1.részlet
…
Jeremiás a számítógépén intézte a hivatalos ügyeket. Tudta Ön, hogy ha egy szociális foglalkoztató műhely részére szeretne támogatást szerezni, akkor kétszázharmincegy rubrikát kell a táblázatban kitölteni?
Az egyik szellemi fogyatékos egyszer csak abbahagyta a szívecskék színezését és azt mondta: „Én tudom, mi a szokás Valentin napkor. A férfi virágot ad a nőnek, ha dugni akar!” és elkezdett nevetni.
Jeremiás rosszallóan emelte fel tekintetét a számítógéptől.
„Libor, ilyet nem mondunk! És nem ez a szokás.”
„De így szokás! Így kell felszedni a nőket! Elmegyek virágot venni, aztán odaadom egy lánynak, mert dugni akarok!”
A többi szellemi fogyatékos vagy nevetett, vagy elvörösödött.
„A szexuális kapcsolat a szerelem terméke,” kezdte neki magyarázni Jeremiás, „előbb szeretned kell azt a lányt, a lánynak pedig szeretnie kell téged. Először puszikat adtok egymásnak…”
Páran elnevették magukat.
„… pontosan, és csak ezt követően jöhet a testi kapcsolat. És ilyenkor mit kell használnod Libor?”
„Gumit!” kiáltotta Libor és elkezdett nevetni.
„És azt hogy nevezik helyesen?”
„Óvszer,” suttogta Klára és elpirult.
„Helyes. Mert azzal védekeztek a betegségek és a terhesség ellen.”
„Én minden nap gyakorlok otthon a gumival. Nekem már megy. Egy pillanat alatt felhúzom a gumit. Jeremiás, te is gyakorolsz a gumival?”
Libort sosem lehetett lecsitítani, amikor szexualitással kapcsolatos témák kerültek szóba, ráadásul a többi szellemi fogyatékost is nagyon érdekelték ezek a témák, mert a környezetükben élők hajlamosak voltak titkolni előttük ezeket a témákat.
Liborral az volt a legrosszabb, hogy szabad idejében eljárt a kocsmába egy alkoholista társasággal, szóval a szociális foglalkoztató műhelybe mindig újabbnál újabb szexuális ötleteket hozott.
„Párszor már kipróbáltam,” mondta Jeremiás (néhány ember újra elnevette magát, „és főleg mindig a szexuális aktus előtt húzom fel. Előbb kipróbálom, nem lyukas-e a csomagolás, aztán gondosan felhúzom az óvszert, és vigyázok, hogy ne csússzon le.”
„Hányszor dugtál?”
„Gyakran,” hazudta neki Jeremiás, „és nem azt mondjuk, hogy dugni, hanem mondjuk azt, hogy például szexuális kapcsolatot létesíteni...”
„Mi a különbség közte?”
„A dugni az olyan közönséges.”
„Aha. Ha a férfi szexuális kapcsolatot szeretne, akkor virágot vesz a nőnek. És megkérdezi, nincs-e kedve egy kávéra.”
„Most dolgozzál. Ezeket majd megbeszélhetjük utána,” utasította őt Jeremiás.
„Tudom. Dolgozzak, hogy legyen pénzem. Aztán veszek magamnak sört.”
„Libor, de csak egyet!”
„Igen!”
Amikor négy órakor végeztek a műhelyben és a szellemi fogyatékosok hazaindultak, Klára rátapadt Liborra és megkérdezte:
„Ha tudod, hogyan kell csajozni, akkor azt is tudod, hogyan kell felcsípni a pasikat, nem?”
„A pasik nem érdekelnek, engem a nők érdekelnek!”
Elmentek egy virágbolt mellett.
„Klára, kérsz virágot?” kérdezte Libor.
„Megtanítasz engem a szexuális kapcsolatra?” kérdezett vissza.
„Megtanítalak,” ígérte meg neki Libor. A virágboltban vett egy szál szegfűt, odaadta Klárának, majd hozzátette: „Nincs kedved egy kávéra?”
„Mit kell válaszolnom?” kérdezte Klára.
„Hát, hogy egy kávé még nem a világ.”
„Egy kávé még nem a világ.”
