2013-ban volt Barbara Toporska lengyel író, publicista születésének századik évfordulója. Ebből az alkalomból jelent meg a Nagyvilág című irodalmi folyóirat legfrissebb, tematikus száma Nina Karsov és Pálfalvi Lajos összeállításában.
A számot bemutatják:
Pálfalvi Lajos - műfordító, polonista
Wacław Lewandowski - polonista, a toruni Mikołaj Kopernik Egyetem (UMK) professzora
Időpont: 2014. február 6. (csütörtök), 18.00
Helyszín: Lengyel Intézet (1065 Budapest, Nagymező utca 15.)
Íme egy kis ízelítő Barbara Toporska egyik írásából.
Zsivago - a kor tanúja
A modern költészet és regény ügyében
Paszternak jobb költő, mint drámaíró. De a modern költészet annyira exkluzív, nehéz, hogy ne mondjam, költőietlen, száraz, olyan, mint a fejtörő, és oly könnyű epigonizmussal vádolni mindazt, ami megőrzi a rímet és a ritmust, a logikát és a grammatikát, hogy a laikus szinte csak a prózája alapján tudja megítélni a kortárs költőt. Biztos megorrol rám Jerzy S. Sito úr, mégis az az érzésem, hogy a költészetet úgy kellene kezelnünk, mint az atomfizikát, már csak azért is, mert a legbonyolultabb fizikai képletek is ellenőrizhetők, és az ember akkor is hihet az atomreaktorban, ha nem érti Einstein elméletét, azt viszont nehéz elhinni, hogy egy goromba vers jó, mert emlékeztet kicsit Eliotra, kicsit Shapiróra meg egy kicsit a vilnai hirdetésekre, amelyeket rajzszögekkel tűztek a fákra:
Iskolázott asszony
A lánya betegsége miatt
(Heine-Medin)
Hozott anyagból varr Otthon
Gyorsan és Olcsón
Elsőrangú Erő
Jardin des Modes és Die Dame
9-es szám, bejárat az udvarról
Leontyna
(érdeklődni a Házmesternél)
Tudom is én, lehet, hogy ez is vers volt? Különösen abban a fázisban, ami- kor a betûk már megáztak az esõben, kéken könnyezett a tinta, aztán meg- száradt, kicsit hullámos lett az egész, a sarkai leszakadtak. Megsárgult füzetlapok a hársfák fekete törzsén, a Tisztességes Családnál Kiadó Szobáról, az Elveszett Kutyusról, a Rokkant Vesszõkosarairól, a Melltartók és Fűzők Párizsi Eleganciájáról¼ A zöld levelek alatt, a sárga levelek alatt, és akkor volt a legszomorúbb, amikor már nem voltak levelek¼ Visszatérve a témához: Mi³osz költészetének tükre Az Issa völgye, a költõ Lechoñé pedig a Naplója. Amikor becsukja Paszternak óriási regényét a rémült laikus, aki nem túl „mo- derneknek" találta a verseit, biztosan tudja: Paszternak jobb költõ, mint re- gényíró, nagy költõ.
A Zsivago doktor gyakran biceg, gyakran egyenesen sántikál. A regény első felének szerkezete, bár sokkal jobb, az események véletlenszerű egybeesésére épül. Mint egy rossz színházban: a hősök színre lépnek és levonulnak, véletlenül találkoznak, vagy elkerülik egymást, akkor és úgy, ahogy a szerző kedve tartja. Mivel a nagy kiterjedésû Oroszország a színpad, elég mesterkéltnek tûnnek fel ezek a véletlenszerû egybeesések, amelyekre a regény cselek- ménye épül. De mondhatjuk, hogy „pontosan így történik az életben"; különösen akkor mondhatjuk, ha már torkig vagyunk a dialektikus bölcsel- kedéssel, a társadalmi és történelmi determinizmussal. A két véglet közül nyil- ván közelebb áll az igazsághoz az a változat, mely szerint vakvéletlenek irányítják az ember sorsát. A regény második fele rosszabb, mert ott a szerzõ hihetetlen helyzetekkel tette egészen valószínûtlenné a véletlenek montázsát. De a botlások ellenére, amelyekbõl hosszú listát lehetne összeállítani, Pasz- ternak regényét olvasva az ember egy pillanatig sem kételkedik abban, hogy ez nagy irodalom. Mély, megható, ihletett. Õszinte, igazmondó és hiteles.
