Csak erős idegzetűeknek – figyelmezteti olvasóit Jacek Hugo-Bader Fehér láz című könyvének egy fejezetében (éppen abban, amelyből a könyv címe is fakad, ahol negyvennégyszer szerepel halálra utaló kifejezés, és amelyben szinte mindenkit utolér a delirium tremens). Elolvasva a könyvet kis túlzással azt lehet mondani, hogy az intelem akár az egész műre is vonatkozhat, sőt nem csak erre, hanem a magyarul úgyszintén olvasható Kolimai naplóra is. Vagy arra talán még inkább.
De mielőtt ennyire előreszaladnánk a történetben, nézzük meg, hogy ki is ez a Jacek Hugo-Bader, az úgynevezett lengyel tényirodalom kiemelkedő képviselője. Az író – illetőleg eredetileg pedagógus – 1957-ben született, egyetemi tanulmányai után a legkülönfélébb dolgokkal foglalkozott, volt tanár, szocioterapeuta, vasúti rakodómunkás, de ami talán fontosabb, hogy tagja volt a földalatti Szolidaritásnak, részt vett a Wola és a Tygodnik Mazowsze szamizdat lapok szerkesztésében. A rendszerváltás óta a Gazeta Wyborcza munkatársa – azé a lapé, amellyel mára már szinte az összes „tényíró” neve összenőtt. Újságírói, írói munkásságát több díjjal is jutalmazták, kétszer kapott Grand Press díjat, a Fehér lázért megkapta a Borostyán Lepkét, sőt a könyvet a Gdyniai Irodalmi Díjra is jelölték. Magyarul még nem olvasható könyve, a W rajskiej dolinie wśród zielska (Gyomok közt a paradicsomi völgyben) jelölést kapott a legrangosabb lengyel irodalmi díjra, a Nikére. A Kolimai napló pedig a „Negyedik Elem” közönségdíjat nyerte el a krakkói Három Elem Utazók Fesztiválján.
A két év különbséggel napvilágot látott Fehér láz (2009, magyarul 2012) és Kolimai napló (2011, magyarul 2013) színhelye a volt Szovjetunió. Ne gondoljuk azonban, hogy az országok, népek, kultúrák valamifajta szokványos bemutatásával, vagy egy átlagos útinaplóval állunk szemben; Jacek Hugo-Bader művei egyszerre személyesek, tényekben, történelmi hátterekben gazdagok, szépirodalmi igényességgel íródottak. Itt érdemes azt is megemlíteni, hogy a lengyel tényirodalom sem puszta száraz tényközlés, egy sokkalta érdekesebb, kissé hibrid, Magyarországon nem létező műfaj ez, amely a riport- és a szépirodalom határán mozog (azonban azt is szögezzük le, hogy bár riportnak nevezik, az égvilágon semmi köze a bulvárhoz, ahogy ezt magyar viszonylatban a kifejezés alapján gondolhatná az ember). A szerző tehát nem egy olyan utazásra invitálja olvasóit, ahol a külső szemlélő szemével mutatja be a volt Szovjetuniót, hanem nagyon is közelről, annak mindennapjai részévé válva; ahogy a szintén riportíró Mariusz Szczygieł mondja igen találóan: A „kóbor kutya perspektívájából írja le a birodalmat”. A két könyv azonban valahol, ha úgy vesszük, egymás inverze is lehet, mivel a Fehér lázban saját, erre a célra felturbózott UAZ-ával járja végig a Szovjetunió területét, persze azért folyamatosan akadnak útitársai, akiket fölvesz, míg a Kolimai naplóban ő maga stoppol végig, és függ az emberek jóindulatától. Belegondolva nem is nagyon lehet eldönteni, hogy melyik a merészebb vállalkozás.
A fentiekben használt „volt Szovjetunió” kifejezés is igényel némi magyarázatot, ugyanis itt sem szabad a birodalmi nagyvárosokra, az átlagember számára ismert helyekre gondolni, Hugo-Badert az eldugott kis települések különféle népcsoportjai, a periférián élő, kirekesztett emberek érdeklik. (Noha ez ennyire egyértelműen inkább csak a Kolimai naplóról jelenthető ki). Ez is egy olyan vonás, amely nem csak ezekre a könyvekre jellemző, hanem fontos részét képezi az egész lengyel riportirodalomnak, ezek a szerzők ugyanis – ahogy ezt a műfaj egy másik prominens képviselője, Lidia Ostałowska fogalmazta meg budapesti látogatása során – ők „azoknak akarnak a hangja lenni, akiktől elvették a hangjukat”. Így kalauzolja el az olvasót a Kolimai naplóban Magadantól egészen Jakutszkig, a Fehér lázban pedig Szibériáig vagy a Kara-tengerig. A periféria embere mellett mindkét műben fontos szerep jut a sámánoknak is, bár európai szemmel őket is könnyen ide lehetne sorolni, az ottani népek körében azonban szenteknek, mindentudóknak számítanak. Sőt, valamifajta keretet, vázat is ők adnak a könyveknek – főleg a Kolomai naplóra igaz ez, olyannyira, hogy annak zöld alapon aranybetűs borítója sem véletlen.
