A balkáni szláv lélek mélységeit és magasságait itt ne keresd.
Mileta Prodanović nem ebben utazik. Egyáltalán nem is lelkes. Annál kritikusabb szemléletű, minél szellemesebb. Humora fekete, látásmódja groteszk. Erudíciója bámulatos, tudása rendkívül alapos, azonban játszani is enged, a játékosság a primum movens nála. Egyesek „ördögien művelt” művésznek tartják. Ezzel együtt jár egyfajta (sőt nála többfajta) posztmodern manierizmus és csípősen polemikus esprit. Szakasztott liberális belgrádi művész-értelmiségi, kicsit sznob, noha bosszantásul olykor nacionalistának vallja magát, mondván, hogy nagyon is kötődik a nemzeti tradícióhoz, a történelemhez, különösképpen a koszovói pravoszláv kolostorok bizánci stílusú művészetéhez, amit a történelemhamisítás virágkorában, a kilencvenes években a szerbség korifeusai, majd később, kétezer után a háborús újgazdagokból lett üzletemberek és marketing-szakértőik, ezt a szót használja: „megszentségtelenítettek”.
A hazai hagyományt európai távlatból szemléli, az olasz reneszánsz a szíve csücske, valahol Itália a hona. Szerbiában ő a legsokoldalúbb posztmodern alkotóművész. Valóban nagyon kreatív, új meg új ötletek jutnak eszébe, ahelyett hogy keseregne. Nem irtózik a mesterkéltségtől meg az artisztikusságtól sem, élvezetből ír és intellektuális szórakozást kíván nyújtani olvasóinak, az elmebéli képességeket is erősítendő. Ironikus, távolságtartó, „pátosztalanító” karakter. Etikus, minden rezsimmel szemben kritikus, de nem lázadó. Nem drámai alkat, a körülményekhez képest harmonikus személyiség, aki ezért meg is dolgozik, az életműve már eddig is igen kiterjedt. Nem esztétizál, fanyarabb annál, de ha kell, márpedig Szerbiában kell, akkor politizál. Igen következetes és kitartó, több mint harminc éve töretlenül jelen van a szerb festészetben és irodalomban, méghozzá felelősségteljesen, lett légyen háború vagy béke, és ma, őszülő fejjel sem lankad, ellenkezőleg, a művészi szintézis ideje vár rá.
Fest, ír, tanít. Író festő és festő író, festményein gyakran feltűnnek betűk, szövegek, irodalmi művei egy részében pedig fényképek és reprodukciók láthatók, és teli vannak festői meglátásokkal. A belgrádi Képzőművészeti Egyetem tanára, kiállításait csakúgy nehéz lenne előszámlálni, mint könyveit. Noha mindig ellenzékben van, az elismerések és díjak, melyekben részesült, egy jókora vitrint megtöltenének. Sohasem volt összeférhetetlen és magányos, azonban a hangadók közé sem tartozott, táblák és táblaképek előtt, furcsa installációk közepette, művésztársaságban képzeld el őt, ne mikrofon mögött vagy a tévében. Celeb őbelőle nem lesz, noha csillagszemű, egyik újabb képzőművészeti ciklusának címe Rolling skies, és telis-tele van fel- vagy kigöngyölt papírcsillagokkal.
1959-ben született Belgrádban, és bár sokat utazott, Londonban a Royal College of Arts-on is tanult és számos rendhagyó útirajzot írt, tősgyökeres belgrádinak nevezhető, aki ragaszkodik a városához, akkor is szereti, ha elemző kritika alá veszi visszataszító urbanisztikai káoszát – egyesek szerint pont ez a vonzó benne --, meg amikor a vulgáris neoprimitivizmus bocskorral tiporja a város szellemét, vagy az újgazdagok giccse teszi tönkre a megmaradt értékeket. Mileta mindig maradt, nem sodorta magával a kilencvenes évek szerb értelmiségi exodusa – a NATO-bombázások idején, 1999 tavaszán még csak az óvóhelyre sem megy le, hanem írással védekezik. Erről azt mondja: tiszteletben tartja a tényt, hogy a szerb nyelvbe és kultúrába született bele s itt nevelkedett, noha ebből a kultúrából sokan „karikatúrát csináltak”, aktuális politikai céljaik érdekében” istentelenül visszaéltek vele”, ám ő jobban ismeri, mint a „tüzes szerbek”, tudja róla, hogy van benne valami tiszta, szerény és érinthetetlen, amihez ezek a „törzsfőnökök” úgysem férhetnek hozzá, és amit ő az örökségének tekint.
