Kora reggel
Még alszom,
de közben sorakoznak a tények. Fehérlik az ablak,
szürkül a sötétség,
a szoba kikászálódik a homályos térből,
ingatag, sápadt sávok keresnek támaszt benne.
Sorban, sietség nélkül,
mert szertartás ez,
földerengenek a mennyezet és a falak síkjai, elválnak a formák,
egyik a másiktól,
bal oldal a jobbtól.
Virradnak a tárgyak közötti távolságok, csicseregnek az első csillogások
egy poháron, egy kilincsen.
Már nem csupán tűnik, hanem egészen van amit tegnap félretoltak,
ami a padlóra esett,
ami a keretbe fér.
Csak részletek
nem kerültek még a látómezőbe.
De vigyázat, vigyázat, vigyázat,
sok jel mutatja,
hogy visszatérnek a színekés
a legkisebb dolog is visszanyeri saját árnyékát
árnyalatával együtt.
Túl ritkán csodálkozom ezen, bár kellene.
Rendszerint az elkésett tanú szerepében ébredek,
mikor a csoda már végbement,
a nap beiktatódott
és mesteri módon reggeliséggé vált a hajnaliság.*
Ez a vers azok közé a Szymborskára oly jellemző darabok közé tartozik, amelyeknek olvasása után a legszívesebben a homlokunkra csapnánk: miért nem vette ezt így észre még soha senki? Hát ez a világon a legkézenfekvőbb! Olyan banálisan hétköznapi és általános, hogy - voltaképpen - már láthatatlan is. Egyszerűen senkinek nem jutna az eszébe problémát csinálni belőle, a problémából meg verset. Végül is döntő többségünk mindennap kinyitja a szemét, és látja a nappali fény megvilágította valóságot. Mi van ebben furcsa, szokatlan? Valóban semmi. Holott a „Kora reggel” olvastán az a meggyő-ződésünk, hogy olyan mű született, amely feltár előttünk valamit. És még ha az első, még elég felületes olvasás után ki is mondjuk: miről van szó, éjszaka volt, nappal van, ennyi az egész - a tény, hogy a költőnő úgy döntött, ebből a „semmiből” verset csinál, egy kicsit gondolkodóba ejthetne. Különösen, ha még egyszer szemügyre vesszük az utolsó sorokat, és elolvassuk a kategorikus kijelentést, hogy „a csoda már végbement”. Csoda? Az, hogy nappal lett?
És mégis. Elég felidéznünk Szymborska sok más versét (nem is kell messze mennünk, akár az ugyanebben a kötetben olvasható „Pillanat”-ot), amelyekben a költőnő meggyőződéssel állítja, hogy minden a világon fontos, sőt a legfontosabb. Tehát ez a virradat is. Még ha csak egy is a millió virradat közül ezen a földön.
Azzal a különbséggel, hogy ez a virradat nem a természet szépsége fölötti ábrándozás pillanata, és nem is például a „Születés”-ben hangot kapó melankolikus hangulat, amiért a szerzőnő élete nem elegendő „mindent kiszűrni az űrből”, beleértve a laput, a csattogást, a csillagfürtöt és a gondot. A virradat alapjelenség, amely közvetlenül a négy elem egyikéből - a tűzből vezethető le. Fény. Fény nélkül pedig, akárcsak víz, föld és levegő nélkül, nincs élet.
Szigorúan véve ez a vers nem annyira a virradatról, mint inkább a virradat születéséről szól. Avagy a fény születéséről. Avagy az élet születéséről. Tehát a világ keletkezéséről. Csekélység, nem igaz?
Kezdjük a kezdeténél, egyelőre nem a világnak, hanem a versnek. A szerző-narrátor mindjárt az első sorban elárulja saját egzisztenciális helyzetét, elhelyezi magát a téma általános tájképén. „Még alszom”, mondja. Ez
fontos. Hiszen mindaz, ami ezután történni fog a szövegben, és egyúttal a szöveg által életre keltett valóságban, valamiképpen ezzel az alvással szembeállítva fog megtörténni. Még alszom, azaz mintha lennék, és nem is lennék - elsősorban azzal kapcsolatban, ami körülöttem zajlik. És bár valamiképpen engem érint, nem veszek részt benne.
