Kizöldült domboldalon megyek.
Fű, a fűben apró virágok,
mint egy kifestőkönyvben.
Ködös az ég, már kékbe forduló.
Más dombokra kilátás nyílik csöndben.
Mintha itt nem lett volna kambrium, szilúr,
egymásra vicsorgó sziklák,
tornyosuló mélységek,
se lángoló éjszakák
se nappalok gomolygó sötétségben.
Mintha nem húzódtak volna síkságok
itt forró lázálomban,
jéghideg vacogásban.
A tengerek mintha másutt viharzottak volna,
szaggatva a láthatár partjait.
Kilenc harminc van helyi idő szerint.
Minden a maga helyén, jól nevelt harmóniában.
A horhosban a kis patak mint kis patak.
Ösvény mindétől mindétig ösvény alakban.
Az erdő örökkön-örökké erdőszerű és ámen,
fönt madarak szállnak szálló madarak szerepében.
Ameddig a szem ellát, a pillanat az úr.
Az egyik olyan földi pillanat,
amelyet megkérünk, maradjon.
Negatív
A szürke égen
egy még szürkébb kis felhő
a nap fekete peremével.
Balra, azazhogy jobbra
fehér cseresznyefaág fekete virágokkal.
Sötét arcodon világos árnyékok.
Leültél az asztalhoz
és rátetted megszürkült kezed.
Olyan vagy, mint egy szellem,
amelyik élőket próbál megidézni.
(Mivel még ezek közé tartozom,
meg kéne jelennem neki, kikopogni:
jó estét, azazhogy jó napot,
Isten veled azazhogy Isten hozott.
És nem tagadni meg a kérdést egyetlen válaszára sem,
ha az életre vonatkozik
vagyis a viharra csönd előtt.)
Telefonkagyló
Azt álmodom, hogy fölébredek,
mert cseng a telefon.
Azt álmodom, hogy biztosan a halott hív.
Azt álmodom, hogy kinyújtom
kezem a telefonkagylóért.
Csakhogy a telefonkagyló
nem olyan, mint volt,
nehéz lett,
mintha hozzáragadt volna valamihez
belenőtt volna valamibe
gyökereivel körülfont volna valamit.
Az egész Földdel együtt kellene kitépnem.
Azt álmodom hogy hasztalanul erőlködöm.
Azt álmodom, hogy csönd van, mert elhallgatott.
Azt álmodom, hogy elalszom, és megint fölébredek.
A három legfurcsább szó
Amikor kimondom: Jövő,
az első szótag már a múltba vész.
Amikor kimondom: Csönd, megsemmisítem.
Amikor kimondom: Semmi,
teremtek valamit, ami semmilyen nemlétbe nem fér.
Pocsolya
Gyerekkoromból jól emlékszem erre a félelemre.
Kikerültem a pocsolyákat,
főleg a frisseket, eső után.
Hiszen lehet, hogy az egyiknek nincsen alja,
habár épp olyan, mint a többi.
Belelépek, és hirtelen elmerülök benne,
kezdek zuhanni lefelé,
és még mélyebbre le,
a tükröződő fellegek felé vagy még tovább.
Aztán a pocsolya felszárad,
becsukódik fölöttem,
én meg örökre bezáródom - hova -
felszínre nem tör kiáltozásom.
Csak később jött a felismerés:
nem minden szörnyű kaland
fér össze a világ szabályaival
és ha akarna
sem történhetne meg.
Az első szerelem
Azt mondják,
az első szerelem a legfontosabb.
Ez nagyon romantikus,
de nem az én esetem.
Volt és nem volt valami köztünk,
megesett és kiesett.
Nem remeg a kezem,
amikor emléktárgyakra bukkanok
és zsineggel átkötött levélkötegre
- legalább szalag lenne.
Egyetlen találkozásunk évek múltán
két szék beszélgetése
egy hideg asztal mellett.
Más szerelmek
máig mélyeket lélegeznek bennem.
Ennek nincs annyi levegője,
hogy felsóhajtson.
És mégis, épp azért, amilyen,
képes arra,
amire azok még nem: elfeledve,
álmaimból is kivetve
megbékéltet a halállal.
Kora reggel
Még alszom,
de közben sorakoznak a tények.
Fehérlik az ablak,
szürkül a sötétség,
a szoba kikászálódik a homályos térből,
ingatag, sápadt sávok
keresnek támaszt benne.
Sorban, sietség nélkül,
mert szertartás ez,
földerengenek a mennyezet és a falak síkjai,
elválnak a formák,
egyik a másiktól,
bal oldal a jobbtól.
Virradnak a tárgyak közötti távolságok,
csicseregnek az első csillogások
egy poháron, egy kilincsen.