A titok nyitja alighanem az apa neve. Ő is festő volt és egyetemi professzor, írt is, fiát pedig olyan neveltetésben részesítette, amilyenre Szerbiában alig van példa, hiszen a polgárság ebben az országban sosem volt fejlett, a jóléti szocializmus idején pedig megerősödött és meghízott az a kispolgári életforma és mentalitás, mely aztán a fölülről szított nacionalizmus dühödt esztendeiben és a zavaros vadkapitalizmusban mindenre harapott, és ma sincs ez másképp, csak a csüggedtség fokozódott. A Prodanović család azonban hosszú polgári múltra tekint vissza. Miletának fontos a családfa, gyakran szóba hozza elődeit. 2010-ben megírta a maga aparegényét, elvégezvén a gyászmunkát, és szépséges emléket állítván édesapjának, aki meg akarta mutatni neki „az élet világos oldalát”. Ez az Ultramarin címet viselő, legújabb prózája két könyvből áll: az első könyv („regény képek nélkül” az alcíme) csupa szöveg, a második („regény szavak nélkül”) csupa kép, a legfontosabb szöveghelyek „képi mása”, vizuális lenyomata. A két félteke szoros, meghitt kapcsolatban áll egymással. A könyv egy „Bildungsreise” leírása és vizuális felidézése, az apa és tizenhárom éves fia itáliai utazásáé, mely nem a bedekkerek fonalát követte. A kisfiú (és a nagyfiú is) elfogódottan szemléli az apai műértést, az apai „metafizikai egyensúlyt” és mértéktudatot, egy átszellemült, a művészeti szférában transzcendens otthonra lelő férfi arcát, akinek a szemében az olasz reneszánsz ultramarinja és a középkori bizánci festészet aranya tükröződik. Umbria, Toscana, a koszovói szerb kolostorok – az értékek maradandóságának kronotoposzai ezek, szemben a társadalmilag-politikailag determinált emberi élet elképesztő romlékonyságával és háborúságaival. Az apai személyiség etikai, de esztétikai értelemben is autoritás marad a fiú számára, akinek bőven termő posztmodernizmusa megőrzi a modernizmus „po-etikáját” (Danilo Kiš szóötvözete). Mindenáron igazságosnak, összeszedettnek és mértéktudónak maradni, észnél lenni – az elkövetkező őrült időkben ez a családi örökség is döntő jelentőségű lesz számára.
A nyolcvanas években lépett fel Belgrádban az „Alter Imago” művészcsoport, mely már a posztmodernizmus égisze alatt alkotott és állította ki installációit. A csoportot, melynek legfiatalabb, szinte még gyerek tagja Mileta volt, a konceptualizmus meghaladása, a játékos szellem, az elméleti felkészültség, a művészettörténeti idézetek kiemelt szerepe jellemezte. 1984-ben megjelent Prodanović első könyve is, a Vacsora Szent Apollóniánál, mely korabeli festészetének méltó párja. Ez egy mozgalmas (Miletának egyébként minden irodalmi műve dinamikus, nehogy unatkozzon az olvasó) pszeudo-biográfia a bűnügyekben is járatos Andrea del Castagnóról, a vidékről, ahol élt, telis-tele a kortárs művészetre és művészekre, galeristákra, kritikusokra, Firenzére, Velencére, Piranra és Koparra vonatkozó részletekkel. Már ekkor kialakult az a stílus, mely a következő évtizedek alatt forr majd ki írásművészetében a travesztia, persziflázs, pastiche, paródia különféle formáiban, megannyi novellát, kisregényt és regényt eredményezve. Az apai szellem ihletettségét a fiúnál az irónia és a szarkazmus, a szatirikusság váltja fel, mely mögött azonban ott az aranyfedezet, ami nem más, mint a műértés, egyáltalán a tudás.
