Igazságos osztozkodás
Egy nap Afenti elhatározta, hogy ajándékot visz a barátjának. Felült a lovára, és útnak indult. Egy kanyarban két útonálló toppant elébe egy szikla mögül. Megállították Afentit, és elvették a lovát az ajándékokkal együtt. Az egyikük azt mondta:
– A ló az enyém!
A másik azt felelte:
– Nem, az ajándékok a tieid, a ló az enyém!
Civakodni kezdtek, majd össze is verekedtek. Afenti azt mondta nekik:
– Hadd osszam el én közöttetek a zsákmányt. Az útonállók elcsodálkoztak:
– Jó, de hogy fogod elosztani?
– Adjátok ide az íjaitokat. Kilövök két nyílvesszőt: egyet nyugatra, egyet pedig keletre. Ti elrohantok a két irányba, hogy megkeressétek őket. Aki elsőként hozza vissza a nyílvesszőt, annak adom a lovat, aki a lassabb, az kapja az ajándékokat.
A két rabló beleegyezett, és odaadták Afentinek az íjaikat és a nyílvesszőiket. Ő pedig felhúzta az íjakat, és elröpített egy nyílvesszőt nyugatra, egyet pedig keletre. A két útonálló futásnak indult a két irányba, a bírójuk pedig felült a lóra, és elment az ajándékokkal, valamint az íjakkal együtt.
Édes méreg
Kiskorában Afenti egy mollához járt a Koránt tanulni. Egyszer valaki hozott a tanítónak egy csupor mézet. Afenti egyfolytában a mézre pillantgatott. A tanító észrevette, és e szavakkal tette fel a mézet a polcra:
– Ebben a csuporban méreg van. Aki megkóstolja, meghal. Hozzá ne nyúlj!
Amikor a tanító kiment, Afenti felállt, összetörte a tintásüveget, ezután megette az összes mézet lángossal, sőt még ki is nyalta a csuprot. És szépen visszatette a helyére. A tanító visszajött, és látta, hogy a csupor üres. Dühbe gurult, és megkérdezte, ki ette meg a mézet.
Afenti az összetört tintatartóra mutatva azt mondta:
– Nézd, mekkora bajt okoztam! Annyira szégyelltem magam, hogy szerettem volna meghalni, és megettem az egész mérget. Csak azt nem tudom, hogyhogy még életben vagyok!
Vadász
Egy ember azt mondta Afentinek:
– Már hosszú évek óta használom a puskát, de nem tudom, hogy amikor célzok, miért csukom be a fél szemem.
– Mert ha a másikat is becsukod, semmit sem fogsz látni!
Pofon előre
Afenti fia fogta a korsót, hogy vizet hozzon. Még el sem indult, amikor Afenti lekevert neki egy pofont, és azt mondta:
– Vigyázz, össze ne törd nekem a korsót! A felesége mérges lett:
– Mi dolog ez, Afenti, a gyerek még nem is törte össze a korsót, és te pofon ütöd!
Afenti megmagyarázta neki:
– Jobb, ha előre megbüntetem, mint ha akkor, amikor már késő!
Erős ember
Egy ember nagyon nagyra volt az erejével. Elment Afentihez, és azt mondta neki:
- Afenti, te nagyon okos vagy, én pedig nagyon erős. Legyünk barátok.
Afenti megkérdezte tőle:
– Mire futja abból a nagy erődből? Az ember a mellét verve azt felelte:
– Fél kézzel simán fel tudok emelni egy ötmázsás követ, és át tudom dobni a falon.
Afenti azt mondta:
– Lassan a testtel! Mindjárt próbára teszlek. Az erős ember így válaszolt:
– Jól van, tegyél csak próbára, ahogy kívánod.
Afenti elővett a zsebéből egy kis selyemkendőt, a kezébe nyomta, és azt mondta:
– Ez egy kis kendő, a súlya nem több 5 dekánál. Fogd, és dobd át a falon.
Az izmos ember elnevette magát, és nekiveselkedett, de
ahányszor csak megpróbálta átdobni a kendőt a kerítésen, az bizony visszalibegett. Afenti hangos nevetésre fakadt, és azt mondta:
– Én nemcsak hogy át tudom dobni a kendőt a falon, de egy kővel együtt is átröpítem.
Felvett a földről egy tyúktojásnyi követ, betekerte a ken- dőbe, és átdobta a falon. Az erős ember elvörösödött szégyenében, és hazament.
