Szláv TeXtus: Ön a Schulz Fesztivál igazgatója és az Ihor Menyok Polonisztikai Tudományos-Információs Központ vezetője. Miért és hogyan kezdett el ezzel foglalkozni? Honnan ered Schulz iránti érdeklődése? Hogy kezdődött ez az egész?
Viera Menyok: A Polonisztikai Centrum 2002-ben jött létre ebben a szobában, ahol most vagyunk, nyolc évvel ezelőtt elhunyt férjem, Ihor Menyok, és az én kezdeményezésemre. Az eredeti ötlet az volt, hogy gyűjtsünk össze könyveket a lengyeles hallgatók számára. Az egyetemünkön a lengyel specializáció az ukrán szak mellett működik, a Filológia Tanszéken, ahol egyetemi oktatóként és kutatóként dolgozom. Előadásokat tartottam a lengyel specializációt választó diákoknak. Az volt a célom, hogy megfelelő tanulási segédanyagokkal lássam el őket. Nekem kellett elhoznom Lengyelországból a könyveket, nem volt más megoldás. Ihor támogatott ebben, és kapcsolatot talált – mivel nagyon nyitott ember volt – a Varsói Nemzeti Könyvtárral. És valahogy sikerült elérnie, hogy a Nemzeti Könyvtár küldött nekünk példányt a legújabb szótárakból, enciklopédiákból stb. Tehát megvoltak a könyvek, csak az volt a kérdés, hogy hol tároljuk őket? Természetesen lehet tartani otthon, de ez nem a legjobb megoldás. A rektorunkhoz, Valer Szkotnihoz fordultunk, aki két éve halt meg. Nagyon nyitott volt a nemzetközi együttműködésre. Rögtön elfogadta az ötletünket. Elhelyezett minket ebben a szobában, és már tíz éve itt vagyunk.
Aztán megjelent Schulz. Először az én életemben, úgymond, mert 1994 óta tartottam órákat a XX. századi lengyel irodalomról az ukrán lengyel szakos hallgatóknak. Természetesen már korábban is hallottam Schulzról. Olvastam az első ukrán fordítását, ami 1989-ben jelent meg egy lembergi folyóiratban. Nem tetszett. Csak később jöttem rá, hogy a fordítással volt a baj. Ivan Hnatiuk néhai költő készítette. Eredetiben nem olvastam Schulzot, mert nem lehetett megkapni, és úgymond nem is volt rá okom. De lett. Donyeckben elvégeztem a doktori tanulmányaimat, és visszatértem. Volt ott egy tanárom, Mihail Girsman, aki Mihail Bahtyin tanítványa volt – tehát az az irodalomelméleti iskola, amelyből az én szerény személyem is származik, hatalmas volt. És most is az, habár sok változás történt. Ukrajnában a teoretikusok között manapság sok olyan van, akik értelmetlenül csak a nemzeti identitás eszméjére összpontosítanak az irodalomban. Sajnos ilyen korszakon megy keresztül az ukrán irodalom. De én még a 90-es években doktoráltam, amikor még nem jelentkeztek ilyen erős nacionalista szindrómák. Orosz szakon végeztem. Irodalomelméletből doktoráltam. Tehát a polonisztikához nem volt semmi közöm. Az intézetem főnöke, Mark Golberg pedig így szólt hozzám: „Viera, te fogod tartani a lengyel irodalomtörténet órákat.” Megdöbbentem: „De hogyan? Hiszen én nem ismerem azt a nyelvet”, erre ő: „Hallottam, hogy amikor lengyel vendégek voltak, akkor beszélgetett velük, de ukránul is tarthatja az órát, úgyhogy nincs semmi akadálya.” Ő ukránul tanította a korábbi korszakokat, a középkortól kezdve, bár tudott lengyelül. Ez megengedhető, hiszen az ukrán a főszak. Októberben zajlott le ez a beszélgetés, és a következő tanévtől (vagyis szeptembertől) kellett elkezdenem, tehát volt egy évem a felkészülésre. Ihor utazgatott Lengyelországba, és hozott nekem könyveket. Ekkor olvastam Schulzot lengyelül – úgyszólván kényszerből, hiszen a XX. századi lengyel irodalomról kellett előadásokat tartanom. Az első félévben a két világháború közötti időszak volt a téma. Schulz egyszerűen sokkolt! Később olvastam Ficowskitől A nagy eretnekség régióit, és arra jutottam, hogy igazságtalan az, hogy Drohobicsban születtem és élek, és soha senki nem szólt nekem Schulzról, még az egyetemen sem. Azért történt így, mert teljesen ismeretlen volt, egyszerűen nem létezett, és továbbra sem létezik, mert nem szerepel például az iskolai vagy a felsőoktatási tananyagban. Harcolunk azért, hogy ez megváltozzon, de ez nem egyszerű. Elkezdtem összegyűjteni mindent, amit csak lehetett Schulzról, felkerestem schulzológusokat. Az elsők, akiket elértem, Jerzy Jarzębski és Władysław Panas voltak. Egyéves ösztöndíjat kaptam a krakkói Jagelló Egyetemre, Jerzy Jarzębskihez. Hát így jelent meg Schulz. Ihort is megfertőztem vele. Ő nagyon bátran viselkedett, ha arról volt szó, hogy cselekedni kell. Azt mondta, hogy teszünk valamit Schulzért Drohobicsban. Akkor azt gondoltam, hogy nem fog sikerülni – azért mert főleg ukránokat érnénk el, és ez túlságosan ellentmondásos lesz számukra, egyszerűen kár a gőzért. De Ihor nem hagyta magát eltántorítani. 