1.
Az emberi sors állandó és visszafordíthatatlan adottságairól, a szerelemről, a törekvésről, a fájdalomtól való félelemről, a reményről, az elmúlásról, a halálról szóló versek feltételezik a költő azonosulását másokkal, akiknek ugyanez a sorsuk. Ezáltal a „mi” válik alannyá, és ez a „mi” nemzeti vagy osztály-hovatartozástól mentes. Mindazonáltal nem volna egészen helyénvaló azt állítani, hogy ilyenkor az örök emberiről van szó, mert az ember tudata változik, és mindig másképpen próbál boldogulni a végső kérdésekkel. A „mi” Szymborska költészetében mi mindannyian vagyunk, akik ugyanebben az időben élünk ezen a bolygón, és ugyanaz a tudat kapcsol össze minket: az után tudata: Kopernikusz után, Newton után, Darwin után, két világháború után, a XX. század találmányai és bűnei után. Komoly és bátor vállalkozás: megállapítani a diagnózist, vagyis választ keresni a kérdésre, kik vagyunk, miben hiszünk, mit gondolunk.
2.
Szymborska azt mondja, „én”, de ez az „én” aszketikus, mentes minden vallomásos hajlamtól és voltaképpen személyes vonástól is, ugyanakkor más „én”-ekkel együtt egy és ugyanazon emberi állapot foglya, mely szánalom és együttérzés tárgya. Egyik versének „Nővérdicsérő” a címe, de ez a nővér csak úgy mutatkozik meg, mint aki „nem ír verseket”. A „Nevetés” című vers egy beszélgetésről szól egy kislánnyal, évekkel korábbi önmagával, de ugyanannak az egyénnek ebben a megkettőződésében mostanira és hajdanira nincs semmi megismételhetetlen, lehet akárki találkozása akárkivel. Az ugyanebben a versben szereplő „ő” is egyszerűen csak férfi, és nem tudunk róla semmi többet. A „Ruhák” című vers az orvosi vizsgálatról szól, és így kezdődik: „Leveted, levetjük, levetitek”, és a „levenni” ige e három változata magában foglalja e költészet lényegét, ami nem más, mint a „te”, a „mi” és a „ti” azonossá tétele. És hogy még egy példát mondjak, a „Kórházi beszámoló” vajon nemarról tudósít-e, ami veled, veletek és velünk történik?
3.
A tudat, amelyet Szymborska vizsgál, a „miénk”, mert manapság eléggé általánosan elterjedt az iskolának, az olvasmányoknak, a képes magazinoknak, a telvíziónak és a múzeumoknak köszönhetően. Meglehet, hogy egy falu lakója valahol a déli Indiákon nem ismerne magára ezekben a versekben, mert például idegenek volnának számára a gyakori hivatkozások múltbéli ismereteinkre: Homéroszra, Trójára, Rómára, Lót feleségére, az özönvízre, Stuart Máriára stb. Általában azonban a zsugorodó bolygón már mindenütt ugyanazokat a kulturális fogásokat fogyasztjuk.
4.
Tudatunk korán kialakul: a felnőttektől megtudjuk, hogy a Nap nem forog a Föld körül, hogy a Föld egy porszem a galaktikák elképzelhetetlen sokasága közepette, hogy a tudósok igyekeznek földeríteni, miképpen keletkezett az élet a Földön, hogy az ember hosszú evolúció eredményeként jelent meg, hogy legközelebbi rokonai a majmok. Úgy tűnik, Szymborska világnézetének alapját az iskolai biológialeckék alkotják, számos verse egyenesen az evolúciós elméletre vezethető vissza. De ezekben a legkevésbé sem hajlik redukcionizmusra. Ellenkezőleg, az ember az ő számára éppen azért annyira meghökkentő, mert olyan szerény a származása, és olyan törékeny tulajdon teste béklyójában, és ennek ellenére szembeállítja magát a Természettel, és megalkotja művekből, értékekből, felfedezésekből, kalandokból álló saját világát. Mert „tüneményesen Waterman-tollas-kezű” („Thomas Mann”), mert képes „a halandó kéz bosszújára” („Az írás öröme”). Az emberi szellem nagy vívmányainak, a múlt múzeumokban őrzött vagy írásban fennmaradt remekműveinek kultusza, úgy tűnik, a XX. századi tudat állandó összetevője, és Szymborska gyakorolja ezt a kultuszt, minduntalan emlékeztet rá, hogy mindezt a leselkedő haláltól ragadták el, és ezért oly értékes. Századunkra jellemző az is, hogy testi létezésünk törékenysége foglalkoztatja, és Szymborska is ennek szenteli egyik legmegragadóbb versét:
Semmi sem változott
A test fájdalmas,
mert a lélek
idegen önmagának is, megfoghatatlan,
hol biztos benne, hogy még létezik, hol nem,
miközben a test van és van és van
és nincs hová lennie.