A múltkor már fizettem
Egy nap Afenti elment a városi fürdőbe. Látták, hogy parasztember, fitymálkoztak rajta. Egy ütött-kopott lavórt és egy ócska törülközőt nyomtak a kezébe. Afenti nem szólt semmit. Amikor megfürdött, odament a pénztárhoz, és dupla árat fizetett. A fürdőszolgák nagyon elcsodálkoztak, és el is szégyellték magukat. Néhány nap múlva Afenti ismét elment a fürdőbe. Ez alkalommal új törülközőt és lavórt kapott. Ezúttal Afenti azonban nagyon keveset fizetett. Megkérdezték tőle:
– Miért adsz ilyen kevés pénzt?
– Most fizettem a múltkori alkalomért – felelte Afenti.
- Hát a maiért?
- Azt már előre kifizettem!
Fogadás
Afentinek mindennap el kellett látnia a szamarát, de nagyon a terhére volt. Egy nap azt mondta a feleségének:
– Te is olyan ember vagy, mint én, időnként te is elláthatnád a szamarat.
A feleségének más volt a véleménye, azt mondta:
– Aki megüli a szamarat, az etesse.
Összekaptak, nem jutottak dűlőre. Afenti végül kiókumlálta, hogy aki először megszólal, az fogja etetni a szamarat. A felesége, hogy meg ne találjon szólalni, átment a szomszédba. Afenti egyedül maradt.
És éppen akkor lopakodott be a házukba egy tolvaj. Összeszedett, amit tudott, a kamrából és a konyhából. Végül benézett a hálószobába. Látta, hogy valaki mozdulatlanul ül. Amikor rájött, hogy az illető meg se mukkan, azt hitte, hogy halott, ettől felbátorodott, úgy gondolta, hogy a hálószobából is elvisz néhány értékes holmit .
Mieőtt távozott volna, még a sapkát is levette Afenti fejéről, és magával vitte a szamarát is, megpakolta a zsákmánnyal, és távozott.
Amikor beesteledett, a felesége hazajött, látta, hogy a kamra és a konyha ajtaja nyitva van. Felfedezte, hogy sok holmijuknak hűlt helye, és rákiáltott az emberre:
– Afenti, hát nem vagy eszednél, hogy hagytad így kifosztani a házat!
Afenti, amint meghallotta, hogy a felesége szólalt meg először, nagyon megörült, felpattant ültő helyéből , és így szólt:
- Elvesztetted a fogadást, gyorsan etesd meg a szamarat!
Bölcs mondatok
Afenti egy kis pénzt akart keresni. Fogott egy kötelet, és kiment a piacra. Ott ácsorgott, várva, hátha valakihez elszegődhet valami munkára. Jött egy nagy hasú csorbadzsi, és azt mondta:
– Vettem egy bőrönd porcelán étkészletet. Annak, aki a vállára veszi és elhozza a házamba, mondok három bölcs mondást.
Senki sem vállalkozott a feladatra, de Afenti elgondolkozott rajta: „Pénzt könnyű keresni, de bölcsességet nem kapsz könnyen.” Úgy döntött, elviszi a bőröndöt. Útközben megkérte a csorbadzsit, hogy mondja el neki a bölcsességeket. Ő beleegyezett, és azt mondta:
– Na jó, hallgass ide! Ha valaki azt mondja neked, hogy az üres gyomor jobb a telinél, ne higgy neki!
– Mi a második bölcsesség? – kérdezte Afenti.
– Ha valaki azt mondja neked, hogy a gyaloglás jobb a lovaglásnál, ne higgy neki!
– Ezzel is egyetértek. Ezt a két bölcsességet nem nehéz megtanulni. Mi a harmadik?
– Ha valaki azt mondja neked, hogy van a világon olyan tróger, aki ostobább nálad, ne higgy neki!
Afenti, ahogy meghallotta a harmadik bölcsességet, hirtelen kioldotta a bőröndre kötött kötelet, és az leesett a földre. A porcelán étkészlet nagy csörömpöléssel ripityára tört. Afenti a bőröndre mutatott, és azt mondta a csorbadzsinak:
– Ha valaki azt mondja neked, hogy a bőrönd tartalma ép, ne higgy neki.
Ki a falánk?
Egy csorbadzsi gúnyt akart űzni Afentiből. Vett sok dinnyét, és meghívta őt is többekkel együtt, hogy megvendégelje őket. A csorbadzsi azonban csak a dinnyehéjat tette Afenti elé. Végül így kiáltott:
– Gyertek, nézzétek csak, mennyi dinnyehéj van Afenti előtt! Győződjetek meg róla saját szemetekkel, milyen falánk!
