Első részlet
Épp mielőtt nyélbe ütötték volna az üzletet, jött rá Philipp, hogy Catherine megcsalja.
Catherine egy este nyitva felejtette a laptopját. És amikor Philipp egy szokatlan időpontban felébredt, a skype meglepő hangjára lett figyelmes. Majd volt olyan hülye, és megnézte a képernyőt. Elolvasta az üzenetet, és elcsodálkozott, hogy Catherine egyáltalán kapcsolatban áll Francescóval. A kollégája majdnem virradatkor kereste a feleségét…
Nem emlékszik, mennyi ideig állt a képernyő előtt, de úgy érezte, hogy szinte megdermed. Akkor a keze mintegy önmagától megnyomta a párbeszéd történetét megjelenítő ablakot. Elolvasott mindent, amit csak megőrzött a számítógép memóriája, miközben a saját emlékei üzenetről üzenetre törlődtek … Catherine és Francesco nem csak hogy már hónapok óta találkozgattak és dugtak, de virtuálisan is szeretkeztek, míg ő a másik szobában aludt… Még Koppenhágában is.
Philipp osztrák fele megtiltotta az amerikai felének, hogy azonnal megölje a nőt, vagy hogy egy erőtlen bosszúálló rohamában porrá zúzza azt a három kék csészét, amelyeket Catherine úgy babusgatott, mintha a gyermekei lennének. Valamiféle emlék volt az orosz dédnagymamájától, aki udvarhölgy volt… Bizonyára az udvarhölgy dédnagymama is ott húzta fel a szoknyáját, ahol épp kedve tartotta, csak arrafelé nem volt skype, hogy a kamera előtt is csinálhassa. És Francesco sem volt más, mint egy tehetséges, rettenetesen nyálas olasz, akinek érthetetlen, hogyan sikerült határidőre elvégeznie a munkáját, mert az eszét a nap huszonnégy órájából huszonötben a nadrágjában hordta.
De milyen más nemzetisége is lehetne annak a szemétládának, akivel egy feleség hűtlenkedik. A szerelmes regényekben, amelyeket Catherine olvasott, és amelyekbe Philipp időnként az utazásaik alkalmával belelapozott, egy francia nő menekült épp a valóság elől egy másik városba. A francia asszony festőművész, írónő vagy valami más művészlélek volt, és általában szép, mert a szerelem sehogy sem illik a pattanásos, unalmas és hájas háziasszonyokhoz. A hősnő szívét rendszerint megsebezték, álmai férfija pedig – természetesen! – olasz volt. Nem francia. A közvélemény szemében ugyanis a francia férfi túlságosan ingatag és egocentrikus ahhoz, hogy kategorikusan és kitartóan ostromolja honfitársnőjét egy regényben kétszáz oldalon át.
Philipp hörpint egyet a teából, és elgondolkodik a dolgon. Már nem is olyan fájdalmas a téma – Catherine már rég szakított Francescóval… A probléma ennek ellenére jelentős a szerelmes regények szerzői számára. Ha nem lennének a szerencsétlen olaszok, ki játszaná a zavarodott francia nő szenvedélyes szeretőjének szerepét?
A spanyol férfiak is a déli típust képviselik, de inkább Sancho Panza, mint Don Quijote szaguk van. És vagy túlságosan kreol bőrűek, vagy épp hogy nem eléggé ahhoz, hogy első látásra egyértelművé váljon: a hölgyek által vágyott latin szeretővel állunk-e szemben. Ezenkívül a nőknek konkrét, klasszikus elképzeléseik vannak a spanyol férfiról, aki ha nem Antonio Banderas vagy Javier Bardem, akkor sem a főhősnek, sem pedig a szerzőjének sincs rá esélye, hogy figyelemre méltassák.
A portugál viszont ismeretlen faj, és mivel érthetetlen, nem hódítja meg a nők szívét első látásra… És még kevésbé érthető a könnyeikkel küszködő olvasók számára a portugálok különös vonzalma a vontatott éjjeli zene, az úgynevezett fado iránt.
