KateřinaTučková péntek este a Massolitban mutatta be legújabb regényét, ami a Žitkovái istennők címet fogja viselni, amikor megjelenik magyar fordításban is. Csoma Borbála, a műfordító is jelen volt, és ha figyelembe veszem milyen érdeklődést váltott ki a közönségben a majd egy órás prezentáció, ami egy kis cseh falu emberemlékezet előttre visszanyúló folklórját, és annak viszontagságait mutatja be, nem lennék a helyében, mikor határidőnaplót szerkeszt. A szóban forgó regény 2012-ben jelent meg Csehországban, sokat elmond, hogy azóta fellendítette Žitková község idegenforgalmát, ami egy regény, meg egy határmenti morva falu fura kapcsolatának esetében elképesztően nagy szó. Mikor a beszélgetésnek vége lett, az írónőt lényegében letámadták a Gerta Schnirch meghurcoltatása magyar példányaival, és mikor nagy nehezen sikerült lefejtenem róla mindenkit, mi is inkább az eddig magyarul is megjelent regényéről beszélgettünk, mondván, hogy a Žitkovái istennők megér még egy riportot.
Nem féltél amikor egy kiűzött szudétanémet nő szemszögéből írtál regényt, hogy ezzel elég erős ellenállás és kemény kritikákat fogsz a fejedre vonni a cseh társadalom részéről?
Dehogy féltem! Mikor ezt a témát kiválasztottam, azt sem tudtam, hogy mibe kezdek bele. A gimnáziumból meg az egyetemről is csak azt tudtam, hogy a csehszlovákiai németek elhagyták az országot. Azt azonban nem tudtam, hogy ez egész pontosan hogyan nézett ki, és hogy ezzel tulajdonképpen mihez nyúlok. Írás közben inkább azon járt az agyam, hogy irodalmilag igényes legyen, meg hogy találjak neki kiadót. Amikor kiadtuk, és megvolt az első nyilvános felolvasás, akkor jöttem rá, hogy egy méhkaptárba nyúltam. Az embereknek erről a dologról egyszerűen túlságosan határozott véleményük van, és ekkor rájöttem, hogy negatív vélemények halmazával fogok szembesülni. Például a határ mentén, ahol voltak felolvasások, és az emberek még mindig féltik a birtokaikat, hogy majd visszajönnek és elviszik azokat a szudéták.
Én is ismerek arrafelé cseh családot, akik származásukat tekintve nem is csehek.
Persze, ezeket a családokat olyan házakba telepítették be, ahol még ott voltak az eredeti lakók fényképei, a használati tárgyaik, mindenük. Aztán persze a betelepítettekben ott van a félelem, hogy ezt visszaveszik tőlük az eredeti tulajdonosok. A legutóbbi köztársasági elnök választásakor meg persze előjött ez a téma megint, amikor a határmenti régiókat kellett meggyőzni. Lényegében a választások utolsó pillanatában a központi helyen a cseh-német kérdés volt.
Persze, mert az ellenfél...
Hát igen, Karel Schwarzenberg volt. És ebből is látszik, hogy ez mind a mai napig egy nagyon élő téma. Annyira, hogy az néha még engem is meglep.
Női sorsokról írsz, ez teljesen tudatos, vagy mindkét esetben véletlen?
Ez nem azért van, mert feminista irodalmat csinálnék. Az van, hogy én magam jobban át tudok élni egy női szereplőt, női sorsot az általános női sors jellegzetességein keresztül, vagy legalábbis jobban, mint egy férfit. Meg aztán pont ezért közelebb is vannak hozzám ezek a dolgok, Az empátia meg a szereplő karakterének átélésének kötelező köreit pedig így természetesebb módon tudom teljesíteni. Ezen kívül ott van még, hogy a nagy történelmi események kapcsán szinte soha nem beszélünk a nőkről. Eseményekről, háborús konfliktusról, halottak számáról, minezekről igen, és ezeket sem akarom lebecsülni, de senki nem meséli el a gyerekes anyák történetét, akiket a saját házaikból zavartak el, akik nem ártottak senkinek semmivel, legfeljebb azzal, hogy németek voltak. A hagyományos értelemben vett nagy történelmen belül érdekelnek a kis történetek is, és ezek sokszor női sorsok.
Egy teljesen más jellegű kérdés: nem tudom, hogy brnoi írónőnek tartod-e magadat, vagy fontosnak tartod-e ezt az irodalmi identitást, de ha igen, akkor mondhatjuk, hogy Brno és Morvaország olyan fontos a te munkásságodban, mint mondjuk Jiří Kratochviléban?
