„Sosem voltam belső emigráns…”
(interjúrészlet)
Könyveiben többször írt az emigrációról és az emigrán- sokról. Hogyan látja, eljött az ideje újra beszélni erről? Megéri a fiataloknak manapság elhagyniuk az országot? Mit gondol a jelenlegi emigrációról?
Bontsuk ki egy kicsit a kérdést, hisz elég sokrétű. Emigráció a régi időkben is létezett, csak akkor máshogy hívták. A posztszovjet emberek tudatában maradt bizonyos atavizmus: a szülőföld elhagyása vagy bűncselekmény, vagy elme- nekülés a harctérről (még egy mítosz, amit érdemes volna megvizsgálni!). Van olyan elképzelés is, hogy aki emigrál, helytelen tettet hajt végre a hazájával szemben. Ugyanak- kor az emberek egy bizonyos része mindig is külföldön sze- retett volna munkát (boldogságot, kedvező éghajlatot, más politikai rendszert) találni. A szovjet időkben pedig az emigrációt alapvetően úgy tekintették, mint menekülést a hatalom elől – kivételt talán csak a zsidó cionisták képeztek, akik az ígéret földjére törekedtek, nem pedig el Orosz- országból, Lengyelországból, Magyarországról. A kérdés ilyen megközelítése mellett senkinek sem tilos semmilyen időben az emigrálásra gondolnia (legalábbis azokban az országokban, ahonnan kiengedik az embereket, és nem lőnek rájuk a határátkeléskor!). Mindenki maga dönti el, mit szeretne: a mi udvarunk manapság teli van tá- dzsik meg kirgiz munkásokkal, ők a nehezen megkereshető betevő falatjukért jöttek ide. Nekik feltétlenül megérte elhagyni az otthonukat, odahaza egyáltalán nincs munka; ami pedig a mi fiataljainkat illeti – mindenkinek magának kell döntenie. Olaszországban a kiszolgáló személyzet köré- ben sok orosszal meg ukránnal találkoztam, akik rendsze- rint nem jutnak magasabbra a pincérkedésnél; az USA-ban, éppen ellenkezőleg, sok Oroszországból elszármazott ember került jó pozícióba, de ez inkább azokra vonatkozik, akik már Nyugaton végezték a tanulmányaikat. Hogy megéri-e kimenni? Kinek igen, kinek nem. Egy fia- talember számára általában nagyon hasznos dolog utazgat- ni, megnézni, hogyan élnek más országokban. De egy titkot biztosan tudok, és meg is osztom önnel: aki jól és kedvvel tud dolgozni a hazájában, annak nagyobb esélye van külföl- dön is boldogulni. Akit viszont sikertelenség és a konkurensek ármánykodása kísér itthon, annak külföldön sem lesz jó. A mi országunk érdekes, habár időnként nagyon ellenszenves is. Sok olyan embert ismerek, akik kiválóan, átgondoltan és nagy haszonnal dolgoznak idehaza. Igaz, ezek az emberek úgy dolgoznak itthon, mint ahogyan Albert Schweitzer Afrikában: együttérzésből. Ők egyébként a legnagyszerűbb emberek az országban. Időnként aztán elfáradnak, és kimennek egy kicsit emberibb körülmények közé. Az emigráció fogalma kihalóban van: mi, az arany milliárd, egyre közelebb kerülünk a szabadságnak ahhoz a foká- hoz, amikor az ember maga választhatja meg, hol akar élni és dolgozni – ha az alapfeltételeket meg tudja teremteni magának. Az emigráció nagyon sokféle: vannak olyan régi tudós is- merőseim, akik kiválóan, hatékonyan tudnak dolgozni Nyugaton, és helyesen tették, hogy itt hagyták azokat a la- boratóriumokat, ahol nem lehetett sem reagenshez, sem üveghez hozzájutni, egy külföldi konferencián való részvé- telhez pedig össze kellett szedni a bizottságtól, a helyi bi- zottságtól meg egyebektől az aláírásokat. Az unokáik már nem beszélik a nyelvet, amerikaiak lettek. Mint ahogy fran- cia lett Franciaországban szinte minden leszármazottja a fehér emigrációnak… Ezek normális demográfiai folyama- tok, nincs bennük semmiféle erkölcsi dimenzió, ami kicsit mindig átüt a maga kérdésein is. Van az embereknek olyan csoportja, amelyik előbb elmegy, aztán visszatér, és ez is lehetséges életfelfogás.
Létezik a „belső emigráció” fogalma is. A Szovjetunió fennállása idején a valóság elől való menekülésnek különböző formái valósultak meg: volt, aki gyűjtött vala- mit, volt, aki lelkesedett a jógáért, a szellemi gyakorlatokért, énekelt a dalkörben. A belső emigráció manapság milyen formákat ölt?