Már nem csupán tűnik, hanem egészen van
amit tegnap félretoltak,
ami a padlóra esett,
ami a keretbe fér.
Csak a részletek
nem kerültek még a látómezőbe.
De vigyázat, vigyázat, vigyázat,
sok jel mutatja, hogy visszatérnek a színek
és a legkisebb dolog is visszanyeri saját árnyékát
árnyalatával együtt.
Túl ritkán csodálkozom ezen, bár kellene.
Rendszerint az elkésett tanú szerepében ébredek,
mikor a csoda már végbement,
a nap beiktatódott
és mesteri módon reggeliséggé vált a hajnaliság.
Csomag a visszaútra
Kis sírok parcellája a temetőben.
Mi, sokáig élők, lopva megyünk el mellette,
mint gazdagok a nyomornegyedek mellett.
Itt fekszik Zosia, Jacek és Dominik,
túl korán elragadva a naptól és a holdtól,
az évszakok forgásától, a fellegektől.
Nem sokat kuporgattak össze a visszaútra.
Látványfoszlányokat
nem túl nagy számban.
Maroknyi levegőt egy átrepülő pillangóval.
Egy kanál keserű tudást az orvosság ízéről.
Apró engedetlenségeket,
néhány halálosat köztük.
Vidám labdakergetést az úttesten.
Boldog csúszkálást a vékony jégen.
Ez itt, mellette az, meg emezek itt:
mielőtt sikerült volna elérni a kilincset, elrontani az órát,
betörni az első ablakot.
Margitka, élt négy évet,
ebből kettőt fekve, a mennyezetet nézve.
Rafałek öt évéhez egy hónap hiányzott,
Zsuzsinak meg a téli ünnepek
gomolygó lélegzettel a fagyban.
Mit mondhatunk az egynapos életről,
az egypercesről, egy másodpercnyiről:
sötétség, lámpa villan, sötétség megint?
KOSZMOSZ MAKROSZ
KHRÓNOSZ PARADOXOSZ
Csak a kő görögjének van erre szava.
Jegyzet
Az élet - az egyetlen módja
hogy kilombosodjunk,
levegőért kapkodjunk a fövenyen,
szárnyra kapjunk;
kutya legyünk,
vagy meleg szőrét simogassuk;
megkülönböztessük a fájdalmat mindentől,
ami nem az;
beleférjünk a történésekbe,
belekerüljünk a látványokba,
kikeressük a legkisebb tévedést.
Kivételes alkalom,
hogy egy pillanatig emlékezzünk,
miről beszéltünk
eloltott lámpa mellett;
és legalább egyszer
megbotoljunk egy kőben,
megázzunk valami esőben,
ne találjunk egy kulcsot a fűben;
és szemmel kövessünk egy szikrát a szélben;
és szünet nélkül valami fontosat
ne tudjunk.
Lista
Összeírtam azokat a kérdéseket,
amelyekre nem várok már választ,
mert vagy túl korai volna,
vagy úgysem érteném.
A kérdések listája hosszú,
fontos és kevésbé fontos dolgokat érint,
de nem akarlak untatni benneteket,
ezért csak néhányat árulok el:
Mi volt valóban,
és mi éppen csak látszott
ezen a csillagos és csillagok alatti színpadon,
ahol a belépőjegy mellett
a kilépőjegy is kötelező;
Mi van az egész élővilággal, amit nem sikerül
más élőkkel összevetnem;
Miről írnak majd
az újságok holnapután;
Mikor szűnnek meg a háborúk,
és mi lesz helyettük;
Az ellopott gyűrűm
most kinek a gyűrűsujján vész el;
Hol a szabad akarat helye,
mely egyszerre képes
lenni és nem lenni;
Mi van emberek tucatjaival
valóban ismertük-e egymást;
Mit próbált nekem mondani M.,
mikor már nem tudott beszélni;
Rossz dolgokat
miért hittem jónak,
és mi kell ahhoz,
hogy ne tévedjek többet?
Néhány kérdést
elalvás előtt jegyeztem föl. Ébredés után
már nem tudtam elolvasni őket.
Néha gyanakszom,
hogy ez sajátos rejtjel.
De ez is olyan kérdés,
amelyik elhagy egyszer.
Minden
Minden -
arcátlan és gőgösen pöffeszkedő szó.
Idézőjelben kellene leírni.
Úgy tesz, mintha semmit sem hagyna ki,
összeszed, átfog,tartalmaz és birtokol.
Közben meg csak
a zűrzavar darabkája.
Fordította: Csordás Gábor
A versek eredetileg a Nagyvilág 2012/4 számában jelent meg.
Wisława Szymborska verseiről Kritikát, esszék, tanulmányok rovatunkban találják Tadeusz Nyczek elemzését.