A hetvenes és a nyolcvanas évek Jugoszláviájában, a „felvilágosult szocializmus” korában, Tito alatt és közvetlenül utána, ebben a több központú, viszonylagos jólétben élő, sokszínű közösségben mozgalmas volt az irodalmi, színházi, zenei élet, nagyon élt az alternatív művészet; a modernizmus, a neoavantgárd és a már nekilóduló posztmodern számtalan formája virágzott egy darabig. A könyvkiadás a legújabb nyugati művek fordításaival diadalt aratott a provincializmus fölött, a fordításokban szintúgy gazdag, provokatívan kritikus és aktuális, politizáló folyóirat-kultúra pedig elemében volt, és ki mert rúgni a hámból. Belgrád kétségtelenül világváros volt akkortájt, szabad és szabados, lázadó szellemű… de szóljon most közbe Mileta: „Főként csak mítoszok élnek ma a nyolcvanas évekről. Van, aki arra hajlik, hogy a középkori történelmet borítsa a mítosz palástjával, mert hogy akkor aranykanállal ettünk, van, aki hatvannyolccal teszi ezt, s van, aki a nyolcvanas években fedezi fel az ’arany éveket’. Ekkoriban, főleg a fiatalabb nemzedékeknél, valóban kialakult a legjobb értelemben vett kommunikáció a volt Jugoszlávia centrumai között, melyek azonban távolról sem voltak olyan fejlettek, mint amilyennek manapság be szeretik állítani őket.” Az „elszállt gondtalanság” évtizedében a rock-együttesek kommunista ifjúsági táborokban játszottak, figyelmeztet Mileta, és a magyarországi KISZ-nek megfelelő kommunista ifjúsági szervezet adta ki a hanglemezeket; a kiadókat, melyekben szorgosan működtek a pártsejtek, az „önigazgatás” leple alatt szigorúan felügyelte az állam. A szocializmusban senki sem volt ártatlan és senki sem volt bűnös, de mindig akadtak „fekete bárányok”, akiket kirekesztettek és aztán elfeledtek. Az engedélyezett kreativitás mámorában szinte senki sem vette észre az ólálkodó katasztrófa körvonalait.
Ami a kilencvenes évek elején kegyetlenül beütött. A nép, mely a kommunizmus idején jól begyakorolta az ideológiai hitet meg az alattvalói engedelmességet, mondja Mileta egy beszélgetésben, éppen megfelelő médiumként szolgált a hatalomra jutott régi-új embereknek, volt aparatcsikoknak, akik csak a történelmi időkből a nemzetre rákozmált gyűlölet fölforrósítása révén tudtak fönnmaradni. Másra nem tellett a tehetségükből. A háborúk füstjével táplálkoztak, a polgárháború volt számukra az egyetlen lehetséges megoldás.
A véres századzáró háborúskodást, a Nagy Mészárszéket megelőzte a kollektív emlékezetet és a jövőképet manipuláló tág sugarú médiapropaganda meg a vele járó súlyos erkölcsi és mentális romlás, a civilizációs szint nullára süllyesztése. Az életszínvonal rohamosan csökkent, az infláció vágtatott -- a régi-új népvezéreknek ugyanis érdemi gazdasági projektjeik nem voltak, csak a rablás. Ebben az ínségben és szeretett városának züllése közepette, 91-92-ben írta meg Mileta Prodanović A törött gerincű kutya című esszéprózáját, mely azon frissiben, 93 már meg is jelent, és azóta még egy kiadást megért, mivel nem a pillanatnak szóló publicisztika volt. A balesetet szenvedett kutya története, akit jó emberek magukhoz vesznek és ápolnak, még tizenkét évig életben tartják, míg ki nem múlik a végén, vignettaként szolgál. Mileta, noha szemlélete felettébb kritikus, szintén kitartóan virraszt a városa „gerinctörése” fölött, miközben a romlás krónikáját jegyzi.