Egy angol – szeretőnek – önmagában már nem rossz választás, de hiteles kombinációja kell legyen Károly hercegnek és Sean Connery-nek: az előbbi a királyság varázslatát idézi (mert minden nő azzal az elképzeléssel nő fel, hogy egy nap hercegnő válik belőle), az utóbbi pedig a vele született szexepilt szimbolizálja. Angliának és Skóciának ez a homogén egyvelege azonban történelmi és politikai okokból elképzelhetetlen… Hát akkor ki jöhet szóba?
A német? Nem kizárt, különösen, ha a bajorországi komlóültetvények mellett nőtt fel, de csak a francia szőlőskertek finomságát szívta magába. Általában véve azonban a német, aki imád a repülőgépeken zokniban járkálni, és lelkesedik a sportok és a kempingezés iránt, túlságosan is termetes és hangos ahhoz, hogy a romantikus szerepét játssza. A dán? A rózsaszín regények olvasói aligha oly műveltek, hogy egy dán szeretőnél Hamletre vagy Shakespeare választékos nyelvére asszociáljanak… A koponyákkal való társalgások pedig nagyon visszataszítóan hathatnak. A lengyel? Igen felfuvalkodott népség, amely történelme jelentős hányadát állam nélkül vészelte át. Habár hívságukban, és abban, hogy hatalmas szalvétákkal és mindig legalább kétféle evőeszközzel étkeznek, egyfajta mágneses vonzerő rejlik, amely rabul ejti a nőket.
A svédek… Árja testalkatuk és tózöld szemeik ellenére durvák, és amikor csak alkalmuk nyílik az ivásra, hulla részegre isszák magukat. Ezen kívül a könyvekben egy elsőrangú szeretőtől elvárás, hogy (kifinomult módon) bort igyon, és hogy ismerje a jó francia évjáratokat 1872-től napjainkig. A svéd csupán csak az összes vodkamárkát tartja számon, amelyeket az utolsó külföldi útján – rosszabb esetben a Helsingborg-Helsingör kompjáraton – próbált ki…
A finn? Olyan fura nyelvet beszél, hogy a hősnőnek legalább négy oldalra van szüksége, hogy megtanulja a „szeretlek” szót. Ugyanebből az okból kifolyólag nem jöhet szóba a „magyar változat” sem. A szerb? Ő csak abba a nőbe lesz szerelmes, aki tudja, mi az a pleszkavica, és legalább hallotta Goran Bregovics nevét.
A románok és a bolgárok kívül esnek az európaiak Európáról alkotott földrajzi elképzelésein. Ráadásul rossz a hírük, ami akadályozhatja a kezdeti lépések sikerét a sokat szenvedett francia nővel való ismerkedések során. Hisz a romákat sem tudják integrálni, és azokhoz a franciákhoz küldik beilleszkedni őket, akiknek még a feleségeiket sem sikerül a hitvesi ágyba integrálni… Ezek után minek vesztegessünk rájuk több szót?
Nem mintha az osztrákoknak sikerült volna integrálniuk a feleségeiket. Még a félig texasi gyökerekkel rendelkező osztrákoknak sem… Philipp teljes erejéből megszorítja a csészét. De ez globális problémának tűnik, mint a globális felmelegedés, és szemmel láthatólag még annál is ősibb.
Vagyis Catherine az egyetlen lehetőség mellett döntött, amikor egy olasszal hűtlenkedett – lévén francia nemzetiségű, aki ki tudja milyen genetikai kódokkal rendelkezik, és aki mindezek tetejében végzettségét tekintve fotográfus, hivatását tekintve pedig művész. Ki más, ha nem Francesco illett volna bele ebbe a klasszikus történetbe…
Philipp lerakja a csészét, amelynek egy korty Earl Grey tea lötyög az alján, hogy felvegye a mobiltelefonját: az új bérlő megérkezett a bécsi repülőtérre, és hívja, ahogy levélben megbeszélték. Megy, hogy fogadja, és hogy átadja neki a bécsi lakás kulcsait.