„Akkor gyere fel hozzám egy kávéra!” kurjantotta.
Libor az apjával lakott Zábřeh szélén egy panelházban.
Útközben Klára újra faggatni kezdte:
„Hogyan kell felcsípni a pasikat?”
„Villantod neki a didit!” mondta Libor teljes őszinteséggel.
„És azt hogy kell csinálni?”
Libor magyarázkodás helyett felhúzta a pólóját, és megmutatta szőrös mellkasát.
„Aztán?”
„Villantod neki a pinádat!”
A járókelők, akik ezt meghallották, rosszallóan fordultak utánuk.
„És azt hogy kell?”
„Ugyanúgy, csak a farmerral!”
Az alkoholisták valóban alaposan felkészítették Libort.
Együtt mentek fel a hatodik emeletre.
„Az apád nincs itthon?”
„Nincs, vonatot vezet, ma Berlinbe ment! Még kettőt kell aludnom, míg hazaér!”
Libor először a hűtőre repült rá.
„Mindig bekészíti nekem az ételt, amit csak meg kell mikrózni. Nem vagy éhes?”
„Kicsit éhes vagyok,” hagyta rá Klára.
„Két perc. Mindig két percig kell melegíteni,” okította Libor.
Együtt közösen megették a megmelegített rakott krumplit, amely a mélyebb rétegeiben egy kicsit még hidegnek tűnt.
„Akkor megtanítasz a szexuális kapcsolatra?” kérdezte újra Klára.
„Megtanítalak, gyere, menjünk a szobámba.”
Libor szobájának berendezését egy erotomán is megirigyelte volna. A falak fürdőruhás lányok plakátjaival voltak teliragasztva, a földön szétszórva pornóújságok, a lepedőn foltok éktelenkedtek.
„Ez az én hobbim – A lányok!”
„Villantom a didit! – így?” kérdezte Klára és felhúzta a pólóját.
„Igen,” hagyta jóvá Libor, mintha iskolában lennének.
„Aztán villantom a pinámat – így?”
„Pontosan.”
„És mi van, ha ez sem fog hatni?”
„Akkor az ölébe ülsz, bedugod a nyelved a szájába és benyúlsz a jancsikáért.”
„Mi az a jancsika?”
„Te nem tudod, mi az a jancsika?” csodálkozott Libor és előhúzta a gatyából a péniszét.
„Aha – a fütyi,” bólintott Klára.
„Át akarod ismételni?”
„Ja.”
„Akkor én leszek a férfi, akit fel akarsz csípni.”
„Oké.”
„Szóval akkor először – villantod a didit...”
Klára mindent megtett Libor instrukciói szerint.
Meztelenül ült az ölében, kezében a péniszével.
„Pontosan így,” mondta Libor, „nagyszerű! Okos lány vagy! Hamarosan már egyedül is lakhatsz!” dicsérte meg úgy, mint ahogy a foglalkoztató műhelyben szokták őket dicsérni, ha sikerült valami újat megtanulniuk. Aztán felállt, begombolta a sliccét és hozzátette: ”Megtanítalak a szexuális kapcsolatra.”
„Rendben.” egyezett bele Klára.
Libor véletlenszerűen felemelt a szőnyegről heverő kupacból egy pornóújságot és átadta Klárának:
„Hogyan akarod a szexuális kapcsolatot?”
Klára belelapozott az újságba, mint a nők a fodrásznál, amikor frizurát választanak a katalógusból, azzal a különbséggel, hogy ő szexuális kapcsolatot választott.
A legkülönfélébb anatómiai formájú, rasszokhoz és etnikumokhoz tartozó szétnyílt vaginák villantak
az arcába, amelyekbe a legkülönfélébb pózokban vezették be a péniszeket.
Végül egy olyan pózt választott, ahol a lány az egyik lábát a partnere karjának támasztja, a másik pedig a férfi lábai között fekszik, ennek a póznak persze az volt a legfőbb előnye, hogy nagyon részletesen lehet fotózni az egymásba hatoló nemi szerveket.
„Ezt,” közölte Liborral.