A többiek hangosan nevettek. Afenti is elnevette magát, és azt mondta:
– Lássuk csak, ki az igazi falánk! Én megettem a dinnyét, de a héját meghagytam, a csorbadzsi azonban még a héját is megette. Nézzétek csak, előtte egy fia dinnyehéj sincsen.
Még vasárnap sem!
Afentinek volt egy kis festőműhelye. Egy csorbadzsi, amint meghallotta, hogy Afentit nagyon dicsérik mint mestert, nagyon megirigyelte, és elhatározta, hogy kibabrál vele. Egy nap fogott egy darab vásznat, és elvitte Afentihez, hogy fesse be neki. Megmondta neki, hogy meg akarja tudni, milyen mester. Afenti megkérdezte tőle:
– Milyen színt szeretnél?
– Olyat, amilyen nincs a világon – felelte a csorbadzsi. Afenti megkérdezte:
– Mit jelent ez?
– Ne legyen piros, ne legyen sárga, ne legyen kék, ne legyen fekete és ne legyen fehér – érted?
– Értem, értem. Teljesítem a kívánságod – mondta Afenti.
– Valóban tudod teljesíteni a kívánságomat? Mikor jöjjek a vászonért?
Afenti gyorsan bezárta a szekrénybe a vásznat, és azt mondta a csorbadzsinak:
– Gyere hát ne hétfőn, ne kedden, ne szerdán, ne csütörtökön, ne pénteken, sőt vasárnap se!
Hordár
Egy hordár megevett egy egész csirkét egy fogadóban. Amikor a számlát kérte, a tulajdonos azt mondta neki:
– Ha nincs elég pénzed, felírjuk hitelbe, és amikor lesz pénzed, kifizeted.
A hordár nagyon megörült, azt gondolta, hogy életében először találkozott ilyen jóságos fogadóssal. Megköszönte neki, és elment.
Egy idő múlva visszatért a hordár, hogy kifizesse a tartozását. A fogadós hosszasan számolgatta, pontosan mennyivel tartozik neki. A hordár türelme fogytán megkérdezte:
– Miért kell újraszámolnod a számlát? Mondd meg kerek perec, mennyibe került az a csirke?
A fogadós nem felelt, csak egy kézlegyintéssel elhessegette.. Nem volt mit tenni, a hordár a pult előtt toporgott. Végül elkészült a fogadós. A hordár azonban, ahogy meghallotta az árat, elképedt, mert százszorosa volt annak, amire számított.
Megkérdezte:
– Hogy kerülhet egy csirke ennyibe?!
– Hát hogyne kerülne! Számold ki: ha nem etted volna meg a tyúkomat, mennyit tojást tojt volna idáig, és hány kiscsirke kelt volna ki belőlük, és azok utána még mennyi tojást tojtak volna…
A hordár nem értett egyet vele, hogy egy vagyont kelljenj fizetnie, ezért együtt elmentek a kádihoz, tegyen ő igazságot közöttük. A kádi, amint megtudta, miként állnak a dolgok, a fogadósnak adott igazat. A szegény embernek nem volt más választása, mint hogy néhány nap haladékot kérjen. Lógó orral ment haza.
Útközben találkozott Afentivel, és elmesélt neki mindent tövéről hegyére. Afenti azt tanácsolta neki, hogy rögtön menjen vissza a kádihoz, és kérjen nyilvános tárgyalást. A hordár megfogadta tanácsát. A kádi kelletlenül egyezett bele. A hagyomány szerint, ha valaki nyilvános tárgyalást kér, és nem neki adnak igazat, még nagyobb büntetés vár rá.
Eljött a nyilvános tárgyalás napja. Mindenki összegyűlt a kádival és az ülnökökkel együtt. A vádlottnak és a vádlónak ismét elő kellett adnia a panaszát. Amikor a szegény ember került sorra, csak hallgatott. A kádi megkérdezte tőle:
– Miért hallgatsz? Ő azt felelte:
– Még nem jött meg a védőm. A kádi megkérdezte, ki az.
– Afenti – felelte a szegény ember.
Sokat kellett várniuk. Végül Afenti megérkezett, és azt mondta:
– Ne haragudjanak, hogy elkéstem, de sürgős dolgom volt. Holnap el kell vetnem a búzát, és meg kellett sütnöm a magokat a vetéshez.
Ahogy ezt meghallották, mindenki nevetni kezdett.
– Bolond vagy, Afenti? –mondta a kádi.– A sült mag nem csírázik ki!
