, és ezért később a tévelygés pillangója sem röppenhetett ki a bábból. Így tovább kellett rettegésben tartania a már felnőtt Durmant is, barázdált karmainak érintésével, vagy porspirálokból szőtt tekintetével.
De minden közül a legjobban attól félt, ami nem volt, de lehetett volna. Mi lehetett a sötét utcácskában, a látható határán túl, a körülírhatatlan doboz belsejében, bezárt ajtók mögött, női ruhák alatt... A félelemtől felkorbácsolt fantázia ezekben a pillanatokban olyan rémisztő képeket vázolt elé, hogy a megismert valóság eddig mindig elviselhetőbbnek tűnt.
— Ha nem látom, utálom — mondogatta gyakran.
Így most, mikor teljesen egyedül a zsidógettó sötét gyomrába merészkedett, az ismeretlentől való félelem hajtotta, jobban mondva, szippantotta befele.
Fordította: Hanzelik Gábor