5.
Így hát a lengyel költészet meghódította magának az egzisztenciális meditációt, amely megköveteli a szakítást a tiszta líraisággal és a minduntalan prózaisággal vádolt elmélkedés megkockáztatását. A múlt század végén Asnyk filozofált versben, számunkra ma már kevéssé meggyőzően. Az Ifjú Lengyelország koszakában Tetmajer írt verses elmélkedést „Századvég” címmel. A Skamander költői kevéssé voltak „tartalmisták”. Sok mindennek kellett történnie, hogy kidolgozzák azokat az eszközöket, amelyek lehetővé tették, hogy egy olyan költőnő, mint Szymborska, megfeleljen a kihívásnak, a világosan érezhető igénynek, hogy valaki intelligensen beszéljen szomorú táncunkról.
Új és nélkülözhetetlen fűszere ennek a humor és az irónia megannyi árnyalata. Szymborska megörvendeztet, mert olyan fürge, mert örömét leli abban, hogy közös örökségünk rekvizitumaival zsonglőrködjék (pl. amikor a barokk és Rubens asszonyairól ír), mert olyan érzéke van a komikumhoz. És alighanem tudatosan vállalva a kockázatot, mágikus mutatványait a vers és az esszé határán hajtja végre.
Nem volna azonban hű korunk színezetéhez, ha megmaradna a derűs hangoltságnál. Mondjuk meg őszintén, nagyon keserű költészet ez. És mivel már nemzetközi mércével mérhető irodalom, megengedhető, hogy más nyelveken létrejött hasonló diagnózisokkal vessük össze. Kínálkozik az összehasonlítás Samuel Beckett és Philip Larkin kétségbeesett vízióival. Velük ellentétben azonban Szymborska olyan világot kínál nekünk, amelyben lehet lélegezni. Ez alighanem főleg annak a messzemenő tárgyiasításnak köszönhető, amely az „én”-t minden személyes nyomorúságával együtt, teljességgel kiiktatja, az így zajló játék pedig annak a hatalmas sokféleségnek és nagyszerűségnek a benyomását nyújtja, amely mindennek ellenére jellemzi az emberi létezést.
1991
*
Úgy tűnik fel nekem, a XX. század folyamán nagy változások következtek be a lengyel költészetben azon az alapon, hogy az elmélkedés, amely hoszszabb ideig tiltottnak látszott, visszanyerte jogait. Fiatal, kezdő költőként ki akartam tágítani a költészet számára lehetséges témák körét. Mint ismeretes, akkoriban az úgynevezett tiszta költészet vagy avantgárd költészet elméletei diadalmaskodtak, amely a költészet maximális tisztaságának változata volt abban az értelemben, hogy a költőiséget a líraiságra korlátozta. És jólesően kell megállapítanom, életem során tanúja lehettem annak, hogy a költészetben kiszélesedett az elmélkedés gondolati témáinak köre. Ebben jelentős szerepet játszottak olyan költőnők, mint Szymborska és Świrczyńska. Nem igazolódott tehát, amit egyes „férfi” kritikusok szeretnének: bezárni a nők költészetét a csak nőkre jellemző élmények körébe. Kiderült, hogy ha a költészet elmozdulását vizsgáljuk a filozófiai témák irányában, akkor ebben a lengyel költőnőknek nagy szerepük volt.