És itt az ideje, hogy beiktassak egy kitérőt a regények realizmusáról. A XIX. század végén csatlakoztatták a filozófiához és a politikához, abban a hiszemben, hogy ez az egyetlen irodalmi módszer, amellyel tanúságot tehetünk a társadalmi és történelmi igazságról. Mai tapasztalataink arra tanítanak minket, hogy szó sincs ilyesmiről. Lehet valaki mestere a regényfikció szerkesztésének, létrehozhat olyan valószerűt, mint egy bírósági per jegyzőkönyve, bámulatos realista leírást adhat arról, hogyan eszi az ember a levest, hogy tisztítja a cipőjét vagy szappanozza az arcát borotválkozás előtt, ugyanakkor nem lesz semmi köze az igazsághoz, sőt lehet, hogy hadilábon áll vele. Az előbbi a krimiírók specialitása, az utóbbi pedig a szocreál irodalomé. A XX. század két förtelmes dudvája, ezek miatt olvassa az ember nagyobb bizalommal Beckett hablatyát, mint az epikus elbeszélés fegyelmezett vonulatába tartozó műveket.
Paszternak törődik a reáliákkal, nem szakít programszerűen ezzel a törekvéssel. Regényében nyilván tudatosan kötődik az orosz realista regények hagyományaihoz, csak hiányzik belőle Dosztojevszkij és Tolsztoj mesterségbeli tudása. De a mai időkben még e regényírói fogyatékosságok sem kisebbítik Paszternak érdemeit, inkább ezek is mellette szólnak. A rutin évszázadában itt nyoma sincs rutinnak. A hatalmas regény egyetlen oldala sem íródott kö- telességtudatból, amely azt diktálja az írónak, hogy ügyeljen a cselekmény szálainak gondos összekötésére.
A Zsivago doktor rövid kis fejezetekből áll, amelyeket pontosan ott szakít félbe a szerző, ahonnan már nem érdekes a téma. A fejezetek egymást követő sorszámai között órák, napok, hónapok vagy akár évek is eltelhetnek, tetszés szerint. Paszternak csak arról ír, amiről írni akar, s ennek köszönhetően minden, amit csak ír, regényében szokatlanul intenzívvé válik, a költészetre emlékeztet.
Mintha csak a könyv legvégén ocsúdna a költõi transzból, és kezdene törődni a regény egyszerű olvasóival, akik persze pontosan tudni szeretnék, mi történt Larával, a regény hősnőjével. Hozzáírta hát az epilógusban Lara lányának rövid, szerintem kínosan gyenge elbeszélését. De ha Paszternak hatalmas regényét a „normális" regényekhez hasonlítjuk, ahol néhány oldalanként dúcolják alá hasonlóképpen a cselekményt, ahol minden hosszabb szólamot - különösen akkor, ha fontos témákról folyik a vita - gépiesen szakítanak meg gondolatjelekkel, és beírják közéjük azt, ami épp eszükbe jut, például: „keresztbe tette a lábát", „leszívta a cigarettafüstöt", „gépiesen simo- gatta a macskát, amikor dorombolva a térdére ugrott", mintha attól félne a szerzõ, hogy untatja az olvasóit, le kell szögeznem, hogy Paszternaknál szinte nem is találunk ilyen rutinszerû fogásokat.
HAZAFI VAGY ÁRULÓ?