„Nem gond, nem gond,” válaszolta Libor, előhúzott egy kotont az aranytartalékából, pontosan úgy, ahogy a műhelyben tanították, kipróbálta, nem sérült-e, gondosan és érezhető gyakorlottsággal felhúzta a büszkeségére. Klára közben levetkőzött.
Kis időbe telt, míg elrendeződtek a kívánt pózba, ami nekik, a szexuális kezdőknek egyáltalán nem volt könnyű, aztán a fotó alapján alaposan ellenőrizték, hogy mindketten a megfelelő pózban helyezkedtek-e el, miközben Libor figyelmeztette Klárát, hogy a hölgy a képen nem szorítja össze olyan görcsösen a lábán az ujjait.
Aztán Libor végre behatolt Klárába és az amerikai filmek mintájára lihegett, sőt szuszogás közben még egy „oh yeah”-vel is megpróbálkozott. Klára mereven tartotta magát és nem nagyon élvezte. Még volt ideje rápillantani a fényképre, észrevette, hogy a pornómodell csücsörít a szájával, úgyhogy ő is bátortalanul csücsöríteni kezdett.
Amikor Libor felküzdötte magát a csúcsra, kitört belőle: „Imádok dugni!”
Oldalt gurult és lehúzta a kotont.
„Nem szabad a vécébe dobni,” okította Klára és elkezdett öltözni.
„Tudom. Én mindent tudok a dugásról.”
„Szexuális kapcsolatnak hívják.”
„Igen, szexuális kapcsolat” ismerte be Libor az elkövetett lingvisztikai bakit.
Még mielőtt elment a lakásból, Klára halkan odasúgta Libornak:
„Köszönöm.”
2.részlet
...
Aztán megtörtént. Valami olyasmi, amit az ember nem talál ki, mert teljesen valószerűtlennek tűnik.
A helységbe belépett két városi rendőr. Mint valamilyen amerikai filmből, két hős – deus ex machina – csak úgy, tisztára véletlenül megmentik az embereket.
De akciófilm helyett egy groteszk jelenet játszódott le: Dimitri eldugta a pisztolyt a háta mögé. Mindannyian, és hát ugye elég sokan voltunk, csak néztük a rendőröket, és sehogy sem értettük az eljárásukat, ők ugyanis semmit sem vettek észre. Különlegesen tompa agyú egyedek lehettek, mert a teremben mindenkinek fenn volt a keze, meg sem nyikkant, ráadásul Dimitri előtt még mindig ott hevert ötezer korona apróban.
A rendőrök odamentek egészen a recepciósig és fölényes nyugalommal azt mondta neki az egyik:
„Legyen szíves, kérdezhetnék öntől valamit? A lányom nyári munkát keres és azt hallottam, hogy önöknél a Travel Agencynél elég jók a lehetőségek nyári munkára...“
„Tessék?“ többet nem tudott kinyögni a recepciós.
A másik rendőr, aki eddig nem beszélt, körülnézett, és meglátott bennünket, ahogy ott állunk feltartott kezekkel, egyesek rémült arckifejezéssel:
„Nézd csak, milyen fura itt minden, nem?“ kérdezte kérődzve a legszörnyűbb prágai kiejtéssel.
A kollégája is megfordult.
Dimitri még mindig a háta mögött tartotta a pisztolyt és szemmel láthatóan nem tudta, mit gondoljon az előállt helyzetről.
„Mi történik itt?“ kérdezte a rendőr a recepcióst, „valamiért olyan fura itt minden.“
„Sajnálattal kell közölnöm Önnel,“ mondta a recepciós talán túlságosan hivatalos hangnemben, „hogy a fiatalember, pisztollyal a kezében megtámadott bennünket.“
Még mielőtt befejezhette volna, hogy gázpisztollyal, Dimitri újra elüvöltötte magát, hogy Hände hoch! és a két rendőrre célzott. Azok reflexszerűen azonnal a fejük fölé emelték a kezüket.
„Pisztole! Bísztro!“ parancsolta nekik Dmitri és a városi rendőrök minden ellenállás nélkül átadták a pisztolyaikat.
Miközben Dmitri a fegyvereket tanulmányozta, hogy megállapítsa, fel kell-e húzni és hogyan lehet kibiztosítani őket, az egyik rendőr sprintereket meghazudtoló gyorsasággal kirohant az ajtón és eltűnt. Gerój!