– Így van. Ha a magot megsütötték, nem csírázik ki. Hát a megevett csirke a gyomorban tud tojást tojni? – felelte Afenti.
A kádi mit tehetett mást, meg kellett változtatnia az ítéletét: a csirkéért a szokásos árat kell fizetni.
Az étel illata és a pénz csörgése
Egyszer Afenti betért egy fogadóba, és azt látta, hogy a fogadós meg egy rongyos ember hajba kaptak. Afenti megkérdezte, mi történt. A fogadós azt válaszolta:
– Ez az ember fizetés nélkül akar elmenni!
– Mit kell kifizetnie? – kérdezte Afenti.
– Leült a fogadóm küszöbére, és ott ette meg a kenyerét – mondta a fogadós –, de közben a főztöm illatát szagolgatta. Ezért kell fizetnie!
Afenti a szegény emberhez fordult:
– Most mondd el te!
– Először arra gondoltam, hogy itt eszem, de csak néhány fillért találtam a zsebemben. Ezért leültem a küszöbre, és vártam a gazdag vendégektől lehulló falatokat. De a gazdagok mindent megettek. Csak azért maradtam itt, hogy megegyem a kenyeremet, de a fogadós üldözőbe vett, hogy fizessek.
Afenti azt mondta:
– Aha, értem. És hol van a pénzed?
A szegény ember kifordította a zsebeit, csak néhány fitying árválkodott bennük.
Afenti elkérte őket. Markába fogta a pénzérméket, megcsörgette őket a fogadós fülénél, majd visszaadta a szegény embernek, és azt mondta neki, hogy induljon útjára. A fogadós kifakadt:
– De hát még nem fizetett! Fizetnie kell az illatokért! Afenti azt válaszolta:
- Igen, az ő orra megtelt a főztöd illatával, a te füled pedig a pénze csörgésével. Egálban vagytok tehát.
„Add” és „adom”
Egy nap az imám, miközben a lábát mosta, beleesett a folyóba. Mindenki a segítségére akart sietni, és elkezdtek neki kiabálni:
– Add a kezed!
De az imám senkinek sem akarta odanyújtani a kezét. Ebben a pillanatban érkezett oda Afenti. Ő is nyújtotta a kezét, és azt mondta neki:
– Adom a kezemet.
Az imám azonnal odanyújtotta a kezét, és Afenti kihúzta a folyómederből.
Valaki csodálkozva megkérdezte Afentitől, hogy lehet, hogy az imám pont neki nyújtotta a kezét.
– Az imám mindig másoktól kér, és soha nem ad. Ti mind azt kiabáltátok, hogy „Add!”, én pedig azt mondtam: „Adom.”
Holtan sem csúszik lejjebb
Egy polgármester belefulladt a folyóba. Elkezdték keresni a folyón lefelé haladva. Sehogy sem találták. Afenti azt mondta nekik:
– Menjetek, és keressétek őt feljebb a vízfolyáson. A polgármesterünk, amíg élt, mindig mindennél és mindenkinél feljebb akart lenni. Holtan se csúszik lejjebb.
A távolság a szamárig csak egy méter
Egy este Afenti elment a közfürdőbe. Semmit sem lehetett látni a hatalmas gőztől. Ment, ment befelé a medencében, aztán letelepedett szorosan valaki mellé. Kiderült, hogy a járási bíró az. Amikor észrevette, hogy Afenti olyan közel furakodott hozzá, nem nagyon volt ínyére a dolog, és leszidta:
– Te tökkelütött! Hát nem sül ki a szemed, nem látod, ki vagyok?
Afenti valójában mindjárt ráismert, de csodálkozást tettetett, és visszakérdezett:
– Nemde egy ember vagy?
A bíró dühösebben förmedt rá Afentire:
– Mi lennék, persze, hogy ember vagyok. Tényleg tökkelütött fajankó vagy! Nem állsz távol egy szamártól.
– Úgy igaz! Csak egy méterre vagyok tőle.
Aki magas lóra kerül, elveszti látását
Afentinek volt egy nagyon jó barátja még ifjúkorából. Akkor szakadtak el egymástól, amikor a barátja a fővárosba került, és felvitte isten a dolgát. Afenti nagyon büszke volt rá, és elhatározta, hogy meglátogatja. Barátjának nem volt ínyére a lesajnálni való ismeretség, és úgy tett, minta nem ismerné. Még meg is kérdezte:
– Ki vagy te? Mit akarsz?
