Köztársasági elnök asszony, parlamenti elnök asszony, miniszterelnök úr!
Meghat és zavarba hoz a megtiszteltetés, hogy a Litván Köztársaság parlamentje ilyen kitüntetést ruház egy lengyelre, a Gazeta Wyborcza újságírójára és szerkesztőjére. A kitüntetést barátaim és kollégáim a demokratikus ellenállás és a Wyborcza körül szerveződött körének szóló elismerésnek is tekintem, akik már a kezdetektől támogatták Litvánia küzdelmét a függetlenségért és demokráciáért.
A lengyel demokratikus ellenzék mindig is egy szuverén és demokratikus Litvániát szeretett volna a szuverén és demokratikus Lengyelország baráti szomszédjaként.
Fotó: Julo/Wikipédia
Czesław Miłosz tanította meg a lengyeleket így gondolkodni, aki Vilnius környékéről származó lengyel és litván volt – egy költőóriás, aki annak a Litván Nagyhercegségnek örököseként tekintett magára, amely a legkülönbözőbb nemzetiségek, nyelvek, vallások és kultúrák földje volt.
1980-ban, a Nobel-díj átvételekor tartott beszédében Miłosz így fogalmazott:
„Az atlanti charta állásfoglalása ellenére az az elv, hogy az országok alku, sőt kocka- vagy kártyajáték tárgyai lehetnek, megerősítést kapott abban, hogy Európát két övezetre osztották. A két diktátorról ránk maradt örökségre állandóan emlékeztet a tény, hogy a három balti állam nincs az Egyesült Nemzetek Szervezete tagjai sorában. Ezek az államok a háború előtt a Népszövetséghez tartoztak, de az 1939. évi egyezmény titkos záradékának következményeképp eltűntek Európa térképéről.”
Ebben az időpontban Miłosz volt talán az egyetlen személy, akinek hangja a földkerekségen mindenhova eljutott – ez a hang pedig Litvánia, Lettország és Észtország védelmében szólalt meg.
Előadásában Miłosz kijelentette:
„Jó dolog kis országban születni, ahol a természet emberi léptékű, ahol az évszázadok során különféle nyelvek és különféle vallások éltek együtt. Litvániára gondolok, a mítoszok és költészet hazájára. (…) Soha nem hagytak el Litvánia tájai és tán szellemei sem.”
Majd hozzátette:
„Áldás, ha olyan várost kap az ember a sorstól iskolai és egyetemi éveire, amilyen Vilna volt, e különös város, az északi erdőkbe áthelyezett barokk és olasz építészetével, melynek minden köve őrzi a történelmet, negyven katolikus templom és számos zsinagóga városa, melyet akkoriban Észak Jeruzsálemének neveztek a zsidók.”
***
Hölgyeim és uraim, de miért is szólok Önökhöz lengyelül, és nem oroszul? Azért, mert egy moszkvai orosz barátom elmesélt egy anekdotát, melyben egy bizonyos Goldberg és Rabinovics beszélget Odesszában. Hadd folytassam ezúttal oroszul. Egyikük megszólal: „Félek oroszul beszélni.” „De miért?” – kérdezi a másik. „Attól tartok, hogy Putyin idejön megvédeni.”
Mivel pedig nem szeretném, hogy Putyin Varsóba vagy Vilniusba jöjjön az orosz anyanyelvűeket megvédeni, ma lengyelül beszélek. Boldogan fogok egyszer Moszkvában oroszul megszólalni, mihelyt szabaddá válik Putyintól.
Felszólalásom tágabb kontextusa igen szomorú. Nem is olyan rég tapasztaltuk meg azt a megrázkódtatást, amit a Charlie Hebdo szatirikus magazin szerkesztősége elleni terrorista támadás jelentett. Ez történik akkor, amikor az iszlám békés hagyománya átváltozik a gyilkosság és fanatizmus politikai ideológiájává. Tanulság ez mindannyiunk számára – senki sem sérti Istent súlyosabban, mint aki az Ő nevében hazudik, gyűlölködik és gyilkol.
Kelet-Ukrajnában a terrorizmusnak, gyűlöletnek és hazugságoknak egy másik dimenzióját figyelhetjük meg. Túlságosan jól ismerjük a propaganda és a putyini módszerek nyelvezetét; ez Hitler és Goebbels, Sztálin és Visinszkij főügyész [a sztálini tisztogatások egyik kulcsfigurája – a ford.] nyelve, a hazugságok, gyűlölet és agresszió nyelve és módszere. Ukrajna nem válhat az agresszió birodalmává és alkuk tárgyává. Ukrajnának joga van a függetlenséghez és demokráciához – csakúgy, mint Litvániának és Lengyelországnak. Nemzeteink nagyon jól megértik mindezt.
