Olyan ez, mintha a tied lenne az egész McDonald’s
Ihar Babkou, a Levelek Miłoszhoz sorozat egyik szerzője és Artur Klinau, A Napváros. Minszki útikalauz írója a Szent Adalbert Közép-Kelet-Európa Kutatásokért Alapítvány és a Nyíregyházi Főiskola Közép-Kelet-Európa Kutatóközpont által szervezett Belarus: History-Culture-Religion című konferencia meghívott előadóiként érkeztek Magyarországra. A fehérorosz írókkal Németh Orsolya beszélgetett.
Milyen az irodalom helyzete Fehéroroszországban?
IHAR BABKOU: Nagyon furcsa helyzet ez, egyfelől van egy úgy nevezett kisebbségi irodalom, amely az elmúlt húsz év történéseivel foglalkozik, az írók túlnyomó többsége azonban kénytelen a veszélyekről, fenyegetettségről írni. Ugyanakkor poliglottnak is mondanám ezt az irodalmat, szinte egyetlen egy egynyelvű író sincsen. Mindenkire nagy hatással van a lengyel, az orosz, és újabban már az angol nyelvű kozmopolita- vagy világkultúra, illetve a nyelv is. A fehérorosz nyelv az a hely, ahol lokalizálódnak a tapasztalatok, az élmények, noha ezek sohasem lokálisak.
Létezik külön állami, és mondjuk alternatív irodalom?
IHAR BABKOU: Igen, természetesen létezik egy ilyenfajta megkülönböztetés is. Van egy állami írószövetség, bár azt sem nevezném isten igazából államinak, sajnos ez is inkább egy totálisan agyonpolitizált, lukasenkai intézmény. Akik ide tartoznak, gyakorlatilag csak kötelességből írnak, és nem azért, mert bármifajta vágyat, belső késztetést éreznek az írásra, így aztán mindenféle, ideológiával jócskán átitatott művek látnak napvilágot, amelyekről ők azt hiszik, nagyon fontosak és komolyak, de igazából, őszintén szólva leginkább nevetségesek. Azelőtt volt egy normális írószövetség is, ebből azonban mára már csak egy kisebb kompánia, mondhatni baráti társaság maradt. Ide tartoznak azok az írók, akik nem kötelességből írnak, hanem, mert írni akarnak. Emellett van még egy esztétikai elv, amely szerint igyekszünk figyelmen kívül hagyni a politikai helyzetet, mivel, ha Fehéroroszország szóba kerül, azt mindenki egyből Lukasenkával, a politikai helyzettel, és valami rosszal társítja, pedig nem csak ennyiből áll ez az ország, ez a kultúra.
Hogyan illeszkedik ebbe a képbe az Ön lapja, a pARTisan?
ARTUR KLINAU: A pARTisan egy művészeti folyóirat, amely természetesen az alternatív vonalhoz tartozik. Jelenleg ez az egyetlen olyan fehérorosz lap, amely a kortárs művészettel is foglalkozik, emellett tematikus számai is megjelennek.
Mint például a legutóbbi Dosztojevszkij-szám.
ARTUR KLINAU: Igen, ennél a számnál abból indultunk ki, hogy Dosztojevszkij is fehérorosz származású, tehát, úgymond a földink, mégis ő kvázi a legnagyobb orosz író. Viszont nagyon kevés orosz érti, vagy fogadja el, hogy Dosztojevszkij nem orosz. Teljesen más a mentalitása, egy orosz nem gondolkodik így. A neki szentelt számmal, a róla született írásokkal tulajdonképpen az volt a célunk, hogy tegyünk egy próbát arra, hogy lehet-e egyáltalán – és, ha igen, akkor hogyan – adoptálni Dosztojevszkijt a fehérorosz irodalomba, kultúrába. Biztos, hogy nagy vitát fog szítani ez a téma, de hát végül is ez a lényege.
Hogy működik a könyvkiadás? Kizárólag állami kiadók léteznek, vagy ugyanúgy, ahogy van egy nem állami irodalom, van egy ilyen könyvkiadás is?
IHAR BABKOU: Elvileg mindent le lehet írni, és mindent ki is lehet adni, viszont természetesen nem mindenre ad az állam pénzt. A túlzottan politikai könyvekkel előfordul, hogy nem tudják az országban kiadni, vagy pedig csak internetes kiadás jelenik meg belőle; de szamizdat az azért nincsen.
Napjainkban egyre népszerűbb tudományággá, vizsgálati módszerré válik a posztkolonialitás, egyre inkább elfogadott, hogy posztkoloniálisként értelmezzük a Szovjetunió és a közép-kelet-európai, tehát a posztszovjet országok viszonyát. Ha jól tudom, többek között ezzel is foglalkozik a Minszki Egyetem filozófia tanszékén. Mik a tapasztaltok ezen a téren, milyen következtetésekre jutottak?