Második részlet
A hideg tegnap este óta üldözte. Képtelen volt felmelegedni egész úton Pozsonytól Bécsig, habár működött a fűtés a buszban. Sem később a metrón, a villamoson vagy a lakásban, amelyet másik három lánnyal osztott meg – a hideg úgy kergette, mint a nagymama házának szomszédságában lakó Bohumil gonosz kutyája. Annak idején…
Egyetlen egy jegyet sem tudott eladni ma reggel. Az ítéletidő ugyan nem akadályozta meg a turisták tömegeit, hogy még a hónál is sikeresebben elfoglalják a Stephansplatzot, de mindenki a melegbe igyekezett: a lehetőségekhez képest valamelyik másik turistanevezetességhez. Nem pedig koncertre.
Az igazi zenerajongók általában nem az utcai árusoktól vásároltak jegyet. A pelerinbe beöltöztetett fiúk és lányok csupán néhány csoport külföldit tudtak magukhoz édesgetni. Amikor a harang fél kettőt ütött, Martina nem tudta tovább elviselni a havat, és hazaindult. Annál is inkább, mert azt ígérte Johannának, hogy csak néhány órára helyettesíti.
Kockázatos volt megtenni ezt a szívességet a lakótársnőjének – a külföldi egyetemisták munkavállalását nagyon szigorúan korlátozzák Ausztriában. És ő ezen kívül már Herr Hornbostel műtermében is dolgozik. Ha valamikor szórakozottan, a törvényben megengedett munkaidőn túl az irodában ragad, a főnöke udvariasan emlékezteti rá, hogy azonnal távoznia kell.
Az viszont egyáltalán nincs ellenére, hogy otthon annyit fáradozzon a tervekkel, amennyit csak akar.
Amikor az apró, madárcsontú Johanna az apját látogatja a szanatóriumban, Martina helyettesíti őt. Nem tagadhatta meg a kérését – jó barátnők voltak. Ráadásul azoknak az eladási technikáról szóló leckéknek, amelyeket Johanna adott neki, köszönhette a szakmájának megfelelő csodálatos munkáját.
- Egy pillanat alatt közvetlen kapcsolatot kell teremtened. Kevés olyan ember van a világon, aki nem nyújt kezet, ha te feléjük nyújtod a tiedet. És akik pofákat vágnak majd, ha te mosolyogsz.
Martina bólintott, elméletben mindez olyan jól hangzott. A gyakorlatban azonban fogalma sem volt róla, miről is beszél Johanna.
- Egyből közlöd a kuncsafttal, hogy ki vagy. És nem csak, hogy ki vagy, de azt is, hogy honnan jössz. Nem kínálsz nekik egyből koncertjegyet, hanem megkérded, hogy ők honnan jöttek… ”Üdvözlöm, Martina vagyok Bécsből. És Ön hová valósi?” Ez a mondat ajtókat nyit, drágám, amellyel immár hét éve fizetem az apám ellátását egy tökéletes szanatóriumban!
- Ha legalább valóban bécsi volnék…
- Jó, nem vagy. De Bécs központjában a ”Martina Pozsonyból” inkább gyanúsan hangzik, mint megnyerően. De ne aggódj, mert ez nem igazán hazugság, hisz már olyan régóta itt élsz. Először is aligha kételkedne valaki benne, hogy osztrák vagy…. Másodszor pedig – egy külföldi sem bízik egy másik külföldi információjában egy idegen országban.
- Jól van na! – mosolyodott el. – Bécsi vagyok.
- Ez az. Válassz ki egy kisebb csoportturistát, egy házaspárt vagy egy magányos nőt. Ne állíts meg magányos férfiakat – a félénkek megijednek, hogy flörtölsz velük, a nagyképűbbek meg téged kezdenek el fűzni. Ha mindez egy bárban történne, akkor lehet, hogy sikerülne eladnod valamit. De az utcán nem juttok messzire – azonnal meghív egy italra vagy vacsorára, és csak az időd vesztegeti. Az ilyen nem vesz jegyet… Kerüld a kettesben lévő férfiakat is, vagy melegek vagy üzleti úton vannak, akiknek azt mondták, jól teszik, ha megnézik Bécset a szabad két órájukban, mielőtt hazarepülnének. De ha a férfiak között nő is van, vagy házaspárokat állítasz meg, akkor már van esélyed.