Dimitri tanult belőle, abbahagyta a fegyverek vizsgálgatását, és a bejárathoz állt. Aztán mindannyiunkat végigpásztázott a tekintetével:
„Oszlozsnyenyje, nu sto.“
Azt hiszem, hogy pont valami ilyesmit mondott.
Nem telt bele talán tíz percbe sem, és az épületünket először a közrendőrök vették körbe, aztán fél órán belül megérkeztek a fekete mundérosok is. Egy órán belül valamiféle civil tankok is érkeztek, melyek mögé bátran elbújhattak a rettenthetetlen rendőrtisztek.
Dimitri mindannyiunkat az egyik sarokba terelt, ahol jobban ellenőrzés alatt tudott tartani. Bárával együtt a rendőr és a recepciós mögött ültünk, és isten bizony, a rendőr odahajolt a recepcióshoz és megkérdezte: „Vannak itt kamerák?“
„Igen, van. Kettő.“
„Akkor a Youtube-on szép kis debilnek fogok tűnni.“
Miközben a rendőr főleg azzal foglalkozott, hogy fog majd később kinézni az interneten, nekem nem volt kedvem ugrálni, mert tudtam, hogy Dimitrinek már éles fegyver van a kezében.
Bárára néztem. Fehér volt, mint a fal. Életemben először magamtól megöleltem. Életemben először kedvem támadt, hogy megmentsek valakit... Különös. Rájöttem, hogy pszichikai betegségem mennyire megnyirbálta egy sor érzelmemet.
„Csinálj már valamit,“ suttogta.
„Mégis mit?“
„Egy ideig együtt laktál vele, nem? Ismered őt.“
De ehhez nem volt merszem.
Nem tudtam, mit tegyek. Egyáltalán nem vágytam arra, hogy kilépjek a sorból és megpróbáljam Dimitrit valahogy lebeszélni. Miután ismertem annak a piros füzetének a tartalmát, megértettem, hogy Dimitri valószínűleg egy méretes barom.
Hát persze, ítéljenek el – de azt garantálhatom, hogy ha Ön lett volna az én helyemben, ugyanezt tette volna. Szóval befogja a pofáját, mert aki befogja a pofáját, azt nem éri sérelem.
„Csendesebben,“ suttogtam Bárának, „mert lepuffant bennünket.“
Aztán a recepción megszólalt a telefon. Dimitri vette fel, és elkezdett bele valamit pa ruszki gavarity. Állandóan az „avtomobil“ és a „szvabodnij marsrut“ szavakat ismételgette.
Befejezte a telefonálást ‚“Haraso“, kommentálta.
Ezután végre észrevett engem, és kikerekedett a szeme:
„Tomás! Tomás!“ üdvözölt meglepetten és látszott rajta, hogy örül az ismerős arcnak. Egy pillanatig csóválta a fejét, micsoda hihetetlen találkozás. Aztán felnevetett. Én meg sápadtam.
Dimitri Jeremiásra mutatott, mondta neki, hogy ő lesz a tolmács, aztán belekezdett szépen lassan, hogy Jeremiás győzze fordítani.
Dimitri közölte velünk, hogy a rendőrségi túsztárgyaló volt az, és hogy kialkudott egy autót, és szabad elvonulást az Európai Unión keresztül a moldáv-román határig. És ha értelmesen fogunk viselkedni, akkor semmi bajunk nem esik, természetesen. Aztán Jeremiáson keresztül közölte velem, hogy mekkora öröm, hogy újra láthat, és hogy jó emlékek fűzik hozzám. Hogy szimpatikus voltam neki, hogy Szerjozsa mindig csak jót mondott rólam, és hogy Szerjozsa a legügyesebb fiú, akit Dimitri ismer. Én ezeket a bókokat illedelmesen megköszöntem. Azelőtt sosem dumáltunk együtt olyan jót, mint most.
Világos, kihasználhattam volna a helyzetet, és megpróbálhattam volna rábeszélni valamire. De nem voltam rá képes, üresség volt a fejemben.