2002-ben megrendeztük az első nagy, nemzetközi Schulz-konferenciát lengyelroszági vendégekkel, Jerzy Jarzębskivel, a varsói Mieczysław Dąbrowski professzorral, Aleksander Fiuttal és másokkal. Ez mindjárt a Polonisztikai Központ megnyitása után történt. A következő évben létrehoztuk a Schulz-emlékszobát a teremben, ahol annak idején tanított (a régi Jagelló Gimnáziumban), utazgattunk Ficowskihoz, konzultáltunk vele. Nagyon intenzív munka kezdődött, elértünk lengyel schulzológusokat, és másokat, akik támogatni tudják az ügyünket. Panas, Ficowski és Jarzębski mindenben támogatta a kezdeményezésünket, tudták, mennyire fontos az, hogy végre valakinek eszébe jutott: eljött az ideje annak, hogy visszaadjuk Schulznak az ő valódi terét – az életének és a munkásságának a terét. Ez volt a kezdet. Később, 2004-ben lezajlott az első Fesztivál, szintén Ihor kezdeményezésére. Ennek a szervezésében, lebonyolításában a varsói Andrzej Maria Marczewskivel dolgoztunk együtt – aki Schulzból ihletet merítő rendező, van néhány schulzi előadása. Ihor és Andrzej arra jutottak, hogy a tudományos rész mellett egy művészetit is el lehet indítani, és ez történt. Amikor 2005-ben Ihor meghalt, el kellett döntenem, hogy a habilitációmon akarok-e dolgozni – ami akkor már majdnem elkészült – vagy átveszem Ihor után a Központ vezetését, és itt tartom azokat a fiatalokat, akik Ihor körül megjelentek, és bevonok újakat. A mi Központunk nem tartozik az egyetem szervezeti egységei közé, senki nem dönti el helyettünk, hogy mit tegyünk. Ha már elindult valami, nem lett volna helyénvaló cserbenhagynom Ihort és Schulzot. Döntést hoztam, és nem panaszkodom. Fontos személyek és intézmények támogatják az ügyünket. Ilyen támogatás nélkül nem is álmodhatnánk arról, hogy a Fesztiválnak meglegyen a létalapja – főleg a pénzügyi létének. Jó irányban halad a dolog. Meglátjuk, mi lesz a jövőben, de bizakodnunk kell.
SZT: Említette, hogy a Fesztivált különféle intézmények támogatják. Melyek ezek az intézmények, és milyen módon segítenek?
VM: Szakmai és pénzügyi támogatást is nyújtanak. A Lengyel Könyvintézet, ami a lengyel Kulturális és Nemzeti Örökség Minisztérium alá tartozik azon kívül, hogy részben finanszírozza az irodalmi és tudományos részt – ez nagyon költséges, mert több mint száz ember érkezik az egész világból: írók, fordítók, tudósok –, szakmai támogatást is nyújt, pl. a megfelelő személyekkel való kapcsolatteremtésben, és új ötleteik is vannak. Nemrég itt járt az Intézet igazgatója, Grzegorz Gaudem, és konzultáltunk a következő Fesztivál tervezetéről – egyeztettem vele a konferencia és egyéb irodalmi események projektjeit, ő pedig további ötletekkel gazdagította azokat. Élő, intenzív együttműködés van köztünk. A Fesztiválnak vannak állandó elemei, de mindig jelennek meg újak, ez nagyon fontos. Két lengyel minisztérium (a Külügy és a Kulturális Minisztérium) támogatja anyagilag. Azonban sosem lehetünk biztosak abban, hogy megkapjuk-e tőlük a támogatást, és mekkora összeget, mivel a Fesztivál lengyel szervezője – a lublini Bruno Schulz Fesztivál Egyesület – pályázatokon vesz részt, tehát sose lehetünk biztosak. A másik lengyel szervezet, ami szakmai segítséget is nyújt, a kijevi Lengyel Intézet, az igazgatója, Jarosław Godun érdekes ötleteket és pénzügyi támogatást is ad. Amikor meg akartunk hívni egy jó ukrán zenekart, ő segített a kapcsolatteremtésben velük, és kifizette a honoráriumukat, ami nem volt kevés. Tehát pénzügyi és szakmai segítségben is van részünk. A konzultációk, beszélgetések, javaslatok, viták a legértékesebbek. Így dolgozni a legjobb. Vannak a Fesztivál előtt koordinációs találkozóink is. Az előző Fesztivál előtt kezdtük el – az egy nagyon fontos, jubileumi Fesztivál volt. Megkérdeztem Jarosław Godunt, hogy nem lenne-e jó, ha az összes támogató intézmény találkozna és megbeszélné a projekteket. Ez jó ötletnek bizonyult, folytatni akarjuk. Lembergben, a Lengyel Konzulátuson zajlanak ezek a találkozók. Kár, hogy Ukrajna nem támogatja a Fesztivált úgy, ahogy azt szeretnénk, de ez lassacskán változik, reméljük, jó irányban. Eddig kétszer már kaptunk egy kisebb összeget az ukrán Kulturális Minisztériumtól.