„Azoknak, akik a keleti blokkban éltek”, mondja később egy interjúban, „nehéz elmagyarázni, ahogy nálunk kifordult az idő. A nyolcvanas években a keleti blokk országaiban nehéz idők járták, Lengyelországban még hadiállapot is volt, aztán a kilencvenes éveket a világ felé való nyitás, a dinamizálódás jellemezte. Nekünk Szerbiában ellenben ’bolond’ nyolcvanas évek és borzalmas kilencvenes évek jutottak osztályrészül. A dolgok rendes folyása szerint az ’alternatív’ kultúra átmegy ’mainstream’-be, velünk azonban fordítva történt, bizonyos értelemben ’mainstream’ voltunk, minekutána saját akaratunkból átmentünk ’underground’-ba…” Már aki: Prodanović „köztes” nemzedékéből sokan a frontok vágóhídjára kerültek, mások bősz nacionalistákká váltak, sokan disszidáltak… „Bele kell nyugodnunk abba, hogy többé nem létezünk. Mint nemzedék, mint emberek – jelenti ki egy kolléga a kutyás könyvben. – Amit eddig csináltunk, annyi. Volt néhány arany évünk… Ez minden. Itt, ezen a földön alig volt az olyan nemzedék, melynek sikerült volna kiírnia magából vagy megfestenie azt, amit magában hordozott… Mire itt helyre rázódnak a dolgok, mi már öregek leszünk. Hol voltál – sehol, mit csináltál – semmit. Itt mindig is így volt. Mindig. Nincs folyamatosság, egyre-másra új kezdetek köszöntenek be, lendületes indulás -- és kész. Beüt valami pusztulás, valami háború…”
A kilencvenes évek elejétől Mileta Prodanović többed-, de nem sokadmagával a hazafiatlan, gyanúsan kozmopolita, elfajzott értelmiségiek közé számított, akik belepiszkítanak a saját fészkükbe. Árulók. „A régi vezér hamujából született” Slobodan Miloševićet, aki szimbolikus apagyilkosságot elkövetvén került hatalomra, és egy hamis múltra alapozott világnézetet promotált, elejétől fogva kíméletlenül bírálja, akárcsak az egész bagázst, a soviniszta giccsértelmiséget meg az újpravoszlávokat. Közben visszamenőleg szembenéz Josip Broz Tito „többé-kevésbé felvilágosult vörös abszolutizmusával” is, és bizony ironikusan ír a „kéjenc diktátorról”, ügyes szemfényvesztőnek, nagyvilági szélhámosnak nevezi, aki ellenfeleit is elbűvölte. A szocializmus korának „hosszan tartó hazugságában” pillantja meg a vérszomjas nacionalizmus korának előzményeit. A szocialista önigazgatás túl könnyedén csusszant át a karikaturisztikus-nemzetibe, írja. A szocializmus termelte ki azt az amorf kispolgári és funkcionáriusi réteget, mely vevő lett a népbolondítók meg „törzsfőnökök” nemzeti messianizmusára, s vele az autisztikusan önelégült össznemzeti giccs minden formájára. Ezeket az újszerb mémeket a hivatásos kommunistákból lett hivatásos nacionalisták, a „szocialista önigazgatású” értelmiségből elszaporodott „használható paraziták”, a nemzeti traumák önjelölt tolmácsolói terjesztették.
