Stan
ka Hrastelj szlovén költő, író 1975-ben született Brežicében. A Ljubljanai Egyetemen teológiát hallgatott. 2001-ben a szlovéniai Urška fesztiválon a legjobb fiatal költőnőnek választották. Első verseskötete (Nizki toni; Mély hangok) 2005-ben elnyerte a legjobb elsőkönyv díját. 2007 óta a költészet lovagja cím tulajdonosa. Második verseskötete 2009-ben jelent meg Gospod, nekaj imamo za vas (Uram, van valamink az ön számára) címmel, amelyet a legjobb verseskötetnek járó Jenko díjra jelöltek. Első prózai műve, az Igranje (Játék) című regény 2012-ben elnyerte a legjobb kiadatlan szlovén regénynek járó Modra ptica (Kék madár) díjat. Jelenleg Krškóban él.
A regény főhősnője, Marinka Paternoster élete gyökeresen megváltozik, amikor kiderül, allergiás az akrilátra, az anyagra, amellyel fogtechnikusként dolgozott. A munkája elvesztésével hirtelen rászakadó töméntelen szabadidő és a hosszas egyedüllétek során egyre mélyebbre sodródik saját belső világában. Az önmagával, félelmeivel és szorongásaival való szembesülés mindaddig lappangó lelki viharokat szabadít fel benne, ami végül súlyos mentális zavar kialakulásához vezet.
Miért pont ezt a komoly témát, egy mentális betegséget választott regénye témájául?
Tulajdonképpen nem úgy választottam, mintha a rendelkezésre álló számtalan téma közül választottam volna egyet. Olyan témát választottam, amely valahogy – idézőjelben mondva – saját maga erőltette rám magát. Ez a skizofrénia. Édesapám ugyanis skizofréniában szenvedett, tehát ezeket a tapasztalatokat úgymond másodkézből szereztem. Sokkal inkább arról volt szó, hogy nem bírtam nem beszélni erről a dologról, nem pedig arról, hogy magából a témából szerettem volna irodalmat csinálni. Természetesen nem az volt a cél, hogy a történések puszta leírását adjam, egy történetet szerettem volna írni. Ezért lett a főhős egy nő, egy kitalált személy, és nem az édesapám. És ezért úgy alkottam meg a nő életének egy szeletét, hogy abból megírhassam ezt a történetet. Érdekes, ahogy Matjaž Zupančič egy televíziós műsorban meghatározta a történet fogalmát. Azt mondta, a történet a legrövidebb távolság az ember és a valóság között. És itt nem a tények leírásáról vagy az informálásról van szó. Arról van szó, hogy a történet egyfajta tömör egész, amely a befogadóját, az olvasót, a közönséget elvezeti ahhoz, amit valaki, mondjuk a szerző, mondani akart, a valósághoz, amelyet közvetíteni akart. A valóságot itt nem a legszűkebb értelemben értem. Ezért lesz a dolgokból irodalom, és ezért gondolom azt, hogy az irodalom nem valami, ami az életen kívül áll, nem valami párhuzamos, valami, amihez eljutunk, hanem az irodalom és az egész művészet magából az életből ered és magáért az életért van.
A könyv végén a szöveget nagybátyjának ajánlja, nem az édesapjának.
Valójában mindent, amit írok, valamiféleképp édesapámnak szentelek. Ez leginkább talán a második verseskötetemre igaz, amelyet nagyon közvetlen módon írtam meg. Ebben én mint Stanka Hrastelj szólítom meg édesapámat, vagyis konkrétan a kettőnk kapcsolatáról írok, az ő betegségéről, a családi élményeinkről és betegségének követéséről. Itt viszont, mint már mondtam, egy fiktív történetet alkottam. Ez a nagybácsi édesapám testvére volt, és harminc-harmincegy évesen öngyilkosságot követett el. Nincs megerősítve, de feltételezhető, hogy ő is skizofréniában szenvedett. A skizofrének nagyon érzékenyek a környezetükre, vagy lehet, hogy azok az emberek, akik érzékenyek a környezeti ingerekre, hajlamosabbak a mentális zavarokra vagy betegségekre. Ezt nem tudom, ő mindenesetre nem volt elég erős ahhoz, hogy elviselje az élet terhét, és felakasztotta magát, öngyilkos lett. Édesapám is nagyon nehezen viselte az élet terhét, és nagyon küzdött, lényegében mi, az egész család vele együtt, hogy ne kövessen el öngyilkosságot. Kért is minket, segítsetek, hogy ez ne történhessen meg. Ezért ajánlottam a könyvet a nagybátyámnak. A nagybátyámnak, aki nem volt ilyen erős.
