Bár ma esti programról van szó, talán még időben vagyunk, hogy olvasóink figyelmébe ajánljuk a Szlovák Intézet és a MASZFISZ közös filmklubjának nyitóvetítését!
Időpont: 2014. május 14. 18.00
Helyszín: Budapest VIII., Rákóczi út 15. (SZLOVÁK INTÉZET)
Szervezők: Budapesti Szlovák Intézet és a Magyarországi Szlovák Fiatalok Szervezete
A belépés díjtalan.
A filmhez kérés alapján angol feliratot tudnak biztosítani.
Itt pedig a program facebook oldala.
Ana Kapor, nemzetközi hírű szerb festőművész múlt héten tett látogatást a Szerb Kulturális Központban. „Ideálokat kerget” minduntalan; művein egy olyan univerzumot igyekszik létrehozni, melyben béke, egyensúly és harmónia uralkodik. Ana Kapor, nemzetközi hírű szerb festőművész munkái első ízben láthatóak Magyarországon: férjével, a szintén szakmabeli Vladimir Pajević-tyel „Rejtélyes utazás” címmel nyílt kiállításuk május 8-án a Koller Galériában. Ana Kaporral, a Magyarországi Szerb Kulturális Központban tett látogatása során beszélgettünk.
Amellett, hogy a férjével számos közös kiállítást tudnak maguk mögött, egy interjúban elárulta, hogy legtöbbször együtt is alkotnak. Hasonló dolgok inspirálják Önöket?
Mindketten a figuratív festészeti stílust képviseljük, és lényegében igen, ugyanazokból a dolgokból merítjük az ihletet. Ennek ellenére a művészetünk egymástól teljesen eltérő, egyedi jegyekkel rendelkezik. Vladimir munkái a természet dominanciáját hirdetik, mely a maga vadságával és kezelhetetlenségével felülkerekedett az építészeten, az emberi produktumokon. Nálam ez pont fordítva van, én „ideálokat kergetek”, arra törekszem, hogy egy tökéletes építményt helyezzek el egy tökéletes térben. Tehát két különböző, egymást azonban jól kiegészítő világ jelenik meg alkotásainkon.
Honnan ered a tökéletességre, az eszménykép megteremtésére való vágya?
Minden művész titkon a tökéletes alkotás létrehozására vágyik. Én egy olyan univerzumot igyekszem megteremteni, melyben béke, egyensúly és harmónia uralkodik. Egy világot, ahol megáll az idő, és ahová az ember bármikor szívesen elvonulna.
Hogyan jött a budapesti kiállítás ötlete?
Köster Daniel, a Koller Galéria ügyvezetője látta egy kiállításunkat még Olaszországban és szerette volna, ha ez a tárlat Magyarországon is bemutatkozik. Mivel hallottuk, hogy a galériája rendkívül elismert és nemzetközi reputációval is rendelkezik, örömmel fogadtuk a felkérést. Ez az első alkalom, hogy Magyarországon járok, így mindenképpen szerettem volna ellátogatni a budapesti Szerb Kulturális Központba is, mellyel több jövőbeli együttműködést is kilátásba helyeztünk, így elképzelhető, hogy a magyar közönség nemsokára újra találkozhat velünk.
Ezen a héten két részben szláv illetőségű multikulturális zenekar is fellép Budapesten - jó eséllyel egyik sem ismeretlen a magyar közönség számára. Szerdán, május 14-én a Deti Picasso ad akusztikus koncertet az A38 hajón, pénteken, 16-án pedig a Russkaja lép fel a Budapest Parkban.
Deti Picasso
A Deti Picasso Moszkva első számú örmény rock zenekara lassacskán már budapestinek mondható. A Picasso Gyermekeinek két alapító tagja, Gaya és Karen Arutyunyan három éve ideiglenesen leállította örmény etnorock zenekarát, hogy duóban folytassa Wattican Punk Ballet néven. Ám most eljött a pillanat a visszatérésre. Az állandóan megújuló és változó Deti Picasso most első körben egy akusztikus műsorral tér vissza, ahol a teljesen új, örmény népzenei gyökerekből építkező szerzemények mellett egy pár régi klasszikus szám is elhangzik. Gayat és Karent a hárfás Anasztázia Razvaljajeva és a dobos Porteleki Áron kísérik.
Íróként kiváló képesítésekkel rendelkezel – tanulmányokat folytattál történelemből, összehasonlító irodalomból és irodalomelméletből, tehát az önéletrajzod elég lenyűgöző. Azért kezdtél el írni, hogy kipróbáld magad, vagy az írás miatt alakítottad így a tanulmányaidat?