Azt hiszem igen. Meg azt is, hogy Kratochvillal hasonlók vagyunk abban is, ahogy a saját viszonyunkat definiáljuk Brnoval és Morvaországgal, mert egyformák vagyunk abban is, hogy mindketten Brnoban laktunk, aztán elköltöztünk onnan. Ő erről egyszer azt mondta, hogy akkor kezdett el Brnoról írni, amikor elköltözött onnan. Na, hát én már a Gerta Schnirch írása közben költöztem, de utána rájöttem, milyen szörnyen hiányzik Brno, és hogy Morvaország és Brno már a beivódott a bőröm alá, és azt hiszem azért írok róla így, mert nem vagyok ott, de álmodok róla, meg valahol vágyódom is oda. Másrészt meg az is egyértelmű, hogy Morvaország Európa közepén van, különböző történelmi események gördültek végig ratja, szóval miért ne írhatna az ember Morvaországról? Van annyira érdekes, mint egy francia régió, miért ne írnék róla, ha ezt tudom a leghitelesebben csinálni? Egyébként nem is Kratochvil, de Vladimír Kerner szokott az embereknek az eszébe jutni a Gerta Schnirchről, mert ő írt még a hatvanas években a kitelepített szudétanémet nőkről. Valójában talán ez a legközelebbi paralell az én regényemhez.
Olyan dolgokról írsz, amiket nem éltél meg, amiket nem tapasztaltál a saját bőrödön. Amikor írsz, akkor saját élményekből építkezel, vagy más módszert használsz?
Igazából a még élő emlékezetet akarom feltérképezni, dédnagyszülők, nagyszülők emlékeit, ami a huszadik század második felére esik. Végső soron a jelenvaló dolgokról írni valahol banálisAzokat éppen megélem, szóval próbálom megélni és megtapasztalni, de semmi nem késztet arra, hogy írjak róluk. A családomtól hallott történetek pedig hihetetlenül vonzóak voltak számomra, mert szinte mindenki máshogy élte meg ezeket. Ezért máshogy is mesélik el őket, ez pedig nagyon izgalmas. A családomban vannak "kulákok", akiknek államosították a birtokaikat, és munkások is, akik teljesen máshogy viszonyulnak az előző rezsimhez. Szóval a saját történeteimben is ezzel foglalkozom, meg azokkal a tabukkal, például a szudétanémetekkel, vagy azzal, hogy bántak el az előző rendszerek azokkal az emberekkel, akiket nem tudtak hova tenni, mert teszem azt szokatlan képességeik voltak.
Tehát akkor a Gerta Schnirch meghurcoltatása lényegében elég sok felkészülést igényelt?
Persze. Utánaolvastam, kerestem emlékkönyveket, beszélgettem azokkal, akik ezt megélték- Ez kulcsfontosságú volt, az ő elbeszéléseikből merítettem az érzelmeket, ebből tudtam kinyerni a választott történetem valódi, emberi mélységeit. Részben pedig megpróbáltam megfejteni az emlékezet titokzatos voltát, mert munka közben megmutatkozott, milyen szelektíven működik. Az emberek végül úgy emlékeznek az eseményekre, hogy el tudjanak számolni a saját lelkiismeretükkel. Ezért kulcsfontosságú nekem az emlékezet, de nem azt írom, amit az emlékezet diktál, írás közben inkább ezt próbálom konfrontálni a szakirodalommal, meg más adatokkal is.
Milyen volt a németek reakciója?
Pozitív. Ezt persze a csehek nem szívesen hallják, mert meg vannak győződve róla, hogy a szudéták azért vélekednek az ilyesmiről pozitívan, mert átértékeli a szerepeket. Hogy ez a könyv is része a birtokok visszaigénylése körüli játszmának. Hogy ezzel csak a németeknek adtam egy érvet, hogy visszaszerezzék a birtokaikat. Ez persze egyáltalán nem így van. Azért értékelik, mert rengetegen vannak még, akiknek ilyen vagy olyan emlékük van erről az egészről, és örülnek neki, hogy végre cseh oldalról is foglalkozik velük valaki, és nem csak negatív értelemben. Hogy a sorsuk a történelem része lett, hogy érdekelnek valakit. Így kicsit nevetséges a csehek félelme, hogy jönnek a kegyetlen és gonosz németek, és elveszik a birtokaikat.
Amikor megírtad, érezted, hogy az irodalomnak van valamiféle szerepe abban, hogy adott társadalom könnyebben tudja kezelni a múltját?
Persze, Csehországban minden egyes kis töredék a múltból hozzájárulhat ehhez a folyamathoz. Eddig a németekről írni, de még beszélni sem nagyon lehetett, szóval hasznos kiegészíteni az egész képet azoknak a történetével, akik szenvedtek, és bár magáért a háborúért semmilyen felelősség nem terhelte őket, de tönkretették az életüket és a gyerekeikét is. A mostani, harmadik generációnak van mersze visszatérni, és megnézni mi is volt az, amit az elmúlt 50 évben titoknak minősítettek.
Lehet abból valamit érezni, hogy a regény teljesíti a feladatát, mint a múlttal való kibékülés eszköze?