A könyvrészletben nagyon fontos szerepet kap a madár. Ön hogyan értelmezi ezt a motívumot? Értelmezhetjük metaforaként?
Értelmezhetjük metaforaként. Úgy gondolom, hogy a madár tényleg egy metafora. És nem valami jóslat volt, hogy megkapom a díjat, amelynek szintén madár van a nevében. De viccet félre. Nem annyira a madár a lényeg, mint inkább az élethez való viszony. Az élet néha elkerülhetetlen kegyetlenségeket hoz. Itt van ez a madár, amely nekirepül az ablaküvegnek, leesik és haldoklik, és ez a madár el fog pusztulni, ez teljesen nyilvánvaló. Marinka férje fog egy zacskót, és ugyanazt csinálja, amit Marinka egyszer a múltban már megtett. Vagyis a kettejük vagy Marinka modus vivendije ez: ha valaki haldoklik, azzal tenned kell valamit. Nem hagyhatod kínlódni, szenvedni, lassan haldokolni, ezt a lényt meg kell szabadítani. És ezt a madarat úgy lehet megszabadítani, hogy minél előbb meg kell ölni, mert nincs más megoldás. A nagyon radikális, nagyon nehéz, nagyon szörnyű dolgok olykor elkerülhetetlenek az életben. De lehet ez a betegség metaforája is, amelyet el kell fogadnod, amellyel szembe kell nézned. Nem szívesen magyarázom a metaforákat nagyon részletesen, mert úgy gondolom, hogy a metafora varázsa nem csak abban rejlik, hogy mit jelentett a szerzőnek, hogy mit akart a szerző az olvasónak megmutatni, hanem abban is, hogy az olvasó mit ismer fel benne. Mert egy jó metafora hatalmas erőt hordoz, valamiféle üzenetet, ami azután kiszélesedik, és nem korlátozódik csupán arra, amit a szerző közvetíteni akart. Az olvasó felismerhet, találhat benne valami egészen személyes, individuális történetet, üzenetet. Tehát a metaforák egyrészt szörnyen univerzálisak, másrészt épp abban rejlik az erejük, hogy kifejezetten személyesen szólítják meg az olvasót.
Két verseskötete jelent már meg. Miért döntött úgy, hogy regényt fog írni? Milyen lehetőségek vannak a prózában, amelyek a lírában nincsenek meg?
Mindenekelőtt a regényeket olvassák. Verseket nem olvasnak. Persze ez így fekete-fehér. A költészetnek nagyon szűk az olvasótábora, de úgy gondolom, hogy ez nem probléma, ez nem negatívum. A döntésem valójában nem egy konkrét döntés volt. Én a költészettel lélegeztem, olvasni is sokkal több költészetet olvasok, mint prózát. De megfigyeltem, hogy a verseim, amelyeket írok, lassacskán átalakulnak narratív képekké, rövid történetekké válnak, hogy már csak nyomokban emlékeztetnek a költészetre. Talán eljött az idő, hogy kiengedjek, hogy ne kérdezgessem folyton magamtól, hogy amit írok, az most költészet-e vagy rövid történet vagy próza, és hogy ne gondolkodjak ezen tovább. És akkor elkezdtem rövid prózát írni, és hamarosan egy egész gyűjtemény rövid történetem lett, és amikor átolvastam és összevetettem őket, láttam, hogy ha csak egy kicsit nyúlok bele, ha csak egy kicsit dolgozom át őket, lehet belőle egy szélesebb szövegkorpusz, összeállhat belőle egy regény. És azt hiszem, hogy ez sikerült is. Arra törekedtem, hogy minden történet önmagában is lezárt és kerek legyen, ne valami olyasmi, ami mindenképpen lineárisan halad előre, hogy mindegyiknek meglegyen a maga töltete és dinamikája. És hogy a történetek úgy legyenek összefűzve, mint a képek.
A regény elbeszélőjének érdekes vezetékneve van, Paternoster. Milyen asszociációkat ébreszthet ez az olvasóban?