Természetesen semmi rossz nem volt ebben az alvásban, mert hát miért is. A szerző mégis főként ezt az alvást veti saját szemére a vers végén! Mert átaludta a legfontosabbat: a virradat megjelenését, az éjszaka átalakulását nappallá, a világ teremtését a fény segítségével. Ezt a szemrehányást azonban a vers végére hagyja. Vagyis van még időm visszatérni rá.
A szerző-narrátor tehát alszik, „de közben sorakoznak a tények”. Megjelenik egy jelenlét (a „megjelenik” és a „jelenlét” ugyanarra a tőre megy vissza). A szerző felsorol néhányat e tények közül. Mindegyik a sötétségből való kibontakozással áll kapcsolatban, de más-más ponton helyezkedik el a sötétség-világosság skálán. Az ablak „fehérlik”, vagyis majdnem a világosság végpontján található; nem csoda, hiszen némiképpen éppen ő a világosság hírnöke, a közvetítő a kinti virradat és a szoba még sötét belseje között. A sötétség viszont csak „szürkül”, vagyis lejjebb helyezkedik el ezen a skálán, a homály még nem adja meg magát.
Maga a szoba „kikászálódik a homályos térből”, és valahogy középen áll a „fehérlés” és a „szürkülés” között. Ezt tökéletesen kifejezi a „homályos” jelző, vagyis valami közbülső, ami már nem sötétség, de még nem világosság. A költőnő egyúttal, mintegy mellesleg, de kétségkívül nagyon is tudatosan, kihasználja ennek a jelzőnek a kétértelműségét. Hiszen a homályos azt is jelenti, hogy zavaros, éppenséggel kétértelmű. Ezt a kétértelmű homályosságot tovább erősíti a „sápadt sávok” rendkívül plasztikus látványa, amelyek nem csupán „ingatagok”, hanem a szobában „keresnek támaszt”; könnyű elképzelni a képet. Hiszen ha valaki akár csak néhány pillanatot töltött egy szobában a közeledő virradatot figyelve, nem kerülhette el figyelmét ez a jelenség: amikor az első fénysugarak a bútorokra, falakra, a szobában álló, fekvő vagy függő különböző tárgyakra esnek. Hogy ingatagok és támaszt keresnek-e? Ez a szemlélő képzeletétől függ. De ennek az ingatagságnak a képe kétségtelenül sokkal plasztikusabb a szokásos megállapításnál, hogy „egyre világosabb lesz”. Ráadásul visszaadja a fény mozgását. Intenzitásának fokozódását ugyanúgy, mint térbeli áthelyeződését a berendezési tárgyakon a nap emelkedésének mértékében.
A hajnal betolakodása az éjszakai sötétségbe homályos és ingatag mozgás tehát, a leírás szuggesztivitása pedig felhívja a figyelmet a jelenség valamiképpen színházi előadásszerű jellegére is. Ezt a meggyőződésünket megerősítik a következő sorok, amelyekben a pirkadat szertartásos voltáról esik szó („Sorban, sietség nélkül, / mert szertartás ez, / földerengenek a mennyezet és a falak síkjai”). Ehhez eléggé hasonló kép nyitja meg Witold Gombrowicz Esküvőjét:
HENRYK:
Felgördül a függöny… Homályos templom… Idétlen mennyezet… És furcsa boltív…
A pecsét süllyed mélység a mélységek sötétje Szférák hűlt szféra váza és megkövült a kő…
(Spiró György fordítása)
Gombrowicz híres drámájának természetesen semmi köze Szymborska verséhez. Csak a látvány elgondolkodtató hasonlósága miatt idéztem, amelyben a szertartás (amelyet Gombrowicznál a templom jelképez), a homály és a színpadiasság hasonló módon áll össze szuggesztív egésszé. Ez a homályos templom Gombrowicznál a színház jele (a felgördülő „függöny” színházi függöny), a templom „homályossága” pedig egyszerre utal a színpadon még uralkodó sötétségre vagy félhomályra, és isten ezen „idétlen” hajlékának gyanús
zavarosságára, amit a darab további menete fog megmagyarázni.
