Még gyorsan, mielőtt túl késő lenne: a Sosem vagyunk egyedül a tavalyi év egyik olyan filmje, amit emlegetni kellene. Nem biztos, hogy fontos film, az sem biztos, hogy jó, és az sem biztos, hogy a megközelítései igazak, de ha meg akarjuk érteni azt, hogy az utóbbi időben, jelesül tavaly, miért vitték a pálmát a látszólag inkompetens bohócok, akkor ez a film egy emberarcú megközelítést ad. Egyet a sok közül.
Adott egy vidéki közért, az eladónő, az ő hipochonder férje, a fogyatékos fiuk, és a börtönőr szomszéd, akinek szintén van családja, csak leszorítja őket a képernyőről. Az eladónő beleszeret a környék cigány stricijébe, aki az egyszerűség kedvéért az egyik báránykájába szerelmes, akinek a szerelme a börtönben ül, ahol a börtönőr dolgozik, akibe meg a hipochonder Karel Roden habarodik bele – de nem úgy. A gyerekek eközben életük szabadságát élik, a látszólag kretén felnőttek a saját hülyeségükkel egy olyan abszurd világot teremtenek köréjük, amiben rájuk nincs annyi idő, hogy komolyan korlátozzák őket a szabadságukban. Ez persze nem igaz, a Sosem vagyunk egyedül nem az a cseh film, ahol kétpercenként eldurran egy poén, hanem az, ami után legszívesebben meginnánk egy kevertet. Vagy bármit, ami elég erős.
De ami miatt tényleg érdemes megnézni, az Miroslav Hanuš börtönőre. Hanuš csöndes, ugyanakkor bunkó agressziója, az a fajta mentális brutalitás, amivel mindenkit leszorít a képernyőről, ami túl kevés ahhoz, hogy valaki sokra vigye vele, túl sok, hogy másokkal normálisan élhessen együtt, de ahhoz pont elég, hogy tönkretegye őket már-már olyan, mint Hrušinský Hullaégetője volt. Mégis más, mert aktuális. Hanuš eljátszik egy arcot abból a tömegből, ami az utóbbi időben állítólag kivette a történelmet a medréből, és ezzel hihetetlenül aktuálissá teszi a karaktert. Nehéz lesz elfelejteni azt a jelenetet, ahol szemből veszik, ahogy egyedül fogyasztja a vacsoráját. Hanuš minden egyes pillanata félelmetes, ugyanakkor izgalmas. A később tanítvánnyá fogadott Roden, aki ebben a filmben olyan, mint egy neurotikus időzített bomba (ha azt mondanám, hogy annyi sört igyunk meg, ahány percet NEM ordít magából kikelve a feleségét alakító Lenka Vlasákovával, akkor szomjan döglenénk, szóval nem mondom). Ebben a filmben szinte mindenki egy dolgozó kisember álcája mögé bújt szörnyeteg, minden egyes képkockájába bele van kódolva a tragédia, és ennek ellenére is sikerül Petr Václavnak megmutatni valamit abból, hogy hol rejtőzik a szörnyeteg mögött az ember, mert vannak a filmnek emberi pillanatai is – igaz, hogy Vlasáková és Klaudia Dudová nélkül ezek érthetetlenek lennének.
Röviden ezért érdemes elmenni a Cseh Filmkarnevál nyitófilmjére. Mert adott egy nem egyszerű film, ami egy nem egyszerű korszak egyszerű embereiről szól, és ha mást nem is, de legalább ad egy újabb aspektust arra, amit a valóságból magából egyre kevésbé tudunk megérteni. De nem írok többet, mert az utolsó pillanatban nem illik, inkább rohanjon mindenki a Filmkarneválra, és nézze meg a filmet.
Hanzelik Gábor
Kép forrása: Cseh Centrum