SZT: Részt vállalnak a drohobicsi lengyelek a Schulz Fesztivál szervezésében, lebonyolításában, vagy talán csak a programokra járnak el?
VM: A válaszom a második kérdésre „igen” – nagyon szívesen látogatják a Fesztivál programjait; de az első kérdésre „nem”-mel válaszolok. Javasoltuk, hogy csatlakozzanak, de az ukrajnai polóniának más feladatai vannak. A Drohobicsban élő lengyeleket ismerem, azaz többségüket – nincsenek sokan, kb. 300 fő. Én magam is járok néha római katolikus templomba, pedig görög katolikus vagyok. Nagyon jó kapcsolatot ápolok velük. Ebben a kis Drohobicsban három polónia-szervezet is van. Mi mindegyikkel barátkozunk, eljönnek a programjainkra, és engem is gyakran meghívnak. A Lwówi Régió Lengyel Kulturális Egyesület drohobicsi részlegének vezetőségi tagja vagyok. Az itteni lengyelek mindig eljönnek a Schulzért szervezett imákra, amiket minden évben november 19-én tartunk meg, a halála helyszínén. Ezen a napon együtt imádkoznak az ukránok, lengyelek és a zsidók. Schulz összekapcsolja mindezeket a nemzetiségeket, és halála után emlékeztet minket arra, hogy multikulturális földön élünk, és erről nem szabad megfeledkeznünk.
SZT: Mennyire van jelen a város lakóinak tudatában Schulz és az ő öröksége? Értem, hogy a Polonisztikai Centrum működése előtt nemigen, vagy egyáltalán nem volt. De mi a helyzet most?
VM: A munkánk, amit végzünk nemcsak tudományos és művészeti, de egy van ismeretterjesztő dimenziója is. Ezzel főleg a drohobicsiakat célozzuk meg. Schulz nem volt jelen a város arculatában. A 70-es, 80-as években csak nagyon kevesek hallottak róla, pl. Mark Golberg professzor és bizonyára még valamilyen professzorok. Lehet, hogy valaki, aki tudott lengyelül, olvasta a műveit. De Drohobics nem volt tudatában annak, hogy egy világhírű író és művész városa. Azonban a 21. század elején ez elkezdett megváltozni. Elhelyeztek Schulz halálának helyszínén egy emléktáblát, konferenciákat, fesztiválokat szerveztünk, stb. A Fesztivál nagy hatással van az itt lakókra – egy héten keresztül tart, és ez egy hatalmas vállalkozás, nehéz nem észrevenni. A drohobicsiak az újságokból, helyi (és nem csak) tévéből értesül róla – a helyi tévé nagyon szívesen közvetíti a fesztivál eseményeit. Elmondhatom, hogy hatalmas sikerünk van – azok, akik nem ismerték, tudomást szereztek róla. Az már más kérdés, hogy hogyan viszonyulnak Schulzhoz, és hogyan értelmezik azt, amit mi teszünk érte. Az emléktáblája a járdán lett elhelyezve. Egyszer arra jártam, és láttam egy kisfiút, akit az anyukája vezetett kézen fogva, ő pedig, mint minden gyerek, nézte, hogy mi van a lába alatt. Kérdi az anyját: mi van ideírva? És ki az a Schulz? Az anya pedig, egy fiatal nő, azt mondta: nem tudom, de utánanézek, és elmondom neked. Szóval jó dolog ez.
SZT: Megtudhatunk valamit a következő fesztiválról?