A törött gerincű kutyában Prodanović részletesen elemzi és bírálja a korabeli médiumokra és a hétköznapi nyelvre jellemző vulgáris, xenofób, intoleráns, paranoiás kommunikációt, a kollektív pszichózist, az agymosás technológiáját és effektusait, egyszóval felméri „az őrület Bermuda-háromszögét”. „A televízió sugározta képek már a háború elején lenulláztak minden etikai szabályt, és a nép teljes körű bestializálásának szolgálatába álltak.” A „nemzeti komponensre redukált”, elzártan élő emberek aztán a primitivizmus hallatlan kitöréseit produkálták. Ebben az „Abszurdisztánban” az ő művész-szemét a nyelv és a történelem megerőszakolása, a szerb vallási örökséggel való csúnya visszaélés bántja legjobban:
„Mi, ahogy mondani szokás, nevetve túléltük a kommunizmust, és akkor jött egy aparatcsik-mutáns, leigázta a médiumokat, megbolondította a népet valamivel, ami voltaképpen az ideológia üres helye volt, háborúkat szervezett és az átlátszó hazugságok egész rendszerét honosította meg. Ebben az egész folyamatban, mely igazán túl hosszú ideig tartott és túl sok áldozatot szedett, engem a tradícióval való manipuláció érintett legfájdalmasabban. Milošević az égvilágon mindennel manipulált, ez nem ügy, de, mondom, engem az bántott legjobban, hogy karikatúrát csinált egy egész nemzet kulturális örökségéből. A nép pedig tudatlanságba süppedt, gyakran észre sem vette, hogy ezek a dolgok karikatúrák… Százszor is bebizonyosodott, hogy a ’tüzes’ szerbek közül aligha rendelkezik bárki valódi tudással a saját nemzeti kultúrájáról, a szélesebb körű, regionális vagy európai tradícióról nem is beszélve. Hiába locsognak annyit a kultúráról, ezek csak megalomán, olykor naiv mítoszok, ráadásul nemegyszer az idegengyűlölet beszél belőlük. Számukra a nemzeti identitás mindenekelőtt vallási jellegű, pravoszláv -- amint ezt nemrég felfedezték, amikor megszűntek kommunisták lenni --, továbbá olyan irracionális, majdnem misztikus kategóriákkal jellemezhető, mint a ’dac’ meg a ’vér’… Mivel azonban az én nemzeti érzésem a nyelven és a kultúrán alapszik, s én ezt a kultúrát, a középkori bizánci kultúrától kezdve a felvilágosodás újkori tradícióján át máig -- Dositej, Sterija, Laza Kostić, Rastko Petrović, Crnjanski, Vinaver, Andrić, a szerb avantgárd, a zenitizmus meg a szürrealizmus, Kiš, Pekić, Bora Ćosić, hogy ne soroljam tovább – európai távlatból szemlélem, az az érzésem, hogy az identitásomat nem kívülről támadták meg, hanem belülről, mégpedig azok a tudatlanok, akik csak verik a mellüket, és minden módon igyekeznek lealacsonyítani, instrumentalizálni és eltorzítani ezt a kultúrát.”
A korai kutyás könyvet a kataklizmák sora után, 2000-ben egy újabb kutyás könyv követte, Ez az Ön szerencsés napja lehetne címmel. Ez a groteszk szatíra a szerb „halálos tavasz”, azaz az 1999-es NATO-bombázás ironikus naplója. A „humanitárius bombákra” ugyanis szerb részről a nemzeti karakterisztikumnak tekintett „dac”, kvázi-karneváli, önviktimizációs idétlenkedés volt a válasz, amit az író (egyébként a festő is) ferde szemmel néz, és a Milica nevű kutyát beszédre bírva, a bombázók és a bombázottak logikáját, a kölcsönös verbális agressziót és képmutatást, a propagandaháborút kifigurázva leplez le. Az író fegyvere a fekete humor meg a szarkazmus, célja a média-sztereotípiák szétlövése. Így volt ez már a Vörös kendő, tiszta selyemből című előző, 1999-ben megjelent kisregényében is, mely a partizánregény ironikus remake-je, s a kommunisták elmúlt fél évszázad alatt végbement metamorfózisa a tárgya. A próza darabokra szedi a csalárd ideologikus konstruktumokat, és rávilágít a nemzeti és társadalmi eszmék vulgáris banalizálódására, mint Prodanović számos novellája is: az egyikben Milošević feleségének, Mirjana Markovićnak a szentimentális giccsorgiáját figurázza ki, méghozzá a híres asszony saját mondatait kölcsönvéve.