Nem és nem. Az ön kérdései nem esnek egybe a válaszaim- mal, ha szabad így kifejeznem magam! A szellemi gyakor- latok, az éneklés a dalkörben, a legegzotikusabb olvasmány – mind valóság volt. Marginális valóság. És ma is létezik. A hatalom, nem csak a miénk, ostoba és utilitárius – látja, milyen korrekt vagyok, élesebben nem fogalmazok, habár a hatalom megérdemelné! A társadalmi lét sokkal szélesebb annál, mint amit a hatalom „le tud fedni”. Mindannyian kénytelen vagyunk számolni a hatalommal, betartani a tör- vényeit, például zöldnél átmenni a kereszteződésen. De hogy mit gondolok, miből élek, arra a hatalom nagy ívben köp. Számára az a fontos, hogy begyűjtse az úrbért. Hogy többet vagy kevesebbet, az már attól függ, mennyit bír el a lelkiismerete. Magamról csak azt mondhatom: a hatalom semmilyen időszakban nem irányította a gondolataimat és az érzelmei- met. És ebben az értelemben nincs semmiféle belső emigráció. A szovjet időkben megkövetelték tőled, hogy számolj el a gondolataiddal és az érzelmeiddel, diktálták, hogyan gon- dolkodj. De nem feltétlenül kellett erről jelentést tenni. A mai időkben pedig a hatalomnak teljesen mindegy, mit gondol bármelyikünk: a legfontosabb, hogy fizessük az adót, és ne kérdezzük, mire költik a pénzünket.
Az interjút Albert Rozenfeld készítette. Medvegy, 2012. január
***
Ön gondolt valamikor is az emigrálásra? Miért maradt itthon?
Igen, a hetvenes évek közepén, a tömeges kivándorlások idején elgondolkodtam. De az akkori férjem családi helyzete úgy alakult, hogy a szülei miatt lehetetlenné vált az emig- rálásunk. Nem vagyunk emberevők. És minden egyéb mel- lett mérlegeltük, mi szól mellette, mi ellene, és úgy látszik, sok minden itthon tartott bennünket. Azok, akik a távozás mellett döntöttek, itt hagyva mindent, már nem mérlegel- tek. Menekültek.
A gyermekei nevelése közben nem beszélte meg velük az emigrálás kérdését?
A gyermekeim ’90-ben, ’91-ben kimentek az USA-ba, ahol akkor az apjuk szerződéssel dolgozott. Az idősebbik kiváló képzésben részesült, mindent egybevéve tíz évet töltött külföldön, de most Moszkvában él. A kisebbik fiam kilenc évet töltött Amerikában, ő nem élt azzal az eséllyel, hogy jó képzettséget szerezzen, és miután fejlesztette zenei tudását és elsajátította a nyelvet, hazajött. Most szinkrontolmácsként dolgozik Moszkvában.
Amikor a gyerekei kimentek Amerikába, nem tanácsolta nekik, hogy maradjanak kint? Nem sajnálják, hogy visszajöttek?
Az idősebbik fiam nem szorul rá a tanácsaimra, profi szak- ember lett, és ő maga ad tanácsokat. Ott vállal munkát, ahol érdekesebbnek találja. Szabad embernek érzi magát, és élhet ott, ahol jobban érzi magát. Moszkvában lakik. A kisebbik fiamat akkor hoztam haza, amikor végérvényesen világossá vált, hogy képtelen megbirkózni a nyugati életformával. Szintén Moszkvában él. Amennyire meg tudom ítélni, mindketten elégedettek az életükkel.
Mit kellene ahhoz tenni, hogy ne essen ennyi szó az ország elhagyásáról, nemcsak politikai, hanem szociális és tisztán emberi szempontból is?
És kit zavar ez? Hadd mondják csak ki az emberek, amit gondolnak. Van, aki valóban elhagyja az országot, van, aki később hazajön, van, aki megül a fenekén. Nem hiszem, hogy a lakhely megváltoztatásának szándéka bűncselekmény lenne. Minden embernek személyes jogában áll el- dönteni, melyik országban szeretne lakni és dolgozni. Más kérdés, hogy ezt a jogot nem túl könnyű megvalósítani. Politikai szempont ebben nincs egyáltalán – manapság emigrációba csak a zsidók vonulnak, vissza a történelmi hazájukba, de ők is elég ritkán. Mindenki, aki akart, elment korábban. Sok gazdag ember is elhagyja az országot (függetlenül attól, milyen úton szerezte a gazdagságát), hogy kellemes éghajlat alatt és kényelmes körülmények között élhessen. Ez mindig is így volt, a forradalom előtt is, amikor még nem engedték le a vasfüggönyt. A szociális szempont pedig így néz ki: az emberek oda mennek, ahol van munka. És ez így zajlik az egész világon.
Meg tudná-e fogalmazni Oroszország új nemzeti eszméjét?
Maguknak mániájuk ez a nemzeti eszme? Miért él minden ország nemzeti eszme nélkül, nálunk meg az állam, ahelyett, hogy a néppel szembeni közvetlen kötelezettségeit teljesítené – megfelelő életszínvonalat, szociális ellátást biztosítana, megvédené az öregeket, a nyomorékokat, az árvákat –, unalmas demagógiát kreál a nemzeti eszméről? Mindez a lárma nem szól másról, mint hogy az állam nem akar és képtelen válaszolni azokra a kérdésekre, hogy miért él ilyen szegényen és rosszul a nép, miközben gazdag nyers- anyagkészletekkel, hatalmas mezőgazdasági területekkel és sok kiváló szakemberrel rendelkezik.
Time Out (Szentpétervár), 2011. április
Fordította: Goretity József
A könyv a Magvető Kiadó gondozásában jelent meg 2013-ban.