IHAR BABKOU: A kommunizmus bukása után, illetve a kilencvenes évek végén indult el ez a folyamat, amely főleg az értelmiséget érintette. Ebben az időszakban senki nem értette, hogy mi van, hogy kik vagyunk, rá kellett jönnünk, hogy még csak nemzeti nyelvünk sincsen. Így aztán mindenekelőtt ki kellett találnunk egy nyelvet, amely alkalmas arra, hogy közvetítse a fehérorosz kultúrát, valamint el tudja magyarázni a nyugatnak, hogy kik vagyunk mi. Nem sokkal azután, hogy meg is született ez a nyelv, betértem egy amerikai könyvesboltba, ahol találtam egy könyvet a posztkolonialitásról. Megvettem, elolvastam, és rádöbbentem, hogy ez a mi új nyelvünk igazából egy kolonizált nyelv, amelyet átitat az oroszosítás problémája. Mindannak, ami ebben az országban történik, van már egy normatív magyarázata, van egy megfogalmazása, tehát a fehérorosz helyzet egyáltalán nem kivételes, még csak nem is furcsa, hanem egyszerűen egy normális, posztkoloniális állapot. Így aztán rengeteg dolgot csináltunk ennek keretében a tanszéken, szemináriumokat, előadás-sorozatot, amelyre például még Gayatri Spivakot is sikerült meghívni. Arra viszont rájöttünk, hogy nincs egy örökérvényű, általános nyelv, sőt most már igazából valami újat kellene kitalálni. Nem tudom még pontosan, mi lehetne ez, de mivel alapvetően filozófus vagyok, leginkább valamiféle összehasonlító filozófiára tudok gondolni, a nyugat és a nem-nyugat között; ebben látom most a legnagyobb fantáziát.
Minszkben mennyi fantázia van? Honnan jött a Minszk mint napváros ötlete? Hogyan építette fel a projektet?
ARTUR KLINAU: Eredetileg építészként végeztem, mindig is érdekelt a városépítészet, de úgy alakult, hogy tanulmányaim befejeztével nem építészként, hanem inkább művészként kezdtem dolgozni. Elkezdtem kiadni a pARTisan című alternatív művészeti-irodalmi folyóiratot aztán jött az írás, amelynek elég praktikus okai voltak. Egyrészt, akármerre utaztam, mindig valami különleges útikönyvet kerestem az adott helyről, de sose találtam; másrészt pedig Minszkről is szerettem volna valami könyvet vinni ezekre az utakra, de az sem volt. Vagyis hogy léteztek ilyen kiadványok, de ezek egytől egyig borzalmas, ronda szovjet termékek voltak, így aztán rájöttem, hogy nincs más választásom, nekem kell csinálnom egy albumot. El is kezdtem dokumentálni a várost, ez jó néhány évembe beletelt, aztán a több ezer fotóból kiválogattam nagyjából százat, amelyek szerintem jól sikerültek. Így jött létre az első könyv, a Vizuális poéma. Ezután, ahogy egyre jobban bővült az anyag, esszéket írtam a képekhez, eleinte rövidebbeket, majd hosszabbakat. Végül találkoztam a német Suhrkamp Kiadó vezetőjével, Katharina Raabeval, akitől kaptam egy ajánlatot, hogy készítsek egy tisztességes könyvet Minszkről, a napvárosról, az unikumról, de itt képek már ne legyenek, csak szöveg. A Minszk napváros természetesen nem egész Minszkre vonatkozik, hanem csak egyes részeire.
Mi a helyzet azzal a sztereotípiával, vagy beidegződéssel, mely szerint nagyjából egész Európa azt képzeli, hogy Fehéroroszországban még mindig szovjetrendszer van, mintha egy kis Szovjetunió lenne? Bármiben is helytálló ez a nézet? Vagy egy teljesen más típusú rezsimmel van dolgunk?
IHAR BABKOU: Ez egy tipikus, és rendkívül elterjedt rögeszme, valóban mindenki azt képzeli, hogy mi itt újra próbáljuk éleszteni a Szovjetuniót. Tény, hogy tele van az ország kommunista szimbólumokkal, ezek azonban nem erre hivatottak, hanem azért kellenek a hatalomnak, hogy általuk egyéb dolgokat fedjenek el. Valahogyan kialakult, és el is terjedt az a nézet, hogy ez a populista rezsim ugyanolyan konzervatív természetű, mint a szovjet kommunista rezsim volt. Pedig ez egy kapitalista rendszer, amely éppen most van kialakulóban. De ugyanakkor képtelen bármilyen más kapitalista rendszerrel konkurálni, egy fehérorosz vállalkozás egyszerűen nem tud versenyre kelni egy nyugatival. Így aztán felülről kell nekik segíteni, ezek a vállalatok meg mivel nincs más választásuk elfogadják ezt a segítséget, és így szépen lassan egy önkényuralmi rezsim jön létre. Olyan az egész ország, mint egy hatalmas kapitalista vállalat, mint egy óriási McDonald’s. Ha van egy ilyen McDonald’s-od, abban belül ugyebár nincsen demokrácia, van egy menedzser, aki vezényli az egészet, akinek a hatékonyság a legfontosabb. Úgy gondolom, Fehéroroszország esetében azt a legfontosabb megérteni, hogy jelenleg Lukasenka itt ez a topmenedzser, akinek van egy egész fehérorosz McDonald’s-a.
Az interjú eredetileg a Magyar Lettre Internationale 84. számában jelent meg
http://www.c3.hu/scripta/lettre