Szymborska számomra intellektuális költőnő, aki voltaképpen majdhogynem az esszé formáit használja. Költészetét az esszé határán helyezném el. Olyan témákat érint, amelyek korábban nem tűntek a költészethez illőnek, például gondolkodását a természettudományok befolyásolják, a biológiából választ tárgyat. Nagyon nagyra értékelem éppen e sajátos hozzájárulásáért a filozofikus költészethez.
Szymborska bizonyos mértékig a női érzékenység költője. Sokkal csekélyebb mértékben, mint például Świrczyńska, de verseinek bizonyos hányada, jóllehet nagyon visszafogottan, nyilvánvalóan a nők szerelmi tapasztalataira vonatkozik. Azt mondanám, annak a sorompónak a másik oldalán áll, amely hajdan az úgynevezett női és férfiköltészetet elválasztotta egymástól.
1996
Nem mondtam?
Mondtam, hogy a lengyel költészet erős, és bizonyos vonásai kitüntetik a világköltészeten belül. Ezeket a vonásokat a néhány legkiemelkedőbb lengyel költő, köztük Wisława Szymborska művében találhatjuk meg. Nobel-díja ugyanannyira az ő személyes diadala, mint a „lengyel iskola” státusának megerősítése.
Talán nem szükséges arra emlékeztetni, hogy ez a költészet egy olyan ország nyelvén szólal meg, ahol tömeges méretekben követték el a népirtás bűnét. A szó és a történelmi tapasztalat persze sokféleképpen viszonyulhat egymáshoz, nem egyszerű okozati összefüggésről van szó. Mégsem mellékes körülmény, hogy Szymborska, akárcsak Tadeusz Różewicz és Zbigniew Herbert, a háború alatt jelentkező és a háborút túl nem élő költőnemzedék helyett ír.
Amilyen könnyed érintésű, szkeptikusan mosolygós, játékos - mi köze lehet Szymborska költészetének a XX. vagy bármelyik század történelméhez? Persze kezdetben sok köze volt, érett szakaszára azonban az jellemző, hogy elfordul a lineáris, az utópia valóra válása vagy az apokaliptikus katasztrófa felé haladó idő képzetétől, ami a vége felé tartó évszázadot oly hevesen foglalkoztatta. Léptéke személyes, az egyes emberre szabott, aki saját emberi állapotán elmélkedik. Ez igaz, de ehhez az elmélkedéshez meglepő visszafogottság társul. Mintha a költőnő egy színpadon találná magát, egy korábbi darab díszletei között, amelyben az egyén semmivé, név nélküli számmá vált, és ilyen körülmények között nem illik túl sokat beszélnie önmagáról. Szymborska versei magánjellegű helyzeteket vizsgálnak, de eléggé általánosítva ahhoz, hogy a vallomást nélkülözni lehessen. Ismert versében, amely a hirtelen üressé vált lakásban maradt macskáról szól, a közeli hozzátartozó elvesztésének felpanaszolása helyett ezt halljuk: „Nem halhat meg a macskának csak úgy.” A visszafogottságot és az ironikus távolságtartást tulajdoníthatjuk a költőnő egyéni alkatának, mindazonáltal, mivel ebben nem egy lengyel kortársához hasonlít, sikerrel érvelhetünk amellett, hogy közös vonásuk a múlt eltávolítása. Egyéni módon desztillálják a nyers alapanyagot, amelyet néha nehéz kimutatni.