- Hát igen, a nők fogékonyabbak a művészetre.
- Semmi ilyesmiről nincs szó, drágám! Egy nőnek teljesen mindegy, hogy hol tölti az estét, ha kielégül a hiúsága. Ha a barátnője azt mondta, hogy okvetlenül el kell menjen a Bécsi Operaházba, mert ő már volt ott, vagy mert Wagner zenéje gyönyörű, ez egy nőnek már önmagában elég érv ahhoz, hogy jegyet vegyen. Hiszen neki is el kell dicsekednie valamivel. Az, hogy Wagner kibírhatatlan, az operái pedig esztelenül hosszúak, nem érdekli. Lehet, hogy fogalma sincs róla, ki is az a Wagner… De te vedd rá, hogy álmodozzon: ”Ha Ön, asszonyom, megsétáltatja a báliruháját ma este az operában, az Ön alakjával (arcával, kezeivel, ajkaival, ami csak eszedbe jut), az emberek azt gondolják majd, hogy Ön Sisi hasonmása..” Ez aztán a csali! Még ha nem is tudja, hogy ki az a Sisi, a nő azonnal estélyi ruhában képzeli el magát… Bálban… Az operában…
- De lehet, hogy nincs nála elegáns ruha… Ki az a hülye, aki estélyi ruhát cipel magával a bőröndjében? Ha csak nem azért jön Bécsbe, hogy az operába menjen… De akkor meg csak nem a székesegyház előtt keres jegyet?!
- Bravó, drágám! Pont ez a siker nyitja! A nőnek aligha van estélyi ruhája, de a te szavaidtól lépre csalva nem csak, hogy elképzeli magát a ruhában, de már azt is látja, hogy hogyan vásárolja majd meg, és hogy hogyan üt el egy egész délutánt a Kärntner Strassén, miközben megfelelő toalettet keres, és kiüríti a férje pénztárcáját…
Johanna remek pszichológusnak bizonyult: az összes tanácsa, amit Martinának adott, tökéletes volt. És kifogástalanul működtek.
Így, amikor egy évvel ezelőtt meglátta Herr Hornbostel hirdetését, hogy belsőépítészt keres teljes munkaidőben, Martina nem habozott megpróbálni. Találkozót kért, anélkül, hogy megmondta volna, miért, és úgy mutatkozott be, mint aki ”a legtökéletesebb céget keresi új épületek belsőépítészeti kivitelezéséhez”. A titkárnő szemmel láthatólag potenciális ügyfélnek tekintette. Amikor a megbeszélt időben Martina biztos léptekkel és portfólióval a kezében belépett Herr Hornbostel irodájába, tudta, mit kell tennie…
Egyszerűen csak el kellett adnia egy jegyet a Staatsoperbe aznap estére. De nem akárkinek, hanem pontosan ennek az alacsony, sűrű, fekete hajú embernek, még sűrűbb bajusszal.
- Üdvözlöm, Martina vagyok Pozsonyból. És Ön hová valósi?
Harmadik részlet
- Gyere, hadd mutassak valamit…
- Inkább holnap, Mark…
Fájni kezdett a feje.
- Most… Gyere!
A férfi kivezette a bárból a kietlen utcára, és a szomszéd épület árnyékába rejtette, majd hirtelen maga felé fordította, és az egész testével ránehezedett. Az ajkait az ajkaira tapasztotta, és az egyenlítőt kereste a nyelvével a szájában. Hideg a fal – ez volt Bianka egyetlen gondolata… Aztán átadta magát az ismeretlen érzésnek, hogy birtokoljon, és hogy birtokolják, anélkül, hogy levenné a ruháját, és a szexre vagy a meztelenségre gondolna. A szájak által való eggyé válásvolt a legvalószínűtlenebb dolog, ami kettejük között történhetett.