Egy olvasó azt mondta nekem, aha, Paternoster, ez azért van, mert végig az apádról beszélsz. De ez nem volt tudatos. Amikor a neveken gondolkodtam, arra figyeltem például, hogy minden szereplő neve más betűvel kezdődjön, mert nekem is nehézségeket okoz, ha két név nagyon hasonló, olvasás közben összekeverem őket. Úgy gondolom, jó, ha el vannak határolva, az megkönnyíti az olvasást. Aztán azt mondtam, a főhősnő vezetékneve legyen valami fenséges, valami idegen, valami emelkedett, mint a Paternoster. Ilyen finom vezetéknév. Másrészt ott vannak a barátaik, Irena és Polič, polič mint kancsó, valami népies, valami egyszerű, szemben a latin, archaikus, emelkedett, fenséges névvel. De pont ez a Polič egy festő, egy igazi művész. Irena pedig irigy erre az igazi művészre. Valaki, aki külsőre nagy, irigy valakire, aki külsőre egyszerű, mint Polič, de legbelül ott a nagyság, az igazi művész. És ezt kell keresni az életben, valami eredetit, valami fenségest.
Teológiát tanult. Miért választotta pont ezt a szakot laikusként?
Az ok rendkívül banális. A jogviszony miatt iratkoztam be. De aztán kitartottam, mert ha már egyszer beiratkoztam, semmi értelme nem lett volna, ha nem járok be az előadásokra. Ha már az egyetem ilyen kedvesen jogviszonyt biztosított nekem és ebből adódóan aztán ösztöndíjat is, és lehetővé tette, hogy egy másik városban, Ljubljanában éljek. Azzal viszonoztam a kedvességet, hogy bejártam az előadásokra. De ezek az előadások valósággal megmérgeztek, mert rendkívül igényesek voltak, a professzorok pedig nagyon különleges emberek. Igazi nagyság, a szó szoros értelmében, gyönyörű tanulmányok voltak. Vagyis az első három év volt gyönyörű, az utolsó két év nagyon dogmatikus és nem igazán vonzó. Végül nem diplomáztam le.
A regény egy mottóval kezdődik. Miért választotta ezt a mottót, és hogyan értelmezi azt?
Ez Rumen Leonidov bolgár költő versének részlete. Leonidov pár évvel ezelőtt Szlovéniában vendégeskedett a Költészet és bor napjai fesztivál keretében. A vers arról szól, hogyan szólítja meg Isten Lázárt, és hogyan hívja életre, de felveti a kérdést, mi van, ha Lázár nem akar felkelni, ha halott akar maradni, mi van, ha az ember nem akarja elfogadni Isten segítségét vagy a másik ember segítségét vagy egyáltalán a segítséget. Mi van, ha az ember meg akar maradni a halálában vagy a betegségében. Leonidov fellépése annyira megrázott, hogy folytak a könnyeim, ott törölgettem az arcom, és bujkáltam a többiek elől. Annyira erőteljes volt ez a vers, hogy nem is tudtam elgondolkodni rajta, de mindvégig ott volt a fejemben. Az ilyen erőteljes költészet úgy hat rám, hogy egy ideig csak vibrálok a ritmusában vagy az üzenetében, és egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből. Talán édesapám helyzete miatt is tudott ennyire megérinteni a vers, mert mindannyian segíteni akartunk neki, ő pedig kitartott a betegségében, a segítséget nem fogadta el, talán nem tudta elfogadni. Elmondok egy nagyon személyes történetet. Évekkel ezelőtt nem tudtam, hogyan segíthetnék neki, és mint a lánya, sokszor voltam ideges, és nem voltam elég türelmes, és nem nagyon ment, hogy ahelyett, hogy ráordítanék, inkább lenyugodjak és kedves legyek, de hát emberek vagyunk. Középiskolás voltam, a pubertásban, és a türelem nem volt az erősségem. Aztán 2000-ben elzarándokoltam Rómába gyalog, ez több, mint 900 km, és végig imádkoztam és azon gondolkodtam, hogy ezt azért csinálom, hogy talán Isten majd meggyógyítja édesapámat, ezt az ő egészségéért csinálom. De amikor Rómához értem, éjszaka, mielőtt beléptem volna a városba, egyszerűen felfogtam, hogy apám nem akar egészséges lenni. Ez egy igen kegyetlen és erőteljes bevillanás volt. Hogy nem elég a segítség az egyik oldalon, meg kell, hogy legyen a párbeszéd, hogy az a valaki a másik oldalon nyitott legyen a segítségre, felkészült legyen. Ez volt az egyik legkegyetlenebb felismerés az életemben, hogy ez nem egyirányú dolog, hogy kettőn áll a vásár. Úgy érzem, ez a vers pont erről szól. És amikor a regényt írtam, kinyomtattam ezt a verset, kitűztem a falra, és végig ez segített az írásban.
Köszönöm szépen a beszélgetést.
Készítette Bakonyi Gergely és Várkonyi Alma