A nyugati politikusok és publicisták nem hagynak fel azzal, hogy Oroszor- szágnak titulálják a Szovjetuniót, azt sugallva ezzel a tendenciózus hazugsággal, hogy normális állam, amellyel normális politikát lehet folytatni, normális egyezményeket lehet kötni, vagy éppen normális háborút lehet folytatni; szándékosan szemet hunynak a tény fölött, hogy a Szovjetunió állam plusz kommunizmus, és ez a korántsem jelentéktelen részlet, amelyet konok következetességgel tüntetnek el az Oroszország elnevezés használatával, a legfontosabb az egész világ számára. A lengyelek is ragaszkodnak ahhoz, hogy Oroszországnak nevezzék a Szovjetuniót, ezzel is hangsúlyozva a keleti szomszéd hagyományos utálatát, illetve sznob módon eljátsszák azt, hogy járatlanok ilyen keleti ügyekben. Az amerikaiak tudatlanságból és a saját hagyományaikhoz ragaszkodva tartanak ki a „Russia" szó mellett. Számukra minden monarchia a legrosszabb zsarnokság, mert az Egyesült Államok az angol monarchiával folytatott harcban vívta ki a függetlenségét, noha az nota bene még III. György uralkodása idején is igen tisztességes és liberális volt. Ezért amikor egy amerikai politikus beveti a propaganda nehéztüzérségét, még az Amerika Hangja orosz nyelvû adásában is a „cári Oroszországhoz" hasonlítják a Szovjetuniót, jó szolgálatot téve ezzel a bolsevikoknak. Hiába próbáltam elmagyarázni amerikai barátnõmnek, mi a különbség a liberalizmus és a demokrácia között. Amikor végül azt mondtam neki, hogy szívesebben élnék a cári Oroszországban, mint a demokratikus Amerikában, sírva fakadt dühében. Nyilván számos olvasó is megbotránkozik ezen a vallomásomon. Szeretném hát felhívni a figyelmet arra, hogy egyáltalán nem vagyok olyan eredeti, mint egyesek vélhetnék.
A XIX. században a politikai emigrációk mellett még ismertek három nem politikait is: az első a népes falusi és városi szegény, írástudatlan rétegek ki- vándorlása Amerikába; a második a dolgok természetéből adódóan kisszámú nyugati értelmiség áttelepülése Oroszországba; végül a harmadik az expatriációnak nevezett rendkívül különös jelenség, az amerikai értelmiség csoportos áttelepülése Európába. Ez a mozgás nagyjából a múlt század közepétől datálható, és e század harmincas éveiben érte el a tetőpontját, amikor az egész amerikai szellemi elit Párizsban, Londonban, Berlinben, Olaszországban és más tájakon élt. Tehát a demokrácia még a jóléttel együtt sem feltétle- nül az ígéret földje az értelmiség számára.
Oroszországba nem a legkiemelkedőbb értelmiségiek utaztak. Németországból, Franciaországból, Angliából, Svédországból, Olaszországból dadák és nevelőnők vándoroltak ki, de voltak egyetemi professzorok és mérnökök, zenészek, énekesek, balett-táncosok és festők; és mindenekelőtt üzletemberek, mert olyan országban akarták befektetni a tőkéjüket, amelynek mintha szédületes kilátásai volnának a jövőre nézve. Ez nem volt tervszerű emigráció, inkább váratlanul eresztettek gyökeret egy vendégszerető országban, amely barátian fogadja a Nyugatról érkező külföldieket, egzotikus, hatalmas területű és gazdag. Észrevétlenül hosszabbodott meg az oroszországi tartózkodás, a gyerekek pedig már orosz patrióták lettek, és azt hiszem, az akkori Oroszország legfőképpen az orosz értelmiség által teremtett liberalizmus hangulata miatt volt vonzó. A levegő és minden jól nevelt ember, a szentpétervári dendi és a moszkvai tanfolyamokra járó nők, az odesszai kokott savoir-vivre-je miatt, de akár még a tábori csendőrség magasabb rangú tisztjeit is említhetném. Ez sokkal fontosabb szerepet játszott az életben, mint a hatalom - a korabeli Európában ez volt a leginkább abszolút hatalom -, mert a hatalommal ritkán volt dolguk a lakosoknak, emberekkel viszont nap mint nap találkoztak. Szabadgondolkodónak lenni, „ellene" lenni - ez volt a „credo", a sznobizmus és a jó társaságba való bejutáshoz szükséges belépőjegy. Ilyen légkörben, anarchista és forradalmi hangulatban asszimilálódtak a külföldiek gyerekei, belenőttek az orosz „cseresnyéskertbe", még a száműzetés hosszú évei után is orosz emigránsoknak érezték magukat apáik hazájában. Ennek köszönhetően van annyi ismerősöm az orosz emigrációban, aki orosz embertől szokatlan nevet visel: Renata Vilgelmovna, Borisz Karlovics, Viktor Ernesztovics¼ Ha sarokba szorítják őket, egyesek elismerik, bár nem szívesen, hogy egyetlen csepp szláv vér sem kering az ereikben. Micsoda ostobaság a nacionalizmus!
Fordította: Pálfalvi Lajos
A teljes szöveg és Barbara Toporska egyéb írásai a Nagyvilág 2014. januári számában olvashatók.
Bővebb információ: www.polinst.hu