A vers második versszakát, amely a virradat közeledtének szertartásos voltára vonatkozó információt tartalmazza, egészében az a sajátos, majdhogynem zenei ritmus uralja, ahogyan a sötétség „függönye fölemelkedik”. „Sorban, sietség nélkül” (mondja az első sor) „földerengenek a mennyezet és a falak síkjai”, „elválnak a formák” (folytatják a következő sorok); és ez a lassú crescendo szinte hallható, elég a szavak és képek ritmusára fülelni. Van ebben
a ritmusban bizonyos (szertartásos) pátosz, a versszak két utolsó sorát pedig általánosítások teszik hangsúlyossá: „egyik a másiktól, / bal oldal a jobbtól”. Mintha egy katedrális szárnyas ajtaja nyílna ki… a világ alapvető alkotórészei pedig (amelyeket itt a mennyezet és a falak jelképeznek) visszanyerik saját teljes kiterjedésüket és megismételhetetlen azonosságukat. Richard Strauss 1915-ben egy ilyen virradat megszületéséről írta remek Alpesi szimfóniáját. Ötvenhárom évvel később ezt használta fel Stanley Kubrick a világ születéséről szóló filmje, a 2001: Űrodüsszeia elején.
A következő, harmadik versszak ismét a részletek felé fordul. És azonnal megváltozik a képi-hangi összhatás. A fő elemhez rendelt méltóságteljes lassúság a kis léptékeknél felgyorsul: „csicseregnek az első csillogások egy poháron, egy kilincsen”. A világosság csillogásának megszemélyesítése (megelevenítése), azonosítása a csicsergő madarakkal az egész képet vibráló mozgásba hozza. Fokozza ezt a „csicseregnek/csillogások” alliteráció, amely szintén mintha könnyedén szökdécselne. A fény ilyen villódzása gyakori jelenség, ha a napsugarak szélmozgatta falevelekről visszaverődve esnek be a szobába.
Most már tényleg rendesen virrad. Mert nem csupán maguk a növekvő világosságban leghamarabb megmutatkozó tárgyak láthatóak, hanem „a tárgyak közötti távolságok” is, amelyeket rendszerint elrejt a háttér sötétsége. Nem kétséges, a nappal valóban megérkezett. „Már nem csupán tűnik, hanem egészen van.” […]
Ráadásul EGÉSZEN van, azaz egészében, teljesen és visszavonhatatlanul. Hogy semmi kétségünk ne legyen, a szerző felsorolja a „megjelenő” tárgyak elemi csoportjait, közös kritériumként a közeli múlthoz, vagyis a tegnapi naphoz való viszonyukat választva. Az egyik csoporthoz az tartozik, „amit tegnap félretoltak” (valakik). A másodikba, „ami a padlóra esett” (magától vagy valakik közreműködésével). A harmadikba, ami változatlan maradt, és továbbra is „a keretbe fér” (az elfogadott, a szabályok stb. keretébe).
Még sincs minden készen az új nap kezdetére. Maradtak olyan részletek, amelyek „nem kerültek még a látómezőbe”. Egy kíváncsi megkérdezhetné: mármint kinek a látómezejébe, ha a narrátor a vers elején beismerte, hogy még alszik? Hagyjuk a kötözködést. Nyilvánvalóan nem ugyanennek a műnek a konkrét narrátoráról van szó (habár ha eljutunk e meglepő vers végéig, általa is sok minden megvilágosodik). A „látómező” itt beszédfordulat gyanánt működik, és bármiféle körülményeket jelöl, amelyekhez képest lezajlik a tárgyak kibontakozása a sötétségből a napvilágra.