A sámánok mellett a legkülönfélébb emberekkel és sorsokkal találkozik a szerző, és így az olvasó is
– az autószerelőktől kezdve az aranyásókon és volt funkcionáriusokon át a HIV fertőzöttekig és azok szépségkirálynőig. Újságíró-riporter lévén mindenkivel igyekszik minél többet beszélgetni, de mindezt hihetetlen érzékenységgel teszi, és az emberek meg is nyílnak neki, és ami a legmeglepőbb, a legtöbben teljes lelki nyugalommal, sőt, megkockáztatom, egyesek vidáman mesélnek arról, ami a mi európai fülünknek leginkább egy-egy rémtörténettel egyenlő (elég csak a HIV-fertőzöttek történeteire gondolni). Talán az az egyik legmegrázóbb pillanat, amikor a Fehér lázban egy olyan fiút vesz föl kocsijával, aki már napok óta nem aludt, kabátja sincs, az autóban végre elalszik, így mikor megérkeznek az úti célhoz, Hugo-Bader nem kelti föl, hanem hagyja, hadd aludjon még a napsütésben. Teljesen egyszerű, banális kép, mégis van benne valami annyira költői, hogy ez talán ékes példája lehet annak is, miért is tekinthető szépirodalmi műfajnak a lengyel riport. A Kolimai naplóban pedig már az is eléggé földhöz vágja az embert, amikor a szerző még a bevezetőben kiszámolja, hogy, ha a Sztálin-korszak lágereinek összes áldozatát egymás mellé fektetnék, nem férnének el azon a Kolimai Magisztrálon, amely akkora, mint Európa harmada.
Szerkezetileg mindkét könyv tekinthető egyfajta naplónak, bár az kétségtelen, hogy – mint ahogy címe is elárulja – a Kolimai napló inkább az. Itt az indulástól kezdve tételesen, napi bontásban olvashatjuk Hugo-Bader „kalandjait”. A szerző az előbb említett Kolimai Főútvonalon stoppol végig, Magadanból indul, és Jakutszkig jut el, amely a kettőezer-huszonötödik kilométer a Főúton. A Fehér láz ezzel szemben két részre osztható (bár ez már a tartalomjegyzékből is kiderül): Az elsőben számol be az UAZ-zal tett utazásról (mellyel ötvenedik születésnapjára lepte meg magát), a másodikban pedig többek között a kétezres évek ukrán bányászkatasztrófáiról, a leánykereskedelemről és egy, a fiával tett úgyszintén elég egzotikus, de kevésbé veszélyes utazásáról olvashatunk. A Fehér láz további érdekessége, hogy vázát egy Riport a XXI. századról című mű adja, melyet a Komoszomolszkaja Pravda két újságírója írt 1957-ben (amikor Hugo-Bader született) arról, hogy milyen is lesz a világ ötven éve múlva. A szerző emellett folyamatos fotó-dokumentációt is végzett, ezekből a felvételekből is szép számmal találunk a könyvekben.
Jacek Hugo-Bader mindkét magyarul olvasható műve igencsak megrázó, és egy olyan világba kalauzolja az olvasót, amelyről azt hiszem, a legtöbbünknek még csak fogalma sincs. Nem egy helyen annyira kemény és borzasztó történetekkel, sorsokkal találkozunk, hogy az ember legszívesebben odavágná az egészet, de mindeközben annyira bestiálisan jól van megírva (és lefordítva), hogy képtelenség letenni. És, ha ez még mindig nem lenne elég meggyőző, a szerző egy ruszki-lengyel hippiszótárral is meglepi olvasóit, így például bárki megtudhatja, kik azok a bitnyikek, oldovijok, vagy hogy hívják a mákszalma főzetből készült házi heroint.
Németh Orsolya
Jacek Hugo-Bader: Fehér láz, ford.: Mihályi Zsuzsa és Pálfalvi Lajos, Kairosz, 2012.
Kolimai napló, ford.: Mihályi Zsuzsa, Kairosz, 2013.
Fotó: Kairosz Kiadó, Radek Kołakowski/Wikipedia