Önt sem támadják meg naponta, az agykéregben nem találtam semmilyen képletet, hogyan kell ilyen helyzetben viselkedni.
Talán egy újabb óra is beletelt, mire a rendőrök meghozták az autót Dimitrinek. Lehet hogy több, de lehet, hogy kevesebb volt, nehéz megmondani.
Dimitri idegesen járkált egyik sarokból a másikba és ügyelt, hogy senki se távolodjon el nagyon a csoportunkból. Csak egyszer kukkantott ki az ablakon, aztán valami ilyesmit mondott:
„Te jó ég! Mennyi ember! És a tévések!“
Hát igen, rossz országot választott a támadáshoz, Csehországot, ahol általában nem sok minden történik, és egy ilyen túszejtéses rablás Prága szívében minden hírszerkesztő titkos vágya. Lehet, hogy odakint több volt az újságíró, mint a rendőr. Annyi ember volt ott, hogy még egy cateringes céget is kirendeltek, hogy kávét és szendvicseket osztogassanak. A szóvivők kénytelenek voltak sorszámot adni, hogy mikor kinek a mikrofonjába nyilatkozzanak. Az újságírók meg azon vitatkoztak, hogy ki milyen számot kapott.
Mindenesetre a kialkudott autó egyszer csak ott állt kint, és a rendőrség újra telefonon tudatta Dimitrivel, hogy beszállhat és szabad az útja Csehországon, Szlovákián és Románián keresztül Moldáviába. Dimitri ezt köszönettel nyugtázta. A földről felszedett még néhány érmét, amik kitömött zsebeiből rendre kiszóródtak. Aztán rám fogta a pisztolyát és mondott valamit.
„Azt kell neked megmondanom,“ fordította nekem Jeremiás, „hogy túszként vele mész azzal az autóval.“
„Én?“ mutattam magamra, és hirtelen nagyon rosszul éreztem magam: „Miért pont én?” Úgy remegtem, mint rezgőnyárfa a hurrikán közepén.
„Bisztra!“ kiáltotta Dimitri.
„De, de, Dimitri...“ dadogtam, „hát nem vagyunk barátok? Emlékezz csak vissza, mennyi pénzt adtam neked kölcsön és még csak nem is kértem vissza... Jeremiás, fordítsd le neki...“
Jeremiás lefordította neki, és Dimitri elégedetlenül bólogatott:
„Igaz, igaz Tomás! Ti drug. No mnye nuzsni harosije zalozsniki.“
„Azt mondja, hogy jó minőségű túszokra van szüksége,“ fordította le Jeremiás. Gondosan nézegette a jelenlévő embereket. Egy pillanatra megállt a tekintete egy rendőrön, de aztán kissé megrázta a fejét. Végül az egyik, terhesség előrehaladott állapotában lévő nő keltette fel az érdeklődését, aki kimerülten támasztotta a falat, és oroszul mondott valamit.
„Azt mondja, hogy a terhes nő jobb túsz, mert a terhes nőkkel a rendőrök nem mernek semmit csinálni.“
Dimitri visszanézett rám, és megint oroszul mormolt valamit.
„Közölnöm kell veled, hogy elnézést kér tőled, amiért téged akart választani – egy barátot, és hogy az a terhes nő sokkal jobb lesz.“
Én meg rábólintottam, mint egy szamár. A terhes nő elbőgte magát.
„Zatknis!“ üvöltött rá Dimitri.
„Fiatalasszony, be kell fognia a pofáját,“ közölte vele Jeremiás.
Aztán mondott valamit Dimitrinek. Nem tudom mit. De gyakran ismétlődött benne a „tolko trusz“ és a „zsenyscsina“. Ahogy később megtaláltam a szótárban, a trusz oroszul gyávát jelent, a zsenyscsina pedig természetesen nőt. Talán azt mondta neki, hogy csak egy gyáva ember ejt túszul nőt, ráadásul még terheset is. Jeremiás részéről ez jókora pimaszság volt, de egyúttal olyan bátorságról tanúskodott, ami előtt fejet hajtok, amit csodálok, és amitől elsápadok és megérdemelném, hogy jól felpofozzanak.