A tény, hogy a részletek még nem tértek vissza, nem aggasztja a szerzőt. Tudja, hogy ez csak idő kérdése. Habár… Amíg meg nem történik a dolog, talán jobb, ha semmiben sem vagyunk biztosak… Talán a kételyek elhallgattatását célozza az elbeszélés hőmérsékletének hirtelen emelkedése, a ráolvasás gyanánt háromszor megismételt „vigyázat” szó? Mindenesetre nem állítja, hogy mindjárt biztosan ez vagy az lesz, hanem hogy „sok jel mutatja”. Más szavakkal, nem kellene másképp lennie, mint rendszerint, minden körülmény a valószínűséget támasztja alá. Minek a valószínűségét? Mindenekelőtt a színek visszatérését, ami a „legkisebb dolgok” esetében azért fontos, mert a virradat szürkeségében nehéz volt elkülöníteni őket. Ha visszatérnek a színek, még az „árnyék árnyalata” is jól láthatóvá válik. A világ teljesen megtelik.
És végül az utolsó versszak, a témát lezáró kódaként. Visszatér a narrátornak a mű első sorában röviden jelzett motívuma. Ott még aludt - itt fölébred. Minden, ami történt, az első és az utolsó versszak között, avagy alvás és ébredés között történt. És éppen azért tesz szemrehányást magának, mert megint elszalasztotta a nappal megjelenésének tényét: „Túl ritkán csodálkozom ezen, bár kellene.” Mert hiszen csoda történt („a csoda már végbement”), ő meg az ágyban volt, álomba merülve.
Ráadásul ez a csoda hibátlan, mesteri. Talán szerzője is volt? Erre utalhat a „beiktatódott” kifejezés. De bármilyen behatóan böngésszük is végig a vers szövegét, nem találjuk nyomát konkrét alkotónak. Úgy látszik, mindez magától, önállóan, minden segítség nélkül történt meg. A csoda szerzője önmaga.
Figyeljünk még fel egy érdekes körülményre. Nevezetesen, a narrátor a nappallá átváltozó éjszaka „elkésett tanújának” nevezi magát. Ami azt jelentené, hogy gyakorlatilag ezt az átváltozást nem látta… Hiszen aludt, elkésett, minden végbement már… Hogy tud akkor ilyen pontosan leírni valamit, aminek a valóságban nem volt a tanúja? Következetlenségen kaptuk a szerzőt? Igen is, nem is.
Igen, hiszen a konkrétan leírt eseménynek tanúja nem lehetett, mert aludt. De ez nem jelenti azt, hogy nem lehetett tanúja hasonló, esetleg akár azonos eseménynek - bármikor máskor. „Rendszerint […] ébredek”, írja. Azaz néha nem rendszerint ébredt, és éppen olyankor lehetett szemtanúja annak, ahogy a hajnaliság reggeliséggé változik. Az előbbi sor pedig még határozottabban állítja: „Túl ritkán csodálkozom ezen” (kiem. T. N.). Valóban igazolva érezheti magát. Nem látta, de tudja, hogy zajlik le, mert előfordult, hogy nem csupán elkésett tanúja volt.
De akkor miért nem tudta leírni egyszerűen azt a hajnalt, amikor valamilyen okból nem aludt, és a saját szemével láthatta az éjszaka átváltozását nappallá? Jó kérdés. Úgy gondolom, legalább két okból. Az egyiket nevezhetjük
esztétikainak (művészinek), a másikat intellektuális-filozófiainak. Mármost mindkét esetben egyszerűen nyert valamit a vers a narrátor alvásával. Az első miatt - az egész érdekesebb felépítését; az alvás és az ébredés a verset megnyitó és lezáró sajátos zárójelként működik, hozzájárul a feszültség megteremtéséhez a „kikapcsolt”, álomba merült elbeszélő és a körülötte változó valóság aktivitása között. A második miatt - annak hangsúlyozását, hogy az „objektív világ” (természet) abszolút független az elbeszélő személyétől.