Szymborska számomra mindenekelőtt a tudatosság költője. Ez azt jelenti, hogy úgy szól hozzánk, a vele egy időben élőkhöz, mint egy közülünk, magánügyeit megtartva önmagának, bizonyos távolságot tartva tőlünk, ugyanakkor arra hivatkozva, amit mindegyikünk a saját életéből ismer. Hiszen például nem ismerős-e mindegyikünknek a vetkőzés az orvosi vizsgálat előtt az álmok felidézése, a csodálkozás a véletlen egybeeséseken, a halottak leveleinek olvasása? Ezért, akárcsak a jól ismert mindennapok jeleneteit rövidülésben ábrázoló rajzokon, ezekben a versekben magunkra ismerünk, mint egymással rokon lényekre, akiknek mindegyike különálló, de valamiképpen
zárójelbe tett szubjektivitással rendelkezik. Azért is rokonok vagyunk, mert kortársak vagyunk, tehát ugyanabban az információcserében veszünk részt. Többé-kevésbé ugyanazt jelentik számunkra az olyan - tájékozódási jelekként szolgáló - szavak, mint evolúciós elmélet, bolygóközi rakéta, Hirosima, és ugyanakkor Homérosz, Vermeer, határozatlansági reláció, vagyis az otthonról, az iskolából, a mass mediából származó fogalmak egész repertoárja. Szymborska versei a közös tudásunk összetevőivel mint golyókkal folytatott zsonglőrködésből épülnek fel, minduntalan paradoxonokkal lepve meg, és tragikomikusnak mutatva az emberi világot. Egy olyan tudat jut bennük kifejezésre, amely csak valami után lehetséges - Darwin után, Einstein után és sok egyéb után -, mert a civilizáció, amely körülvesz minket, őrzi nyomukat. A látszólag a legcsekélyebb erőfeszítés nélkül íródott, gondtalan táncot járó művekből kirínak súlyosságukkal a tudás óriásainak nagy nevei, de éppen létezésüknek köszönhetően Szymborska gondolkodása és a miénk - akár akarjuk, akár nem - eleve összetett és kétértelmű. Sehol nem látható ez világosabban, mint ott, ahol az ember az evolúciós folyamat láncszemeként jön szóba. Például a „Hajnali négy” című vers nyugtalanságunkat, amely nem enged elaludni, a hangyák automatikus sürgésével hasonlítja össze:
Hajnali négykor nem jó senkinek sem.
Ha a hangyáknak jó hajnali négykor
- gratuláljunk nekik. És hadd legyen öt,
amennyiben tovább kell élnünk.
Egy másik vers, „A negatív önértékelés dicsérete” az eleven természetet jellemző tiszta lelkiismeret és a mi osztályrészünkül jutó morális kínlódás között húzza meg a határvonalat:
Önkritikus sakál nem létezik.
A sáska, alligátor, trichina és bögöly
úgy él, ahogy él, és örül neki.
(Kerényi Grácia fordítása)
Az „Autotómia” című vers így kezdődik: „Végveszélyben a tengeri uborka kettéhasad”, az ezt követő fejtegetés pedig az embernek azt a privilégiumát perli vissza, hogy a halál ellenére és ellenében művészetet képes létrehozni:
Kettéhasadni, ó, ez igaz, mi is tudunk.
De csak testre és szaggatott suttogásra.
Testre és versre.
Szymborska nem lenne a nagy kételyek korának költőnője, ha nem hivatkozna az alkotás általi megváltásra. A „halandó kéz bosszúja” különböző változatokban, önironikus játékként is jelen van nála.
Amikor néhány évvel ezelőtt Berkeley-ben egy irodalmi esten felolvastam angolra fordított verseiből, alkalmam nyílt meggyőződni arról, hogy komoly tartalmakat rejtő intellektuális csillámlásukat a túlnyomórészt fiatal hallgatóság jól érti és tetszéssel fogadja. De be kell azt is vallanom, mi tetszett nekik a legjobban. Mindkét nemhez tartozó hallgatóim (velem együtt) a „Nővérdicsérő” című versnél nevettek:
A nővérem nem ír verseket,
és már aligha kezd el hirtelen verseket írni.
Ekkor fogtam gyanút, hogy legalább a jelenlévők felének versírás terheli a lelkiismeretét, azért nevetnek ennyire.
1996
Fordította: Csordás Gábor
A tanulmány eredetileg a Nagyvilág 2012/4 számában jelent meg.
http://www.nagyvilag-folyoirat.hu/
Wisława Szymborsak verseit Szépirodalom rovatunkban olvashatják.
