Weronika Murek a legfiatalabb lengyel írónemzedék tagja, különös, szürreális világba kalauzoló, egyéni hangú kötetét a kritikusok a tavalyi év legizgalmasabb írói debütálásaként jellemezték. Sokat mondó az is, hogy a könyvet az egyik legfontosabb lengyel kiadó, az Andrzej Stasiuk nevéhez kötődő Czarne jelentette meg. Idén Weronika Murek képviselte Lengyelországot a Könyvfesztivál keretében hagyományosan megrendezett Európai Elsőkönyvesek Fesztiválján. Ebből az alkalomból beszélgettünk vele.
Mondanál pár szót a könyvedről a magyar olvasóknak, akik a fesztivál keretében megjelent néhány részlet kivételével egyelőre még nem olvashatják azt?
Remélem, hogy hamarosan olvashatják, ugyanis a legújabb hírek szerint van egy kiadó, aki kiadná a könyvet, szóval remélem, hogy 2017-ben vagy 2018-ban magyarul is meg fog jelenni. A könyvem a Déli növények termesztése a Micsurin-módszerrel címet viseli, és ez egy elbeszélés kötet. Ezek az elbeszélések a valóságtól egy kissé elrugaszkodott, kissé szürreális, kissé abszurd világban játszódnak, ahol élők és holtak egyazon törvények szerint élnek együtt. Mintha a két világ között lenne egy schengeni zóna, ahol senkit nem érdekel, hogy a határ melyik oldalán van. A kötet hét elbeszélést tartalmaz. A kezdő novella egy lányról szól, aki utolsóként értesül arról, hogy meghalt. Megy reggel dolgozni és azt veszi észre, hogy senki nem néz a szemébe, mindenki valahogy furcsán viselkedik és kiderül, hogy már mindenki tudja, hogy nem él, hogy öngyilkos lett. És ő az egész elbeszélés során küzd a környezetével, akik próbálják elhitetni vele, hogy meghalt. Szembe kerül a rokonaival, a barátaival, akik nagyon pedáns, nagyon kispolgári emberek, akik úgy gondolják, hogy a halála egy botrány – de nem azért, mert meghalt és nincs többé, hanem azért, ahogy viselkedett, mert így nem illik meghalni, ennek nem ez a megfelelő módja. Ezért is nagyon ragaszkodik ahhoz, hogy rendben, ha már egyszer meghalt, akkor legalább szeretne a saját szabályai szerint "nem lenni". Ez az első elbeszélés, és a többi is hasonló hangulatú.
Honnan jött ez a nagyon karakteres cím? Honnan az ötlet?
Amikor címet kerestem a könyvnek, azt gondoltam magamban, hogy egy ilyen könyvnek, ami ennyire elrugaszkodott és nem realisztikus, szeretném, ha a címe is elrugaszkodott lenne, vagyis ne áruljon el semmit a könyv tartalmából, hogy első látásra ne lehessen rá következtetni. Ivan Micsurin egy szovjet genetikus volt, aki növényeket keresztezett egymással, azért, hogy a lehető legjobb eredményeket, legimpozánsabb fajtákat hozza létre. Bizonyos értelemben ez a könyv is egy ilyen kísérlet, amiben kereszteztem egymással a különféle műfajokat, különféle elbeszélési módokat, a szakrumot és a profánumot, hogy pont ilyen furcsa, némiképp egzotikus növények szülessenek belőle.
Jól sejtem, hogy ő maga nem jelenik meg az elbeszélésekben?
Nem, ő maga tényleg nem jelenik meg. Micsurin csupán a nem jelenlevő védnöke a könyvnek. A címet egy kommunista-szocialista mezőgazdasági módszerekkel foglalkozó hatvanas évekbeli újságcikkből merítettem. Arra gondoltam, hogy ez van annyira érdekes és figyelem felkeltő, hogy illik majd a könyv tartalmához – mert ez egy furcsa cím és a könyv is furcsa.
Miért választottad pont az elbeszélést mint műfajt?