Dimitri mondott még valamit bosszankodva, valószínűleg az egész üggyel tele volt már a hócipője. Jeremiás még mindig nyomta neki, csak egy dologra emlékszem belőle, amikor azt mondta:
„Oná nyeznájet ruszkij jazik, ja znáju.“ (Ő nem ért oroszul, én értek.)
Dimitri végül azt üzente a nőnek, hogy maradhat ott, ahol van, és hogy Jeremiás megy vele az autóval. Aztán hátracsavarta Jeremiás kezét, a pisztolyt a fejéhez tartotta és együtt kimentek. Egy pillanat múlva már hallani lehetett az újságírók izgatott pusmogását, a fényképezőgépek kattintgatását, a motor túráztatását és a gumik csikorgását. Eltűntek.
3.részlet
...
Hát így ismertem meg Nenét, következő szerelmeim egyikét.
Egy darabig még poénkodtunk, aztán megkérdeztem, részt venne-e az ankétunkon, az operatőrünket pedig rádumáltam, hogy felvegye őt.
Az utolsó közvéleménykutató kérdés így hangzott:
„Well, Nene, would you date me?“
Hát, a kávéra való invitálást először elutasította ugyan, de nem túl határozottan. Így tovább fűztem őt, viccekkel és bókokkal megtűzdelve, a stáb pedig visszafogottan röhögött rajtam, micsoda dürrögő fajdkakassá változtam.
Végül abban maradtunk, hogy a hétvégén Drezdában találkozunk. Minden klappolt.
Visszaúton Prágába mindenki ezzel cikizett.
Az operatőr azt mondta, hogy bosszút tervezek „az avarok ellen, akik a hetedik században elragadták az asszonyainkat – most viszonzásképpen én ragadom el az övékét“. Engem nem érdekelt, nevettem rajta.
Hogy milyen könnyű néha boldognak lenni.
Nenében az őszintesége tetszett, nála nem voltak sértődött női tekintetek, szarkazmus és kétértelműségek, amelyek korábbi barátnőimből, Bárával egyetemben, szinte túlcsordultak.
Következő vasárnap vonattal Drezda felé tartottam, bár voltak félelmeim, hogy Nene nem jön el a megbeszélt randira. Nem volt hozzá semmilyen elérhetőségem, telefonszámom, semmi. Csak ennyi:
„We will meet each other on Sunday at 3 p.m. Alt-markt 6, Dresden, ok?“
Tulajdonképpen nem is hittem benne, hogy ott fog várni abban a drezdai kávézóban, és inkább csak sportból mentem Németországba. Vittem magammal fényképezőgépet, hogy ha felsülök, akkor legalább készítsek néhány fényképet.
De Nene ott volt a kávézóban.
És meg kell mondanom, hogy a randi nagyszerű volt. Talán életemben először nem kellett egy találkozón alakoskodni, és őszintén nevettem, és éreztem, ahogy kettőnk között szikrázott a levegő. Ez sosem fordult elő velem korábban.
Előző kapcsolataim ugyanis nem emocionálisak, hanem mind racionálisak voltak.
Mindegyik az alábbi gondolatra épült: „dugni akarok“, „nem akarok egyedül lenni“, „valahogy át kell hidalnom az unalmat“.*
Talán ezért is csődölt be kivétel nélkül mindegyik.
Egészen sokáig csak úgy beszélgettünk, aztán kimentünk az Elba-partra sétálni. Nene megkérdezte tőlem azt, amit az első randin még egyetlen lány sem kérdezett meg tőlem korábban, mert a lányok félnek ezt megkérdezni. Ez a mondat a következő volt (természetesen angolul):
„Tetszem neked?“
„Yes. A lot. I mean I like you from the first moment.“
„De én mongol vagyok, ez téged nem zavar?“
„Én meg cseh vagyok. So what?“
„Nem gondolod, hogy Mongólia és Csehország között elég sok kulturális különbség van?“
„Nem gondolom.“
„Nézd, nekem már volt néhány német fiúm, és mindegyik kapcsolatom azon bukott meg, hogy egyszerűen nem értettük meg egymást.“
Tényleg őszinte volt, és nem tért ki semmilyen téma elől, ami számomra szinte a csodával volt határos. És okos volt.