A Kert Velencében (2002) első részében terítékre kerülnek a korabeli diáklázadások és tömeges demonstrációk, akárcsak a tehetséges emberek menekülése az országból, a második része viszont a „másik oldalt”, a Nyugatot veszi szemügyre, mely a szerbek fejében hol ellenség képében, hol vágyképzetként merül fel. Ennek a regénynek a párdarabja az Elisha a szent pontyok országában (2003) címet viselő groteszk-fantasztikus játék (alcíme szerint „posztkolonialista operett”), mely a nyugati mítoszokat kezdi ki, így a poszthumanizmus és a posztkolonializmus bevett diskurzusait. Mindkét mű kifigurázza az „art world” sznobériáját és a művészeti piac „hiúság vásárát”, a nagyvilági művészeket, akik kultúrát teremteni jönnek a Balkánra a szerencsésebb országokból vagy épp a fantazmagórikus barbár „autenticitást” akarják megvenni, mivel, saját sztereotípiáik fogságában, az egész régiót egzotikusan elmaradottnak tekintetik. Mert a balkáni civilizációs süllyedés, mondja egy interjúban, „természetesen nem jelenti azt, hogy nekünk ne lettek volna kitűnő művészeink ezekben a válságos években, ellenkezőleg, nagyon is voltak, mint ezt ’A normalitásról’ elnevezésű kiállítás, melyet mindezek után a Kortárs Művészeti Múzeumban rendeztek meg, és ennek az időszaknak a művészetét rekonstruálta, világosan felmutatta. Inkább az nevezhető képmutatásnak, ahogy Milošević rezsimjének bukása után egyszeriben mindenféle külföldi kusztoszok landoltak Szerbiában, afféle „misszionárius” lelkületű kulturális nagykövetek, akik a kortárs művészet megteremtését tűzték zászlajukra.”
Prodanović egyaránt bírálja a saját „posztgenocid nemzetét”, mely a halottaihoz, a tömegsírjaihoz, a harctereihez ragaszkodik vérmesen s az áldozatokat érvként vonultatja fel a mindenkori Mások elleni csatában, meg a pacifikáló szándékú, „altruista ipart” űző nyugati emberi jogi és művészeti bizniszt, mely a boldogtalan Mások szenvedéséből és tragédiáiból kíván nyereséget húzni.
Az Alice Csodaországára rájátszó Elishában megjelenik a jelen regényben is szereplő balkáni művész borzalmas hazája, melyet ezúttal Kravonijának, azaz Tehéniának, Marhaországnak neveznek.
„A szerencsétlen avantgárd művész, Sakotsari országa színtiszta konstrukció, és az Adriai-tengertől Kamcsatkáig bárhol elképzelhető – mondja a szerző. -- Nem kell hozzá túl nagy képzelet, hogy elgondoljunk egy ’rendszerváltó’ fővárost: viskók, utcai árusok, piszok és elhanyagoltság mindenütt, korrupt rendőrség, roncsautók, s mindennek középpontjában a legkorszerűbb technikával fölszerelt, ötvenemeletes üvegtorony, a dühödt hatalom új centruma, a maffiózó kapitalisták luxusvillái a város peremén… Szkopjei barátnőm és kolléganőm hótt komolyan nekem szegezte a kérdést, hogy mért pont Macedóniába helyeztem a cselekményt, egy másik, koszovói származású barátnőm pedig azt vetette a szememre, hogy kitalált nevek mögé rejtőzöm, és mért nem mondtam meg kerek-perec, hogy ez a város Priština. Ez a város természetesen Szkopje is, meg Priština is, de Baku is meg Szófia is, Alma-Ata, holnapig sorolhatnám…”
A városok tönkretétele Prodanović nagy témája, egész tanulmánykötetet írt erről Régibb és szebb Belgrád címmel, mely mondás egy népi költőtől és háborús vezértől származik, 1991-ből, amikor a Jugoszláv Néphadsereg Dubrovnikot bombázta: „Ha kell, felépítünk egy még szebb és még régibb Dubrovnikot!” A képeskönyv Belgrád hanyatlásának nyomait veszi szemügyre, ahogy a főváros építészetében és a tárgyi kultúrájában, ikonoszférájában (többek között a bankjegyeken s az óriásplakátokon) tükröződik az erkölcsi, anyagi, mentális pusztulás, az egész „össztársadalmi patológia”. Később a 2006-ban megrendezett Brandopolisz című kiállítása ennek a roncsolódásnak újabb, vadkapitalista fejezetét tárja a nézők szeme elé. A kiállítás egyik részében látható festmények idézetek formájában kombinálják össze a művészettörténet híres városait a mai fogyasztói társadalom áruvédjegyeivel, brandjeivel, a másik részében pedig a „Fehér angyal” elnevezésű híres, tizenharmadik századi mileševói freskó politikai és üzleti célú, manipulatív jellegű felhasználásának dokumentumai szerepelnek. Színesben és fekete-fehéren kiderül, mint sajátítja ki a totalitarizmus és a kapitalizmus a kultúrát mint jelrendszert.