Annak a számos versnek egyike ez, amelyekben Szymborska éppen ennek az érzésnek ad hangot: a természet nagyon hangsúlyos önérdekűségének. A „Kilátás porszemmel”, a „Zsoltár”, a „Felhők” ennek a nagy egésznek a részletei. Nem kell tehát csodálkoznunk azon, hogy a „Kora reggel” szerzője átaludta a virradat ébredését. És nem csupán azért, mert személyként nem kényszerül arra, hogy korán kelve munkába induljon, hanem egyszerűen megengedheti magának, hogy békésen átaludja ezt a napszakot. A világ, a természet, a natúra, a kozmosz tökéletesen elvan nélkülünk és a tanúságtételünk nélkül. Semmihez nincs szüksége ránk. Csak a megnevezés és a megértés makacs kényszerei folytán lesz belőlünk, paradox módon, a világgal szemben gyengébb pozíciót elfoglaló lény. Nekünk kell eljutnunk a porszemig, és a tárgyakat a sötétségből előhívó napvilágig. Mi látunk csodát ebben, és mi lelkesedünk érte. A csoda meg bekövetkezik, és mit sem tud erről. Se magáról, se rólunk. Érdekes egyébként, milyen változáson estek át az évek során az alvás és az ébrenlét motívumai Szymborska művészetében. Az ébrenlét valamikor nem okozott problémát. Jobb vagy rosszabb, az volt, ami. A problémát az álmok okozták. A jó álmok: „Álmomban festek, / mint Vermeer van Delft. // Folyékonyan beszélek görögül / és nem csupán az élők válaszolnak. // Vezetek mozdulataimnak / engedelmes gépkocsit.” [„Álomdicsérő”, Kovács István fordítása] stb. És a rosszak: „Csak most tudom elmesélni, / hány álomban
bolyongtak, hány csődületben / húztam ki őket a kerekek alól, / hányszor csúsztak ki kezemből hány haláltusában” („Végre az emlék”). Álmunkban nem e világi dolgok eshetnek meg: „egyszerre van nappal és éjszaka, / és összefolynak mind az évszakok. // Négy negyedét kiteríti a hold, / hópelyhek és pillangók együtt kavarognak, / és hull a gyümölcs a virágzó fáról” [„Álom”].
Bizonyos pillanatban azonban az ébrenlét válik problémává, amelynek makacs megfordíthatatlansága jóval több szenvedést okoz, mint a legkínzóbb rémálmok. Mint abban a versben, amelyik éppen ezt a rövid és tömör címet
viseli: „Ébrenlét”:
Az ébrenlét nem rebben el
ahogy elrebbennek az álmok.
Zörgés és harangszó
nem foszlatja szét,
kiáltás, csattanás
fel nem riaszt belőle.
[…]
Nem az álmok bolondok,
az ébrenlét bolond,
már az igyekezettől,
amellyel az események
alakulásához igazodik.
Nem az alvás a halál testvére, hanem az ébrenlét. Nem az álomtól kell félnünk, hanem az ébrenléttől. Az álomból fel lehet ébredni, az ébrenlétből nem.
Engedjünk meg magunknak itt egy kisebb filozófiai kitérőt. Mint ismeretes, Szymborska értelmezői nemritkán eredeztették költészetét, röviden szólva, a racionalizmushoz igen közel álló felvilágosodásból. Látható, hogy kifejezetten lenyűgözi a determinizmus és a darwini evolúciós elmélet. Még a némelyik versét átható metafizikai szellem sem mond ellene az ott uralkodó sokkalta erősebb szellemnek, amelyet némi képmutatással a materializmus szellemének is nevezhetnénk. De talán nem élünk vissza semmivel, ha e költészet világnézetét antiplatonikusnak, antiidealistának nevezzük. Jóllehet a felvilágosodásról szólva nem árt némi óvatosság, mert több is volt belőle. Voltaire, Kant és mondjuk Berkeley között óriási a különbség. Például az említett Berkeley tényleg különös, mert metafizikailag nem materialista, tehát némiképpen ellentmondásos empirizmust hirdetett. Szerinte a való világ csak annyiban létezik, amennyiben nézzük (esse = percipi, lenni annyi, mint észleltnek lenni). Szymborskánál éppen ellenkezőleg! Hiszen ő azt hangoztatja, hogy még ha szorosan becsukjuk a szemünket, vagy álomba merülünk is, a világ nagyon jól elvan magában, és ráadásul semmi közünk hozzá. És ha
felébredünk, akkor is fölényben van velünk szemben. Ilyen már az említett ébrenlét is: „Nincs előle menekvés, / mert társunk mindegyikben. / És útja-inknak / nincs olyan állomása, / ahol ne várna ránk.”