Olyan volt, mint két hattyúnyak tánca. Vagy mint amikor egy folyó a forrásába torkollik. És sem ő nem hallotta a férfi szavait, sem pedig a férfi nem ejtette ki őket. És mégis tudta. Mert a nők, akik életet teremtettek, megtanulnak a méhükkel érteni. És anélkül, hogy a testébe férkőzött férfi bármit mondott volna, Bianka érezte, hogy a nyála savanyú a meg nem osztott gondolatoktól, keserű a hamisságtól és édes a várakozástól.
De ez a várakozás nem az ő személyéhez fűződött.
Nem esett nehezére, hogy félrelökje Markot, és visszamenjen a bárba, ahol tovább szórakozott a többiekkel. Marknak azonban nem volt meg hozzá az érzéke, hogy megértse a válaszát. Férfi volt.
Azt sem vette észre, hogy Mark visszajött-e a bárba. Korábban a történtek bizonyára fénybe borították volna a szívéhez vezető utat… És lehet, hogy valóban hitt volna a csoda beteljesülésében.
Csakhogy már másként álltak a dolgok kettőjük között.
Noha az ismeretlen, bécsi utca sötétségében Bianka látta, hogy Mark szemei megváltoztak.
A városközpontban elfogyasztott kávé ellenére a lakásba lépéskor elhatározta, hogy nem tagadja meg magától az élvezetet, és készít még egy feketét a Glasmann család értékes kávéfőző gépével. A lakásban terjengő fekete folyadék illata megnyugtatta. Lám, ez vár rá – nem pont a „Kávé 1-ben” természetesen, hanem a bécsi lakásában: csend órákon át, a gondolkodás végtelen lehetőségei. Hány elbeszélést fog megírni ebben a miliőben…
Alkonyodik, bár alig múlt el három óra. A haja köré törülközőt csavart, a kellemes zuhany ismét jót tett. A laptop a hallban hangot adott ki, amely jelezte, hogy levelet kapott. Fogta a porceláncsészét, és elhatározta, hogy először átöltözik, és csak aztán nézi meg a levelet – nem szabad megfáznia, most nem. De a kíváncsisága felülkerekedett, és a lábai maguktól vitték a hálószoba helyett a szomszéd szobába.
Köszönöm a válaszát, Bianka! És igazán örülök, hogy elfogadta a meghívást. A Praterstrasse felől fogom várni hat órakor, van ott egy kis parkoló, ahol meg tudok állni.
Szép estét! Philipp
P.S. Habár talán felesleges, de mégis hadd említsem meg, gondom lesz rá, hogy hazaszállítsam. Épen és egészségesen.
Bianka hirtelen érezte, hogy melegség árasztja el a testét. A folyosón lévő tükör mutatta, hogy elpirult az arca.
•
Minden épület alapján, amely mellett elhaladt, kőbe vájt falbemélyedések voltak a kaputól balra és jobbra. Némelyiket szalagvassal kerítették körül, mintha csak betapasztották volna a szájukat, hogy hallgassanak. Nem tudta, mire szolgálnak a mélyedések, és az emberek miért építették őket, majd megfeledkeztek róluk. Amíg egy éjjel nem álmodott a nőről, aki ugyanabban a házban élt 118 évvel ezelőtt.
A nő elvette a lámpást a konyhai faasztalról, és mivel nem volt sem gyufája, sem pedig pénze, megkérte a lámpást, hogy gyulladjon meg. A lámpás még a háznál is öregebb volt, és nem csak az asszony, de a nagymamája, sőt a nagymama nagymamájának a kezeire is emlékezett. Megfeszítette az inait, hogy a nő segítségére legyen, és hogy megtalálja a reggeli parazsat, amely még nem szenderedett álomba, majd lángra lobbant. A nő az üvegre helyezte a kezeit, de nem azért, hogy felmelegedjen, hanem hogy hálából átölelje a lámpást, és egy barna sálat csavarva magára kiment a házból.