Hasonló manipulációkra mutat rá fikcióba oltva A kollekció című regény (2006), mely a Seuso-kincs kalandos sorsát dolgozza fel és írja tovább, de úgy, hogy a szlovéniai „tíznapos háború” és a szerb politikai bérgyilkosságok is bele vannak szőve a fabulába, akárcsak a külhoni gazdagék digitális és üzleti machinációi. A késő-antik és a kora-keresztény római világ, a hajdani Pannónia csakúgy színtér ebben az érdekes és ravasz, fantasztikumba átcsapó regényben, mint a kilencvenes évek lepusztult Belgrádja és a mai London.
Mi változott kétezerben, az október ötödiki forradalom, mások szerint álforradalom után? Október hatodikán Slobodan Milošević a tévében fordult sajátnak tekintett „népéhez”, és kénytelen-kelletlen beismerte, hogy elvesztette a választásokat. Hetedikén a mérsékelt jobboldali Vojislav Koštunica letette az elnöki esküt a szerb parlamentben… Következett Hága, a liberális demokrata miniszterelnök, Zoran Đinđić meggyilkolása a nyílt utcán, a háborús múlttal való szembenézés halogatása, a tagadások sora, a háborús nyerészkedők diadalútja, a koszovói konfliktusok újabb, máig tartó sorozatai… És szegénység, szűkölködés, „Pink” tévével meg a balkáni népzenét lankadatlanul hamisító „turbo-folkkal”.
Mileta Prodanović esszéprózáját olvasva feltűnik, hogy milyen gyakran, milyen normálisan használja az „országom”, „népem”, „városom” kifejezéseket (moja zemlja, moj narod, moj grad), úgy, mint mikor valaki a családjához fordul. Közben a legkritikusabb szerb értelmiségiek közé tartozik, opusa pedig, mint egyik hazai recenzense mondja, „számot vet minden vad forradalmunkkal és etikai tévedésünkkel. Azon igazán ritka szerb írók egyike ő, akik a poétikát és a politikát a leghatásosabb módon ötvözik”. Otthon van Szerbiában, otthon Olaszországban, a középkorban és a huszonegyedik században is. Ő felépült a háborús sokkból, túlélte a „hosszú csapást”, melyet, mint mondja „két zavart elme, Milošević meg a felesége indított el, s amely többszörösen megsemmisítette és regresszióba sodorta a szerb népet. A nemzet erkölcsi hitele, melyet a két világháborúban szerzett, elveszett, s az ország nyomorúságos, romba dőlt, xenofóbiás, erőtlen közeggé változott”. Mileta Prodanović festőként is, íróként is talpon maradt, utazik, gondolkodik, dokumentál, és féltve őrzi az „időtlen ultramarint”.
Radics Viktória
A könyv a L'Harmattan Kiadó gondozásában jelenik meg a XX. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra a kiadó legújabb, Valahol Európában cím sorozatának keretében. A sorozat a Szépírók Társasága és a Műfordítók Egyesülete ajánlásával jött létre. A könyv egy részletét Szépirodalom rovatunkban olvashatják.