- Hogy hogy hívnak? Naszreddin vagyok, korábbi jó barátod. Azt hallottam, hogy gond van a szemeddel, ezért eljöttelek meglátogatni – mondta Afenti. Aki magas lóra kerül, elveszti a látását.
A legfinomabb étel
A járási bíró a sok válogatott jó falat után a végén már nem tudta, melyik étel a legízletesebb. Hívatta Afentit, és megkérdezte tőle:
– Meg tudod mondani nekem, melyik a finomabb: a piláf vagy a derelye?
– Hol vannak azok a fogások, hogy válaszolhassak rá, melyik jobb?
A bíró megparancsolta a szakácsának, hogy hozzon egy tál piláfot és egy tál derelyét. Afenti mindkettőt megkóstolta, és azt mondta, nem tudja sem az egyikre, sem a másikra azt mondani, hogy az a jobb. De ha most kapna egy cseresznyebefőttet, az talán segítene neki kiválasztani, melyik a finomabb. Azonnal megkapta a befőttet. Amint megette, nagyot szusszantva megtörölte a száját, és azt mondta:
– Éhes embernek minden falat ízlik.
A becsapott király
Afenti még a szomszédos királyságokban is híres volt az eszéről. Az egyik ország királya azonban kételkedett furfangosságában. Megkérdezte az udvaroncait:
– Hallottam egy Afenti nevű egyszerű emberről, aki magát a királyt is be tudja csapni. Igaz ez?
Az udvaroncai így feleltek:
– Mi is azt hallottuk, olyan agyafúrt, hogy senki se tud túljárni az eszén.
A királynak ez nem tetszett:
– Nem hiszek nektek! Ő csak egy egyszerű alattvaló! Hogy is tudna túljárni egy király eszén?
Úgy döntött, hogy maga keresi meg Afentit, és kibabrál vele. Álruhát öltött magára, kereskedőnek öltözött, lóra kapott, és elment abba a királyságba, ahol Afenti élt. Épp a szántóföldjén találta munka közben. Azt kérdezte tőle:
– Hallottam egy Afenti nevű emberről, menj és hívd ide nekem. Látni akarom, hogy vág az esze.
Afenti, amint rájött, miről van szó, azt felelte:
– Én vagyok Afenti. Miért keres?
A király, amint látta, hogy Afenti egy átlagos ember, becsmérlően így szólt:
– Azt hallottam, hogy nagyon ravasz vagy. Hát engem be tudsz-e csapni?
– Mi sem egyszerűbb – válaszolta Afenti –, de ma otthon felejtettem a hazugságos tarisznyámat. Várjon egy kicsit, hazaugrom érte.
Hogy gyorsabban visszaérjen, elkérte a lovat, amelyen a király jött. Felült rá, és hazavágtatott. A király csak várt, várt, a nap közben lement, de Afentinek se híre, se hamva nem volt. Végül rájött, hogy rászedték.
“Bravó!”
Egy télen Afenti melegházat épített, hogy sárgadinnyét termesszen. Amikor a dinnye megérett, Afenti kiválasztotta a legszebbeket, és elhatározta, hogy a királynak adja el őket, hogy egy kicsit többet kapjon értük. A király elfogadta a dinnyéket, de semmit nem adott neki, csak megdicsérte, és háromszor azt mondta neki: „Bravó!”
Afenti elhagyta a palotát. A gyomra korgott az éhségtől, de nem volt egy megveszekedett vasa sem. Végül betért egy vendéglőbe, és rendelt magának 20 bárányhússal töltött derelyét. Amikor megette, háromszor azt kiáltotta, hogy „Bravó!”, és elindult kifelé. A vendéglős gorombán megállította:
– És hol a pénz? Nem fizettél! Afenti csodálkozást tettetett:
– Hogyhogy? Az előbb fizettem neked!
A vendéglős nagyon megharagudott, és magával vitte
Afentit a királyhoz, hogy elmesélje neki a történetet. A király megkérdezte:
– Hogy lehet az, Afenti, hogy megetted a derelyét, és nem fizettél?
– Minden rendben van, fenség. Ez a vendéglős nagyon pénzéhes! Én csak húsz derelyét ettem, mégis három „Bravó!”-val fizettem neki – ugyanolyanokkal, amilyenekkel fenséged az előbb nekem fizetett, és ő még pénzt követelne!
A király erre nem tudott mit mondani.
Genát Andrea fordításai
A kötet ismertetőjét a Kritikák, esszék, tanulmányok rovatban olvashatják.
A mesék a Haemus Társadalmi és Kulturális folyóiratban jelentek meg 2012-ben.
bolgarok.hu