„Ismered a Nu pagagyí-t?“ kérdeztem tőle
„Hát persze, hogy ismerem.“
„Ismered a The Mole-t, a Kisvakondot?“
„Ja.“
„Ismered Lolkát és Bolkát?“
„Igen.“
„No látod. Hiszen még egyforma kommunista meséken is nőttünk fel, so what differencies do you mean?“
Így aztán engedélyt kaptam, hogy még egyszer elmehessek hozzá Drezdába. Aztán újra. És újra. Elmentünk színházba. Németbe persze. Nene a fülembe súgta a darab szövegét, mert nem tudok németül. És egyszer, amikor odahajolt hozzám, megcsókoltam. Ez neki is tetszett, úgyhogy ott nyalakodtunk szépen, egészen addig, amíg a mögöttünk lévő sorban ülő férfi, egy nagydarab Helmut, megveregette a vállamat és idegesen azt suttogta:
„Stop it!“
Leereszkedően odavetettem neki:
„Don’t be envious, fatty.“
A pasas megsértődött és a szünetben panaszt tett a jegyszedő néninek, hogy tegyen valamit. Ő pedig átültette az erkélyre.
Nenével elkezdtünk rendesen járni. Boldog voltam.
Megtudtam, hogy Ulánbátorból jött, és geológiát tanult Németországban. Amikor megkérdeztem, miért éppen geológiát, azt válaszolta, hogy állami ösztöndíjas, és a mongol kormány csak az energetika és geológia területén biztosít ösztöndíjat, mert meg van győződve arról, hogy a mongol föld alatt olaj, drágakövek és különböző fémek tonnamilliárdjai rejtőznek, ezért a jövőben sok szakemberre lesz szükség a bányászat területén.
Mongóliában ugyanis nincsenek jónevű egyetemek, ezért lehet külföldi állami ösztöndíjat kérvényezni. De csak akkor utazhat ki, ha állami alkalmazott. Ezért Nene bonyolult családi kapcsolatokon keresztül először köztisztviselőként kezdett dolgozni a bányaügyi és energetikai minisztériumban. Ezután küldték ki Németországba, persze alá kellett írnia, hogy szükség esetén köteles lesz tizenöt évet ledolgozni az államnak.
Talán emiatt sem akart soha többé visszamenni Mongóliába. Ráadásul Drezdában egy nagyon rendesen fizető állást is talált. Egy német ügynökségnek dolgozott, amely ásványlelőhelyek kutatásával foglalkozott Közép-Ázsia, Mongólia és Kelet-Turkesztán területén. A cég az ásványok bányászatához koncessziókat is közvetített.
Ezért fizettek nekik a bányatársaságok és a közép-ázsiai kormányok is, mert ezek az országok mind azzal hitegetik magukat, hogy gazdag ásványkincseik majd kihúzzák őket a csávából.
Nene egyrészt fordítóként dolgozott nekik, másrészt a németeknek felbecsülhetetlen értékű betekintést nyújtott a közép-ázsiai poszt-szovjet mentalitásba.
Abban az említett mongol törvényben azonban volt egy kiskapu – a hivatalnoki állásba csak az MBA fokozat, vagy azzal ekvivalens titulus megszerzése után kell belépnie, miközben a mongol kormány maximum nyolc évig fizeti a tanulmányait. Viszont sehol nincs leírva, hogy a nyolc év letelte után saját költségen ne folytathatná a tanulmányait. Így aztán Nene már tizenkettedik éve tanult a müncheni egyetemen, már csak egy vizsgája maradt hátra, amelyről újra és újra kidobatta magát. És ezt így folytathatja a végtelenségig.
Emberek, én mondok Önöknek valamit. Eljött életem legszebb korszaka. Sőt. Elmentem a pszichológusomhoz, és megegyeztünk, hogy kiiktatjuk az antidepresszánsokat. És láss csodát, nem kaptam depressziós rohamot és nem lettem pánikbeteg sem. Csoda, csoda volt ez, úgy éreztem magam, mint egy kisisten, aki fájdalommentesen úszkál a szürke törpék között.
Gál Róbert fordításai
A szerzővel készült interjút Interjúk rovatunkban olvashatják.