Lehet ezt nem nekem kellene megmondanom, hanem az érintetteknek. És ha valaki azt mondja, hogy igen, és hatással van rá a könyv, akkor ez nekem hatalmas siker.
Egyébként érdekes téma, mert Magyarországon egy hasonló vita alakult ki a Szabadság téri emlékmű körül, ami nem biztos, hogy a legobjektívebb szempontból mutatja be Magyarország szerepét a második világháborúban?
Na igen, ha az emlékmű üzenete nem igaz, akkor végső soron teljesen mindegy, mert előbb-utóbb úgyis kiderül. Nézd, itt vagyunk, három generációval később, és a szudétákról beszélünk. Egyszerűen ha érintve vannak bizonyos csoportok, akkor azok nem fogják hagyni magukat. Itt a cseh-német kérdés, azóta Brnoban volt már erről színdarab, megemlékezések, rengeteg művészeti csoportosulás foglalkozott vele, születtek dokumentumfilmek. Szóval az ilyesmit nem lehet hosszú ideig a szőnyeg alá söpörni, előbb-utóbb úgyis kimászik onnan.
Visszatérve az írás folyamatához: hogy éred el azt, hogy puszta kutatás után úgy írod le az eseményeket, mintha tényleg veled történtek volna?
Nagyobbrészt azért próbálom átélni is. Így például utánanéztem a menetnek Brnoból Pohořelicébe, amit a brünni halálmenetnek is hívnak. Pohořelicében aztán a rossz körülmények miatt kitört a tífuszjárvány, és más fertőzéses betegségek, amikben kétezer ember halt meg pár nap leforgása alatt. Én megpróbáltam végigmenni ezen az úton egy éjszaka alatt, hogy valamit a saját bőrömön is megtapasztaljak arról, amit meg akarok írni. Így jobban megértettem, amit a túlélők meséltek, mert volt valami, amit tényleg együtt tapasztaltam meg velük. Persze megkapom azt az ellenérvet is a felolvasásokon, főleg idősebb emberektől, hogy "Maga ezt nem élte át, maga erről nem tud számot adni". Tényleg nem éltem át, de így próbálok valami objektívebb igazságot visszaadni, hiszen aki egyébként megélte, mindenki máshogy látta ezt az egészet. Nem tudom, végső soron úgy gondolom, hogy ez egy jó hozzáállás, hogy nem próbálok semmilyen nézőpontot figyelmen kívül hagyni. Egyébként ezért próbáltam beszélni azokkal is, akik ezt a menetet szervezték. A katonákkal, akik tulajdonképpen a brnoi Zbrojovka gyár munkásai voltak, egész végig a Wermachtnak gyártottak fegyvereket, a háború utolsó napjaiban meg úgy döntöttek, hogy hamut szórnak a fejükre, és egy hatalmas fordulattal kicsit törlesztenek, ha megszervezik ezt az egyébként nyilvánosan is jóváhagyott kitelepítést. Nekem az ő nézépontjuk is értékes volt.
Tudják a brnoi fiatalok, hogy mi történt a háború alatt a Kounic kollégiumban (A Gestapo főhadiszállása volt, ahol többek között kivégzések is zajlottak)?
Azt hiszem, hogy az emberek nagy részét nem érdekli, vagy nem kérdezősködnek róla. Ha kérdezősködnek, akkor az idősebb generáció még mindig félelemmel gondol arra az épületre, ahol egyébként emlékműve is van annak, hogy ott tényleg embereket végeztek ki.
Trendje van egyébként most a cseh irodalomban annak, hogy az írók a huszadik századi eseményekről írnak?
Trendről nem beszélnék. Az is véletlen, hogy TomášZmeškal meg én vagyunk pont most itt, akik mindketten ilyen jellegű regényt írtunk. Itt van David Zábranský is, ő már mást képvisel, de van egy sor olyan író, aki kevésbé foglalkozik a történelemmel.
És az írónőknek trendjük van?
Az már esélyesebb. Rengeteg jó írónő van a mostani cseh irodalomban, legyen szó akár Radka Denemarkováról, Petra Hůlováról, Petra Soukupováról. De az állhat a jelenség mögött, hogy az olvasók nagyrésze is főleg nő.
Az utolsó kérdés pedig az idei Hrabal centenáriumhoz kapcsolódik. Mit gondolsz, ha ma valaki sikeres könyvet akar kiadni Csehországban, akkor inkább gyengédnek, vagy inkább barbárnak kell lennie?
Ez egy jó kérdés, mert magam is művészettörténész vagyok, és VladimírBoudník munkássága szakmailag is érdekel, de úgy gondolom, hogy az eredeti gondolatnak megfelelően mindkettőnek.
Hanzelik Gábor
Az írónő legújabb könyvéből Szépirodalom rovatunkban olvashatnak egy részletet.
