Néhány nappal ezelőtt jelent meg a lengyel Kazimierz Nowak Kerékpárral és gyalog a fekete földrészen át című könyve.
Szerzője 1931 és 1936 között járta be északról délre, majd vissza az afrikai kontinenst. Az útról folyamatosan küldött fényképes beszámolókat, amelyek különféle lengyel folyóiratokban jelentek meg. Ezeket az elfeledett riportokat gyűjtötte egybe a kilencvenes évek végén Łukasz Wierzbicki – így jött létre a könyv, amely Lengyelországban óriási sikert ért el. Már a hetedik kiadásnál tartanak.
A pécsi Publikon Kiadó gondozásában napvilágot látott magyar fordítás a mű első külföldi megjelenése. A lengyel kiadáshoz hasonlóan a szöveget gazdag képanyag kíséri.
Részlet a könyvből
Az egyik néger faluban érdekes ünnepségen vehettem részt. A falu összes ifja a hevenyészett kunyhókkal körülvett tágas térségen gyülekezik. Középen jó szagú tűz ég, melynek lángnyelvei mintha az eget nyaldosnák. Roppant dobok dübörögnek, a tüzet pedig fiatal, legfeljebb tizenkét éves lányok szilaj tánccal szökdécselik körül.
Feketék, kecsesek, zsírral bekent testüket mintha fekete márványból faragták volna ki. Formás mellük meg sem rezdül ugrálás közben – csupán a szemfehérjük villog démonian, és zsíros bőrük ragyog a táncoló lángok fényében.
A zene egyre lármásabbá, harsogóbbá válik, az őrjöngő ritmus egyre fokozódik, míg egyszer csak megjelenik az ünnepség ceremóniamestere, és minden elcsendesül. A lányok elhagyják a teret, belépnek a szertartás végrehajtásával megbízott varázsló tágas kalyibájába.
Magam is befurakszom ebbe a titokzatos szentélybe, behúzódom a tetőt támasztó oszlop mögé. Idebent egy csoport ősöreg és visszataszítóan csúf banya üldögél, rikácsolnak, a lányokat felvilágosítják anyai és asszonyi kötelességeikről!
„Tartsd észben, amikor a szíved alatt érzed az új életet, zavard el a férjedet magadtól, mert máskülönben elpusztulsz te is és a világra jövő gyermeked is”.
Nehéz lenne ezeket a plasztikusan kifejtett tanításokat felsorolni. Előadják az egész barbár katekizmust a házassági erkölcsről, az anyai, hitvesi teendőkről, majd következik a beavatást bizonyító gesztus, az ünnepség fénypontja.
A varázsló a helyiség közepén foglal helyet. Mintha maga lenne a sátán, amint ott ül fantasztikus öltözetben a füsttől feketéllő belső térben. A lányok sorban elé járulnak. Mosolyognak, szemfehérjük ragyog.
A szertartás boszorkánymestere, a vadak e pogány csoportjának lelki vezetője két eszközt emel a magasba: egy vésőforma fadarabot és egy egyszerű néger baltát. A varázsló előtt ülő lány szélesre tátja a száját. A mester a lány felső fogsorához illeszti a hatfognyi szélességű vésőt. Egyetlen ütést mér a baltával a véső végére – s a továbbra is kacagó lány a vérrel együtt hat egészséges, gyönyörű, fehér fogát köpi ki. És folytatódik a rítus, mígnem az utolsó beavatásra kerülő lány is átesik ezen a barbár operáción, ekkor újra feldübörögnek a dobok, felüvölt az ifjúság. Ismét kezdetét veszi a tánc és a zene.
Az immár házasságkötésre érett lánycsapatnak a vén banyák pépes ételt főznek, hiszen egy ilyen eljárás után nem képesek semmi keményet elrágni.
Beavatási rítusként Közép-Afrika szinte minden törzsében vagy kiverik a fiatalok kettő-hat felső fogát, vagy házi gyártású reszelővel hegyessé formálják a metszőfogakat, így alakítva ki a fűrészszerű fogsort.
A fogsor ünnepélyes eltorzítása – éppúgy, mint a szebbik nem esetében – várva várt pillanat a fiúk számára is, mivel e szertartást követően válnak (életkortól függetlenül!) nagykorúvá és ettől kezdve köthetnek házasságot. És senki nem mutatja ki a fájdalmát – bár az operáció igencsak fájdalmas –, mivel az szégyent hozna a fejére.
Csak hajnal felé csendesült el minden, a falucska nyugovóra tért. Özönvízszerű eső zúdult le, és a patakok lassanként elárasztották hajlékomat. Szerencsére hosszú botokkal alátámasztott vesszőkön feküdtem. Egyedül a tábortűz esett a víz áldozatául.
Kora reggel indultam tovább a faluból, amikor a feldagadt arcú lányok vízért indultak. Az egyik lány az út közepén üldögélt, és megpróbált rábeszélni, hogy vegyek meg tőle két csont és bőr fekete kecskét. Kell is nekem kecske! Végül mégis megvásároltam, mert a lány a lábamat kezdte csókolgatni: „Vedd meg, uram! Vegyed meg! Csak egy shillingbe kerül, és nincs sónk!”. Tehát nyélbe ütöttük az üzletet – majd mindkét kecskét otthagytam neki.
Aztán az öreg varázsló jött velem szemben, és kínált néhány tojást, amelyeket az ünnepség alkalmából, előző nap kapott. Ezeket is meg kellett vennem!
A négerek számára az egyedüli tekintélyt a varázsló jelenti, és egyetlen lépést sem tesznek az iránymutatása nélkül. A hiéna a szaglását követi, a sakál – bár könnyen megijed – minden apró hangra felneszel, és tévedhetetlenül ered a prédája után. De mit tesz a néger? Mielőtt vadászni menne, először is felkeresi a varázslót, hogy áldást szerezzen a dzsidájára, és amulettet vásároljon tőle. És később a bivaly akár össze is szabdalhatja a szarvával, nem sajnálkozik a vadászat sikertelensége miatt, hiszen a varázsló mindig kész magyarázattal szolgál arról, ki volt ez alkalommal a hibás: vagy az egyik elhunyt ős, vagy egy rossz szellem, végső soron esetleg maga a vadász.
Sajnos, én nem tudom, hogy ma jó szellemek kísérnek-e utamon, nincs nálam egyetlen amulett sem, mégis továbbindulok. Ideje mennem. A szél szétkergette a felhőket, és még a nap is kíváncsian kukucskált elő, sugarai számtalan pocsolyában ragyogtak. Mégsem látni a hegyeket, mert alacsonyan párafelhők úsznak. Nehéz megjósolni, hogy ebben a kutya egyenlítői esős évszakban hol lep meg az éjszaka…
Fordította: Wołosz Vera