VM: Nem szeretném elárulni a művészeti igazgató, Grzegorz Józefczuk titkait. Nagyon érdekes ötletei vannak. Mint mindig, lesznek kiállításmegnyitók, érdekes színházi dolgok. Az Alter Színház – ami 2003 óta működik a Polonisztikai Központ égisze alatt, és ez az egyetlen off-os ukrán színház, ami Schulz műveit viszi színre – érdekes off-programot tervez a VI. Schulz Fesztiválra. Már az előző fesztiválon is csináltak ilyet, és nagyon jól sikerült. Érkezni fognak fiatal művészek, és különféle performanszokat, zene és színházi projekteket fognak megvalósítani. És irodalmi programok is megjelenhetnek ezen az off-programon. Én, mint a tudományos és irodalmi program szervezője, elmondhatom, hogy – mint mindig, most is itt lesz Jerzy Jarzębski. Számára Drohobics konkurencián felüli. Ez számára egyfajta misszió, amiért nagyon hálás vagyok. Itt lesz Michał Paweł Markowski, aki volt már kétszer, ő a Schulz kutatók fiatalabb nemzedékéhez tartozik, különösen bátor; Stefan Chwin, aki kivételes szónok és író; Jan Gondowicz – Schulz precíz értelmezője, és remek próza- és esszéíró; Paweł Próchniak – lublini teoretikus, az elhunyt Władysław Panas követője; itt lesz Marek Tomaszewski is a Sorbonne-ról, nagyon érdekesen áll Schulzhoz. Igyekszem meghívni néhány tudóst, akit a Sorbonne-on ismertem meg – meghívtak oda egy Schulz-konferenciára. Az írók közül pedig itt lesz Olga Tokarczuk, Agata Tuszyńska, a fiatal Daniel Odija; az ukránok közül Jurij Andruhovics, aki mindig szívesen jár a Fesztiválokra, Alekszandr Bojcsenko, Szerhij Zsadan. Ennyit a titkokról. A következő fesztivál nagyon érdekesnek ígérkezik. Mindenki megtalálhatja azt, ami a legjobban érdekli. Ha valaki nem tudós, nem érdeklik a Schulz-szövegek boncolgatásai, nem muszáj elmennie a konferenciára. Azzal párhuzamosan mindig lesz valami más program. És érdemes arra is szánni időt, hogy egy sétát tegyünk Drohobicsban.
SZT: A Fesztiválon kívül zajlanak más, Schulzról szóló projeketek is?
VM: Sok Schulzzal kapcsolatos projektet bonyolítunk: előadásokat, kiállításokat, könyvbemutatókat, beszélgetéseket, irodalmi találkozókat stb. Külön meg kell említenem az Alter Színházat, ami nemcsak a Fesztiválon működik. Pl. a ma már kultikusnak számító, varsói Mozgás Akadémiája Színházzal és annak igazgatójával, Wojtek Krukowskival egyhetes projektet bonyolítottak le a város közterein A másfél város címen – így nevezte Marian Hemar, két világháború közötti lembergi költő Drohobicsot: a félig lengyel, félig ukrán, félig zsidó város. Innen ered ez a háború előtti Drohobicsot leíró metafora, és ennek természetesen van köze Schulzhoz. November 19-én mindig tartunk imát és zenei eseményeket, valamint egy Másod ősz című projektet. Ez a címe egy Schulz-novellának – mi pedig még olyan jelentést is látunk benne, hogy ez úgymond egy második esély Schulz számára a városába való visszatérésre. Ez a projekt minden évben egy héten keresztül tart. Minden júliusban, a születésnapja alkalmából is teszünk valamit Schulzért. Egy vagy több projektet. Minden fesztivál után kiadunk egy könyvet az elhangzott tudományos anyagokból, és más kiadványokat is készítünk, majd bemutatót tartunk róluk. Szervezünk vetítéseket schulzos filmekből, ezek közül némelyik ebben a közegben születik, vagyis a Polonisztikai Centrum és az Alter Színház közegében. Mindig történik itt valami, mindig meglátogat minket valaki, az Emlékszobába sok látogató érkezik. Lublinban is sok esemény zajlik – én és az Alter gyakran utazunk oda, intenzíven együttműködünk a Lublini Bruno Schulz Fesztivál Egyesülettel, és az elnökével, Grzegorz Józefczukkal. A lublini egyesület minden évben lebonyolítja a Bruno4ever projektet – ez egy novemberi minifesztivál. El lehet hagyni Drohobicsot, de mindig vissza kell térni ide. Az, aki valóban nagyra tartja Schulz életművét, mindig meg akarja látogatni Drohobicsot. Ezért biztosan folytatni fogjuk a működésünket.
Viera Menyokkal Karaba Márta Alexandra és Vas Viktória beszélgetett, fordította: Karaba Márta Alexandra
Az interjú a Campus Hungary Program ösztöndíjának köszönhetően valósulhatott meg.
A témában ajánljuk korábbi cikkeinket is, melyeket itt és itt olvashatnak.