A feje fölé emelte a lámpást, hogy annak szeme áthatolhasson a legtávolabbi ház sarkán és átkeljen a folyó túlsó partjára, és hogy magasról láthassa – jön-e a nő férje. A hó a tüzet nyalogatta, de mivel nem tudta eloltani, mérgelődött, és egyre nagyobb és nagyobb pelyhekben hullott. Amikor a szempillái már annyi havat hintettek, hogy a cipőit is teljesen elfedte, a nő megérezte a hideget, amelybekúszott a csupasz testére a sálja és a ruhája alá. Nem látta, de érezte a hideg vöröses kék keféinek táncát a bőrén, ő azonban megtagadta, hogy odaadja magát. Bár ez a test ahhoz a férfihez tartozott, aki mindegyre nem jött, másnak azonban nem volt joga megérinteni azt.
Akkor az jutott az eszébe, hogy a küszöb előtt hagyja a lámpást, hogy az világítsa meg a szeretett férfi lépteit hazafelé. De a szél, amely a hideg régi szövetségese volt, feldühödött a nő makacsságán, és megkísérelte elfújni a lángot. A nő a lámpás fölé hajolt, hogy szélárnyékot képezzen, mert nem volt másik tüze. És másik férje sem. Ekkor meglátta a kivájt falat az ajtó mellett, és a kis falmélyedésbe rejtette a lámpást. Majd bement a sötét házba, és várni kezdett.
Amikor a többi nő az utcában a zúzmarás ablakok mögül látta, hogy mit csinált a szomszédjuk, szintén előszedték a lámpásaikat. Akinek nem volt ablakmélyedése a küszöb mellett, azzal vájta ki, amivel csak tudta: sóvár körmökkel, éles nyelvvel, szerető szemekkel. Így a férjek már nem tévedtek el a homályban, és a lángot keresték, ami hazavezette őket.
Az álma nem mutatta meg, hogy a nő a lámpással megvárta-e a férfit. De megértette, hogy a nők és a férfiak miért mennek el egyre gyakrabban egymás mellett – mert a lámpások ajtók mellé vájt falmélyedéseit pókhálók lepték el. És amikor felállt a székből, elővett egy teamécsest, egy befőttesüvegbe rakta, és kiment a küszöbre.
Nem sokkal később a nők, akik egyedül mentek hazafelé csendes otthonukba, meglátták a mécsest az üvegben, és szépnek találták. És melengetőnek. És egymás után kirakosgatták a mécseseiket az ajtó melletti ablakmélyedésekbe, majd visszatértek a magányukba.
De mégsem sikerült teljesen átadniuk magukat a magánynak, mert a folyó homályából váratlanul egyikőjük által sem várt lábdobogás hallatszott.
Férfi lábak dobogása.
Iván Andrea fordítása
Radosztina A. Angelova 1969-ben Szófiában született. Spanyol tagozaton végezte a szófiai Francia Gimnáziumot, ezt követően a Technikai Egyetemen tanult. Jelenleg docens a Technikai Egyetemen. Verseket, elbeszéléseket és miniatűröket ír. A fele én vagyok (2003) és Utazik a szív (2004)című kötetek, és a Lakás Bécsben (2012) című regény szerzője. A II. Európai angol nyelvű verseskötet pályázatot (2011) a The Colours of the Old Lady c. kézirattal (Eminor kiadó) nyerte el. A Szikrák Bjala fölött XI. Nemzetközi Lírai pályázat (2012), az Évszakok I. Nemzetközi fotó-haiku pályázat (2011) első helyezettje és a KAUN Nemzetközi Humorisztikai pályázat (2010) harmadik helyezettje. Angol nyelvű lapokban (Anthology 100, Words Undone Magazine) is megjelentek versei és elbeszélései, továbbá bolgár antológiákban, periodikus lapokban és weboldalakon. Tagja a The Haiku Foundationnek. Egymás után három éven keresztül szerepel a 100 legkreatívabb európai haikuszerző ranglistán (2010-2012).
Beszélgetésünket Radosztina Angelovával az Interjú rovatunkban olvashatják.