Kicsit inkább a forma választott engem, mint én tudatosan a formát. Ez azt jelenti, hogy rám magamra is a lakonikus, konkrét beszéd- és írásmód a jellemző. Nehezen írok hosszú szövegeket. Ha van valami megkötés a szöveg hosszát illetően, az mindig egy szenvedést jelent, hogy még ennyit és ennyit kell hozzá írnom… Keveset, rövid, lakonikus dolgokat írok, azt hiszem ezért is választottam az elbeszélést mint formát, mert egyszerűen képtelen lennék megírni egy hosszabb regényt.
Azt olvastam rólad, hogy az ügyvédjelölti gyakorlatodat csinálod illetve, lehet, hogy azóta már befejezted. Az ügyvédi munka hátráltat vagy esetleg pont ellenkezőleg, segít az írásban?
Igen, már befejeztem, jogot tanultam. Én úgy látom, hogy segít. Úgy értem, hogy én a tanulmányaim alatt megtanultam egy nagyon érdekes dolgot, egy olyan olvasási módot, ami több, mint az értelmező olvasás, ilyenkor azzal hozzáállással olvasol, hogy az adott mondatot, mint egy paragrafusban, millió módon lehet értelmezni, szokták is mondani, hogy az ilyen körbeforgó mondat, vagyis több oldalról is nézhetünk rá. Nekem most már szokásommá vált a mindenféle kódexek, rendeletek és a többi miatt, hogy mindenre, amit írok próbálok másképp tekinteni, próbálom meglátni, hogy milyen módon lehet még olvasni, hány jelentés van, lehet egy kifejezésben. Talán ez a képességem megmarad, legalábbis remélem, hogy meg fog maradni, igazából az a tudás gyűjtemény, amit az ember az egyetemen megtanul, egy idő után elillan, vagy elévül, ezzel nem is kell különösebben foglalkozni, de az említett olvasási képesség felbecsülhetetlen.
Mit jelent számodra az írás, az irodalom?
Valamifajta módot arra, hogy legyen valami, ami az enyém, valami saját, ami felett teljes kontrollt gyakorolhatok. Ez csak az enyém, persze nem zárom ki az olvasókat, de a világ, amit magamban megalkotok az írás során, az teljes mértékben, bármiféle idegen hozzájárulás nélkül csak az enyém. Nagyon értékesnek tartom a függetlenségnek ezt az érzését, és a lehetőséget, hogy megalkothatom a helyemet a világban, ez lehet akár egy másik, kitalált világ is.
Honnan meríted az irodalmi és a nem irodalmi inspirációt?
Azt hiszem mindenhonnan. Szeretek régi könyveket és újságokat olvasni, nézegetni – a könyvem címére is így bukkantam –, kihallgatni az embereket a villamoson, sorban állás közben, a boltban. Amikor valaki automatikusan, csakúgy odavetve mond valamit, abból időnként olyan zseniális, költői, nyelvileg érdekes mondatok születnek, amilyet az ember magától, az íróasztalnál ülve sosem találna ki. Ezért mindig felírom őket magamnak a telefonomba vagy a noteszembe. Több elbeszélés kezdődött pont ilyen félrehallásokkal, meg nem hallásokkal. Egyszer csak hallottam, hogy valaki valami teljesen képtelen mondatot mond, és azt gondoltam, hogy ez tökéletes kezdete lehetne egy elbeszélésnek.
Katowicében élsz. A sziléziaiság megjelenik valamilyen formában a könyvedben? Jelentett valamiféle inspirációt a számodra?
Nem, egyáltalán nem inspirált. Bytomban születtem, ami ugyan Sziléziában van, de Częstochowa környékén nőttem fel, ami pedig már nem Szilézia, és ott töltöttem a gyerekkorom nagy részét, ami meghatározó időszak. Ezért ha inspirációt keresnék, akkor a környékről származó nagyszüleim világához fordulnék, de van a családnak egy másik ága, akik viszont sziléziaiak. Nehéz lenne megmondani, hogy hány százalékban, milyen arányban hatott ez rám, de annyi biztos, hogy nem volt semmiféle közvetlen sziléziai inspiráció.
A nyelv sem?
A nyelv biztosan nem. A folklór rétegei esetleg, mert nagyon érdekel a folklór és érthető módon a sziléziai folklór áll hozzám a legközelebb, de talán ennyi.
És a folklór megjelenik valamilyen formában a könyvedben?
