A sötét szobában egy öregasszony feküdt, és lehunyt szemmel legrégebbi emlékei között kutatott. Három emlékképet talált ott: abban az időben, amikor a világ dolgainak többsége az ő számára még névtelen volt, egy fiú éles tárgyat adott a kezébe, és azt mondta: „kés”; abban az időben, amikor még hitt a mesékben, egy hang a madárról suttogott neki, amely csőrével felszakítja a mellkasát és kitépi onnan a szívét; abban az időben, amikor az érintés még többet mondott neki, mint a szavak, egy kéz közelített az arcához, és egy almával megsimogatta azt. A fiú, aki emlékeiben almával simogatja az arcát, aki mesét suttog neki, aki kést ad a kezébe: a bátyja volt, Sigmund. Az öregasszony pedig, aki emlékezett, én voltam, Adolfine Freud.
– Adolfine – hallatszott a szoba sötétjében. – Alszol?
– Ébren vagyok – mondtam. Mellettem az ágyban a húgom, Pauline feküdt.
– Hány óra van?
– Éjfél körül járhat.
A húgom minden éjjel felébredt, és mindig ugyanazokkal a szavakkal fogott bele ugyanabba a történetbe:
– Európának leáldozott.
– Európának már sokszor leáldozott.
– Megölnek minket, mint a kutyákat.
– Tudom – mondtam.
– És nem félsz?
Hallgattam.
– Ugyanez történt Berlinben is 1933-ban – folytatta Pauline. Már nem próbáltam félbeszakítani a mondókáját, olyan sokadszorra hallottam. – Mihelyt hatalomra került Adolf Hitler Nemzetiszocialista Pártja, a fiatal emberek harci indulókra masíroztak az utcákon. Ahogy itt is masíroznak. Az épületeken horogkeresztes zászlók jelentek meg. Ahogy most itt is. A tereken és a parkokban felállított rádiókból és hangszórókból a Führer hangja szólt. Mint most itt. Egy új Németországot ígért. Egy jobb Németországot. Egy tiszta Németországot.
1938-ban jártunk, és három évvel azelőtt a húgom és az egyik nővérem, Pauline és Marie otthagyták Berlint, és visszaköltöztek a szülői házba. Pauline akkorra már majdnem teljesen megvakult, valakinek mindig vele kellett lennie, így hát a nagy szülői ágyban aludt, mellette pedig Marie vagy én. Felváltva aludtunk vele, mert Pauline minden éjjel felébredt, úgyhogy aki éppen vele volt a szobában, búcsút mondhatott az alvásnak.
– Itt is ugyanaz történik majd – folytatta a nővérem. – És tudod, hogy ott mi történt?
– Tudom – mondtam álmosan. – Már elmondtad.
– Már elmondtam. Egyenruhások törtek be esténként a zsidók házaiba, törtek-zúztak, és fenyegetőn hadonászva azt ismételgették: takarodjatok innen. Aki másképp gondolkodott, mint a Führer, és nyíltan fel is vállalta a véleményét, nyomtalanul eltűnt. Úgy hírlett, akik ellenzik az új eszméket, melyek alapján az új Németországnak kellett volna felépülnie, azokat táborokba viszik és nehéz fizikai munkára kényszerítik. Halálra kínozzák őket, ha ugyan nem rögtön végeznek velük. Itt se lesz másképp, hidd el nekem.
Hittem neki, de hallgattam, mert minden szavam csak további szózuhatagot indított volna el. Néhány héttel azelőtt német csapatok vonultak be Ausztriába és új rend lépett érvénybe. Öcsénk, Alexander megérezte a veszélyt, és a családjával együtt Svájcba menekült. Egy nappal később lezárták a határokat, és aki el akarta hagyni Ausztriát, annak egy frissen létrehozott vízumhivatalhoz kellett fordulnia kiutazási engedélyért. Ezrek adták be a vízumkérelmet, de nem sokan kaptak engedélyt az ország elhagyására.
– Ha nem engedik meg, hogy szabadon elutazzunk, biztosan van valami tervük velünk – mondta Pauline. Hallgattam. – Először elvesznek tőlünk mindent, aztán pedig majd valami árokban végezzük.
Néhány nappal korábban a másik nővérem, Rosa lakásában egyenruhások jelentek meg, és egy papírt mutattak neki, amelyen az állt, hogy a lakás és a benne lévő tárgyak már nem az ő tulajdonát képezik.
– A gyermekeim ágyában most katonatisztek alszanak – mondta Rosa azon a délutánon, amikor ő is hazaköltözött a régi szülői házba, ahol ekkor Pauline, Marie és én laktunk. Néhány fényképet hozott csak magával, meg némi ruhaneműt. Így aztán mi négyen nővérek újra együtt laktunk, mint annak idején, ugyanabban a házban.
– Hallod, amit mondok? Valami árokban végezzük – mondta Pauline hangosabban.
– Ezt minden éjjel elmondod – válaszoltam.
– És mégsem teszel semmit.
– Mégis mit tehetnék?
– Elmehetnél Sigmundhoz, hogy meggyőzd, kérjen vízumot mind a négyünknek.
– És hová akarsz menni?
– New Yorkba – mondta Pauline. New Yorkban lakott a lánya. – Beatrice gondoskodik majd rólunk.
Másnap déltájban ébredtünk; karon fogtam Pauline-t és sétálni indultunk. Ahogy a járdán lépkedtünk, néhány teherkocsi tűnt fel az utcán. Megálltak, katonák ugráltak le róluk, és feltuszkoltak minket az egyikre. A kocsi tele volt rémült emberekkel.
– A halálba visznek bennünket – mondta a húgom.
– Nem, a parkba visszük magukat, játszadozni egy kicsit – nevetett a kocsin ülőket őrző egyik katona. A teherautók végigjárták a zsidó negyedet, s csak néha álltak meg, hogy még több embert parancsoljanak fel rájuk. Aztán tényleg a parkba vittek minket, ki a Práterbe. Leszállítottak a kocsikról és kényszerítettek, hogy fussunk, és békaügetésben ugráljunk, jóllehet szinte mindegyikünk öreg, beteg ember volt. Aki összeesett, azt megrugdosták. Egész idő alatt fogtam Pauline kezét.
– Legalább a húgomat kíméljék. Vak szegény – fordultam a katonákhoz.
– Vak?! – nevettek. – Annál jobb.
Fordította: Czinege-Panzova Annamária
A könyv a Libri kiadó gondozásában jelent meg 2012-ben.
http://libri-kiado.hu/
A regényről szóló ismertetőt a Kritikák, esszék, tanulmányok rovatban olvashatják.