És mindeközben Szymborska csodáról beszél… A csoda pedig úgy viszonyul az empíriához, mint föltámadás a reggeli ébredéshez. Csodáról a misztikusok beszélnek… Még ha tekintetbe vesszük is a nap születéséne mindennapi megszokottságát, a misztikus elragadtatás hangja világosan érzékelhető a versben. A racionális Szymborskánál! Mit mondjunk akkor az igazi misztikusokról, akik a nappal megjelenését a világosságból a Legfőbb Világosságból kiinduló Teremtés elsődleges csodája mindennapi testet öltésének tekintik… A nyelv egyébként itt készségesen szolgálatunkra áll azzal, hogy a „világ” szót a „világosság”-ból eredezteti. A régebbi nyelvhasználatban a „világ” mindkettőt jelentette. […] Ezért áll a bibliai Teremtés könyvében: „És monda Isten: Legyen világosság”, János újszövetségi Evangéliumában pedig ez: „Kezdetben vala az Íge […] Ő benne vala az élet, és az élet vala az emberek világossága.”
A Zoharban, a héber kabbalisztika összefoglalásában a világ teremtése ugyancsak a legszorosabb kapcsolatban áll a világossággal. A zsidó kabbala alapvető ismereteit tartalmazó Az élet fája, a nagy kabbalista Jichak Luria műve szerint is a világ teremtése a legszorosabb kapcsolatban áll a világossággal. Annyi különbséggel, hogy maga a születés folyamata valamivel bonyolultabb, és jobb a forráshoz folyamodni:
A teremtés kezdetéig csak felsőbb világosság volt, mely mindent betöltött. És
nem volt szabad, betöltetlen térség -
Csak véghetetlen, egyenletes fény áradt el mindenen.
És amikor Ő úgy döntött, hogy megteremti a világot és a benne lakó teremtményeket,
[…]
Összehúzódott az Ő középpontjába -
És összeszorult és eltávolodott a világosság,
Szabad, betöltetlen térséget hagyva hátra.
Bárhogy is festett a világ teremtése a világosságból, egyvalami soha nem volt kétséges: a teremtés a világosság és a sötétség különválasztásán alapult. Erről beszélnek a kereszténység és az iszlám, a buddhizmus és a hinduizmus misztikus forrásai. A sötétség a halál volt, a boldogtalanság, a büntetés és a titok, a világosság pedig a megváltás, újjászületés, a jó és a boldogság. A „nap-világot látni” köznapi beszédfordulat jelentése: megszületni.
Szymborska, teljes összhangban költői alapelvével, hogy a szokatlant a szokottra kell visszavezetni és viszont, „Kora reggel” című versében ezt a fogást egyenesen mintaszerűen alkalmazta. Leírva egy teljesen hétköznapi szoba fokozatos előbukkanását a semmiből-sötétségből, papíron megismételte a világ teremtésének aktusát. Csekélység, mondhatná valaki. Igen, csekélység. Végtére is mindenki naponta láthatja ezt a születést a saját szemével. Ha át nem alussza.
Fordította: Csordás Gábor
* A verseket, hacsak külön nem jelöljük, Csordás Gábor fordította.
A tanulmány eredetileg a Nagyvilág 2012/4 számában jelent meg.
Wysława Szymborska verseit Szépirodalom rovatunkban olvashatják.