Igen, megjelenik. Az egésznek az alapját a lengyel népi hiedelmek, babonák, a mágikus gondolkodás olyan maradványai – mint például az, hogy átköpünk a vállunk felett vagy lekopogunk valamit –, az időjárást érintő közmondások, a halállal kapcsolatos hiedelmek adják, melyeknek a halál ritualizálása, és legalább némileg a megszelídítése volt a céljuk. Van például egy jelenet, ami ahhoz a hiedelemhez kapcsolódik, hogy sót szórnak a halott cipőjébe, azért, hogy amikor majd a végítéletre megy, ne siessen túlságosan, hiszen ha só van a cipőjében, akkor lassan fog menni, és ezért tovább várakoztatja a bíróságot. Ilyen dolgokat felhasználtam és ezekre alapoztam a történeteket.
Drámákat is írsz. Mesélnél nekünk egy kicsit erről?
A drámákkal tulajdonképpen úgy kezdődött, hogy az egyik barátnőm elolvasta a könyvemet, és utána azt mondta, hogy ezek az elbeszélések nagyon dialogikusak, hogy drámákra emlékeztetik, és felvetette, hogy mi lenne, ha megpróbálkoznék a drámaírással. Engem soha azelőtt nem érdekelt a színház, a színházi tapasztalataim a nullával voltak egyenlőek, azaz olyanok mint a lengyel gyerekek kilencven százalékának – nem tudom ez Magyarországon, hogy van –, színházba megyünk, hogy ne kelljen beülni a matek órára, megnézzük a Csizmás Kandúrt, és ez a színház szörnyen idejétmúlt, unalmas, porlepte, valami régi kartondobozokkal díszletek helyett. Úgy tűnt számomra, hogy ez egyszerűen unalmas színház, és miután a barátnőm javasolta, hogy próbáljak meg drámát írni, azt gondoltam, hogy elmegyek egy színházba és a színházban fogom megtanulni, hogyan kell a színháznak írni. Elkezdtem rendszeresen színházba járni, aztán megpróbáltam írni egy darabot, ami annyira szerencsés volt, hogy elnyertem vele a Gdyniai Dramaturgiai Díjat, ami később lehetőséget adott nekem arra, hogy továbbra is színházaknak dolgozzak és írjak.
Hogyan reagált a kritika Lengyelországban a könyvedre? És hogyan fogadták az olvasók?
A reakciók, recenziók nagyon nagy jók voltak, és ez meglepő is volt és nagyon jól esett, mert ez nem egy nagy terjedelmű könyv, nagyon vékony, egy novellás kötet, ami egyáltalán nem egy népszerű, széles körben olvasott műfaj Lengyelországban. Továbbá ez egy teljesen ismeretlen szerző első kötete volt. Szerettem volna ha nem csak az olvasóját, de a kritikusát is megtalálja, és ez sikerült is. Tényleg sokan olvasták, recenzálták, ott volt a 2015-ben megjelent könyvek bemutatóin. Azt gondolom, hogy felfigyeltek rá. Az olvasók reakciói különfélék, mert ez egy olyan könyv, aminek megvannak a saját játékszabályai, amivel lehet egyetérteni vagy nem egyet érteni. Ez egy olyan könyv, ami követel az olvasótól, egy rejtvény, másképp szólva egy charade. Nem mindenki szereti a rejtvényeket, de szerintem, ha valaki kedveli az ilyesmit, akkor a könyvem is tetszeni fog neki, ha pedig nem, akkor ez a könyv egyáltalán nem neki való, de ezzel sincs semmi gond.
Dolgozol most valamin? Esetleg van már ötleted a következő könyvedhez? Esetleg már dolgozol is rajta?
Most a legkonkrétabb terveim a színházhoz kapcsolódnak, remélem, hogy sikerül még ebben az évben befejeznem még egy darabot és, hogy be is mutatják. Tervezem, hogy írok egy nagyobb lélegzetű könyvet, egy több szálon futó regényt, majd meglátjuk, hogy fog menni. Van tervem, van kezdő ötletem, megvan az ötlet az egész környezetre, amelyben a cselekmény zajlik, de ez egyelőre csak egy kezdeti vázlat, ezért még magam számára sem tudnék erről többet mondani.
Vas Viktória
