Mindannyiunk nagy örömére a belarusz Szvetlana Alekszijevicsnek ítélték oda idén az irodalmi Nobel-díjat. A KönyvesBlog mintha csak előre megérezte volna ezt, és remek interjút készített az írónővel, mi is ezt ajánljuk most az olvasó figyelmébe, és persze szeretettel gratulálunk!
Szvetlana Alekszijevics: A szovjet korszak legborzalmasabb hagyatéka a szovjet nép
A homo sovieticust, vagyis a szocializmus gyermekét helyezi nagyító alá öt részből álló „vörös enciklopédiája”, Az utópia hangjai zárókötetében 2015 irodalmi Nobel-díjasa, Szvetlana Alekszijevics. Csak úgy, mint a szovjet ciklus korábbi részeiben (A háború nem asszonyi dolog, Az utolsó tanúk, Fiúk cinkkoporsóban, Csernobili ima), az Elhordott múltjainkban is szemtanúk visszaemlékezéseiből, a „belső szocializmus” apró darabkáiból áll össze és hullik darabjaira a Szovjetunió, maga alá temetve híveit és titkos ellenségeit, rehabilitálva a szabadság éveiben oly kívánatos kispolgári létet. Alekszijevics könyve épp olyan, mintha kimennénk egy politikai tüntetésre, és a demonstrálók mellett a hangosan fújoló ellentábor tagjait is faggatni kezdenénk. Tele van dühvel és elégedetlenséggel, gyásszal és könnyekkel, váddal és önváddal, hóhérokkal és áldozatokkal. Megszólal benne a konyhai ellenzék, a vidéki átlagember, a kerületi párttitkár, megidéződik az örök Sztálin, az „orosz Gandhi”, és az örmény-azeri Rómeó és Júlia. Alekszijevics Ukrajnában született fehérorosz apától és ukrán anyától, a családjával Fehéroroszországban telepedett le, végignézte a Szovjetunió felbomlását, külföldre költözött, majd végül hazatért, ám úgy érzi, identitása nem sokat változott a vándorlás éveiben. „Nem mondanám, hogy sokat változtam, inkább csak felnőttem. Együtt nőttem a könyveimmel, az élményeimmel. Kinyílt számomra a világ, amikor nem csak a barikádokat láttam, hanem új nézőpontból, a szovjet érán túl is megismertem a környezetemet.” Szvetlana Alekszijevicset emailben kérdeztük újraalkotott múltról, túléléshez szükséges ideológiákról és a reneszánszát élő Sztálin-kultuszról. (Az interjú a Nobel-bejelentés előtt készült.)
Az Elhordott múltjaink (Vremia sekond hend) című kötetben arról ír, hogy a huszadik században, de főleg a hatvanas évektől az orosz konyha volt a politizálás színhelye. Mi zajlik ma az orosz, fehérorosz konyhákban? Hogyan változott a konyha funkciója a különböző rendszerek idején? Él-e még a konyhai ellenzék?
Az utóbbi években megváltozott nálunk az élet, Oroszország újra belevetette magát a múltba. Az új út, amit Putyin kínál, nem más, mint visszatérés a szovjet mintához, bár talán inkább azt mondanám, hogy a fejlődésnek egy archaikus formáját éljük. A legfélelmetesebb az egészben az, hogy az orosz népet kirabolták és megtévesztették. Az értelmiség már a 90-es években próbálta ezt jelezni, de a tömegek nem hallották meg a figyelmeztetést, csak azt, ahogy Putyin új birodalom építésére hívja őket – hiszen erre vártak. Mindeközben az értelmiség nem a barikádokon állt, hanem a konyhákban beszélgetett. Most is itt folynak ugyanezek a beszélgetések: mit tehetünk és mit remélhetünk? Az örök orosz kérdések.
