Suzana Tratnik: A nevem Damjan (részlet)
Reggel felé már csak mi voltunk a Hangyában, mivel a pincér, akit rég óta ismertünk, velünk ivott, és bezárta a helyet. Így aztán ment a saját műsorunk, táncoltunk a székeken és az asztalokon, páran elvesztették az egyensúlyukat, és a földre estek, de azért semmi vészes nem történt. Aztán egy pillanat alatt csúnyán összeszólalkoztunk, ahogy ez már az ilyen vad bulikban szokás. A vécére akartam menni, és amikor kinyújtottam a karom, hogy elvegyem a kulcsot a polcról, Brine elvette az orrom elől. Vigyorgott, mint a hülye, mert hát minek nekem a női vécé kulcsa – ha Damjan vagyok, mehetek pisálni a piszoárhoz vagy a kocsma elé. Igaz, kimehettem volna pisálni, de direkt nem akartam. Heves természetem ellenére nem ugrottam mindjárt neki, nem hát, nem akartam elszúrni, sem a magam, sem más buliját. Én is vigyorogtam, és nyugodtan, kedvesen mondtam neki, hogy adja nekem a kulcsot. De Brine már nem bírt magával; rázta a kulcsot az orrom előtt és ordított: „Most akkor mi van? Csajszi vagy vagy srác?” A szemem sarkából láttam, hogy a pincér is nevet a pult mögött, sőt Roki és Barica is viccesnek találta mindezt. Még egyszer mondtam Brinének, adja oda nekem a kulcsot. Eldobta, persze nem nekem, hanem Jocnak, aki a hátam mögött állt. Joc meg visszadobta Brinének, és így dobálóztak a női vécé kulcsával a fejem felett.
„Add oda a kulcsot – azonnal!” – üvöltöttem Brinére.
„Miért? Miért?” – üvöltött Brine és Joc, és tovább dobálóztak a kulccsal.
„Azért, hogy a pofádba nyomjam, barom!” – kiabáltam Brinének, hisz az egész dolog így is úgy is az ő konyhájában főtt, Joc meg túlságosan kiütötte magát ahhoz, hogy értse, miről is van szó.
„Na, itt van, nesze, csajszi!” – válaszolta Brine, és a fejemhez vágta a kulcsot. (Nos, ha most, józan fejjel gondolok vissza, nem is tűnik annyira vészesnek. Gondolom, Brine nem teljes erejéből dobta a fejemnek a kulcsot, én meg voltam olyan részeg és dühös, hogy alig éreztem, ahogy a kulcs lepattant a homlokomról, és a földre esett. Szörnyen megalázó volt ugyanakkor, hogy ezt a buli közepén, mindenki előtt tette. És azért is, mert már évek óta provokált, már abban a Ljubljana széli kecóban megsértett és gúnyolódott rajtam, egyszer meg az egyik helyen ok nélkül belém kötött. És ezek valódi okok voltak arra, hogy végül begurultam, és megmutattam, mi merre hány méter.)
Felvettem a kulcsot, odaálltam Brine elé, és összeszorítottam a fogamat. Amikor elzöldültem a dühtől, mind abbahagyták a vigyorgást. Igazából emlékszem mindenkire, hogy hol volt abban a pillanatban, és mit csinált. Így mondta a haverom, aki rendőr: ha igazán odakoncentrálsz, semmi sem kerüli el a figyelmedet, még a hátadon is van szemed. Ez a színtiszta igazság, azokban a pillanatokban, mielőtt támadtam volna, mindent tisztán láttam, mint a figurákat a sakktáblán. Láttam, amint Jasna gyorsan kiszaladt a férfi vécébe, Roki letette a sört a pultra, és valamit súgott a pincérnek, aki a kopasz fejét simogatta. Barica, aki mögöttem állt, szó nélkül töltögette a pálinkát, a két arc, akiket nem ismertünk jól, abbahagyta a vigyorgást és úgy tettek, mintha egyáltalán nem nézelődnének. Ilyen volt a pillanat, amikor Brine elé álltam, és az ujjammal felé böktem.
„Most bölcsességre tanítalak minden korábbiért!” – mondtam neki, megragadtam a fejét, körülfogtam a nyakát és magamhoz húztam. Úgy szorítottam, hogy felordított, és mikor kinyitotta a száját, belenyomtam a kulcsot, és összecsuktam az állkapcsát. Aztán elengedtem és ellöktem magamtól. Azért, ami ez után történt, nem vagyok hibás. Brine még megpróbált hadonászni a karjaival, úgy tűnt, hogy meg akar ütni, de aztán elesett, nem seggre, hanem egyenesen és laposan a hátára – és lenyelte a kulcsot. Először senki sem tudta, mi van vele, azt gondoltuk, annyira beállt, hogy inkább eldőlt. De amikor egészen elvörösödött és a szájára, torkára, gyomrára mutogatott, először a pincér szólalt meg:
„Bazdmeg, megette a kulcsomat!”
Bakonyi Gergely fordítása