Ez pedig újabb jó ok arra, hogy megismételjük, Putyin nem azonos Oroszországgal, Putyin csak nagyorosz imperializmussal jelent egyet. Mindig emlékezni fogunk egy másik Oroszországra, Herzen és Szaharov Oroszországára. A tizenkilencedik század közepén Herzen kijelentette, Litvániának képesnek kell lennie arra, hogy döntéseket hozzon a saját jövőjéről, később pedig Szaharov követelte makacsul, hogy a szovjet birodalom kezdje meg a dekolonizációt. Bár különböző módokon, de mind Lengyelország, mind Litvánia a szovjet diktatúra rabja volt. Ezalatt az idő alatt azok a dolgok, amik összekötöttek minket, erősebbek voltak azoknál, amelyek elválasztottak. Emlékeznünk kell régi viszályainkra – és teljes történelmünkre –, és őszintén kell beszélnünk róluk. Nem változtathatjuk meg a múltat; csak végiggondolhatjuk és feldolgozhatjuk.
Vilnius, a független és demokratikus Litvánia fővárosa, örökké a lengyel nemzeti emlékezet elválaszthatatlan része marad. Ennek elismerése azonban egyet jelent, méghozzá szintén örökre, a határok megváltoztatására irányuló bármilyen szándék elutasításával. 1989 óta ez a lengyel állam és közvélemény álláspontja.
***
Lengyelország és Litvánia az EU tagjai, és legnagyobb eredményünk maga a tény, hogy a lengyel-litván határon nincs határ. A helyesen értelmezett nemzeti érdekek mind lengyel, mind litván részről megkövetelik azt, hogy országaink elitjei gondolkodásukat és képzelőerejüket a kor kihívásainak megfelelve használják. Emlékeztessük egymást arra, hogy a putyini imperializmus egyik ideológusa, Alexandr Dugin milyen nyíltan és világosan fogalmazott: „az etnikai feszültség a lengyel-litván kapcsolatokban különösen értékes jelenség; ki kell használni és elmélyíteni, amikor csak lehetséges.”
Gondoljunk csak bele, micsoda ajándék mindkét országtól az orosz „fekete százaknak” [orosz ultranacionalista mozgalom a XX. század elején – a ford.], amikor lengyel-litván konfliktus tör ki a vezetéknevek írása vagy kétnyelvű utcanevek miatt azokban a városokban, melyekben számos lengyel él – lengyelek, akik litván állampolgárok.
Jerzy Giedroyc, a kiemelkedő lengyel és litván, a lengyel politikai gondolkodás formálója, messze kora előtt járó kategóriákban is képes volt gondolkodni. Abban hitt, hogy Lengyelország és Litvánia függetlensége létfontosságú feladatot állít mindkét nemzet elitje elé. A nemzeteink közötti szoros együttműködést korunk és geopolitikai helyzetünk egyértelműen megköveteli. Ezért pedig minden litvánnak, aki Lengyelország állampolgára, és minden lengyelnek, aki Litvániáé, a szabadságjogok teljes skáláját élveznie kell. Legyen ez közös hozzájárulásunk az európai unió örökségéhez. Mindenki, aki ezt gátolja – akár azért, mert hiányzik belőle a képzelőerő, akár azért, mert megrészegül a nemzeti sovinizmustól – mindét ország nemzeti érdekei ellen tesz.
Tomas Venclova, az elismert litván költő és esszéíró, annak idején azt írta, hogy a kommunista önkényuralom a meghódított államokban arra ösztönözte az embereket, hogy abszolutizálják a nemzetet, és – már 1977-ben – arra figyelmeztetett, hogy a nemzetet „abszolút értéknek tekinteni önkényuralmi gondolkodásmód.”
A legkiválóbb lengyelek – Adam Mickiewicz és Czesław Miłosz, Leszek Kołakowski és Tadeusz Konwicki, különösen pedig Karol Wojtyła, vagyis II. János Pál pápa – osztották ezt a nézetet.
Venclova szintén hozzátette: „Mint litván, azt érzem kötelességemnek, hogy a litván hibákra összpontosítsak. Ez a nemzetéért felelősséget érző értelmiségi első és legfontosabb szabálya.”
***
Tadeusz Konwicki, a nemrég elhunyt lengyel író, az 1863-as felkelés litvániai eseményeiről írva főhőse, Zygmunt Mineyko ezredes szájával tette fel a kérdést: „Megérte?” A kérdésre a lázadás utolsó főparancsnoka, Romuald Traugutt szavaival válaszolt: „Nem tudom, volt-e értelme, de tudom, hogy meg kellett tennünk.” Ez a kényszer kísérte végig a rabság hosszú évein a lengyeleket és litvánokat, de ez a kényszer vezetett el a szabadsághoz.
Hadd zárjam beszédemet egy grúz pohárköszöntővel. Volt egyszer egy juhász és a nyája. Egy sas lecsapott a nyájra és elragadott egy birkát. A juhász felkapta a puskáját és lelőtte a sast. Emeljük poharunkat arra, hogy a birkák soha ne szálljanak fel az égbe, és hogy soha ne kelljen sasra lőnünk!
Fordította: Zöldy Áron
Megjegyzés: A dőlt betűvel szedett idézetek Pálfalvi Lajos fordításai (Czesław Miłosz: A kétségbeesés tisztasága. Válogatott esszék, Bp. Osiris/2000, 1999.)