A második. Gyerekkorom óta falom a könyveket, egész napokat bírtam a házban olvasással tölteni, és már nagyon fiatal koromban felmerült bennem, mi lenne, ha író lennék. Így aztán már gyerekként elkezdtem írogatni, és amikor befejeztem a gimnáziumot, azon kezdtem gondolkodni, mit tanuljak, hogy kapcsolatba kerüljek azokkal, akik irodalmi körökben mozognak, és akik át tudják adni a tudásukat és szakértelmüket – és legfőképp azon, hol lesz időm arra, hogy kizárólag csak olvassak. Ahhoz, hogy jó író legyél, rettentő sokat kell olvasnod. Tehát a döntésemet, hogy hol folytassam a tanulmányaimat, főként arra a tényre alapoztam, hogy író akarok lenni.
Az elsőkönyvesek fesztiváljának eseményein részt véve kirajzolódik, hogy sok elsőkönyves társad művének központi gondolata önmaguk identitásának kutatása, amit közvetlen környezetük, országuk eseményein keresztül fedeznek fel. Te ezzel szemben, bár a te regényed fő témái szintén rímelnek erre, egy általad alkotott világ felfedezője vagy.
A Budapesti Szlovák Intézet, a Terra Recognita Alapítvány és a kassai Pavol Jozef Šafárik Egyetem Történelem Tanszéke szervezésében mutatják be a Kassa történetét feldolgozó kötetet.
REMEMBERING THE CITY, A GUIDE THROUGH THE PAST OF KOŠICE
A könyvet bemutatja:
Alica Kurhajcová (Bél Mátyás Egyetem, Besztercebánya) és
Czoch Gábor (ELTE BTK Atelier Európai Társadalomtudományi és Historiográfiai Tanszék).
Helyszín: Szlovák Intézet (Budapest 1088, Rákóczi út 15)
Időpont: 2014. Május 12. hétfő, 16 óra
Az A38 Random Trip improvizációs koncertsorozata jövő heti vendége a szlovén N'Toko, a társadalomkrititkus szövegeivel elismerést szerző szlovén Moveknowledgement front-embere.
A koncert időpontja május 13. kedd, este 8 óra, így ha szólóanyagai elnyerték tetszéseteket, és az A38 honlapján is tájékozódtatok, még nem késő betervezni ezt az izgalmasnak ígérkező eseményt.
Fura rendezvény ez az Európai Elsőkönyvesek Fesztiválja. Nem ismerem a válogatás szempontjait, se a válogatók személyét, de valahogy nem tűnik koherensnek a mezőny. Nem is elsőkönyves, nem is regényt írt mindenki (angolul-franciául a regény szerepel a rendezvény nevében), magyar (és valószínűleg más nyelvi) recepciójuk is egészen más szinteken áll: van, akinek már kötetben jelent meg a könyve, más csak egyetlen szemelvénnyel szerepel a fesztivál katalógusában és a Lettre-ben... Alida Bremer horvát születésű német írónő könyve, az Oliva kertje is bekerült az idei elsőkönyvesek közé. Irodalomelméleti tanulmányai során a krimi posztmodern poétikájával foglalkozik, ennek jegyében saját, önéletrajzi elemekkel erősen átszőtt szövege is többszálú: a fejezetek történelmi kronlógiát követnek, az egyik vonal, egy bizonyos Alida története, a jelenben játszódik, Németország és Horvátország között, a másik az ő kényszerű kutatásai nyomán 1912-től máig követhető tulajdonképpeni családtörténet, és végül a harmadik, az eredeti kiadásban olajzölddel nyomott szövegrészek, Oliva növényekről szóló följegyzései, amelyek látszólag nemigen kapcsolódnak semmihez, mégis ezekből áll össze Oliva kertje...
Azt a felületes ismeretet ellensúlyozandó, amit az Elsőkönyvesek Fesztiválja tud nyújtani az érdeklődőnek, sétára indulunk Alida Bremerrel az eső áztatta Várdombon.
Sok nyugati számára, különös tekintettel azokra, akik egyre szkeptikusabbá válnak az EU-val kapcsolatban, különösnek tűnhet az a tény, hogy fiatal ukránok ezrei vonultak ki az utcákra 2013 fagyos telén egy olyan EU-egyezmény védelmében, amely nem kecsegtetett azonnali haszonnal. Timothy Snyder a New York Review of Books blogján[1] fel is tette a kérdést: „Létezik bárki a világon, aki hajlandó vállalni, hogy gumibottal fejbe üssék, egy, az Egyesült Államokkal kötött kereskedelmi egyezmény érdekében?” Természetesen nem. És Snyder teljes mértékben tisztában van költői kérdése válaszával: nem az egyezmény maga mozgósította a tüntetőket, hanem a remény a „normális életre egy normális országban” melyet az egyezmény jelképezett és vizionált. „Ha ez forradalom,” írja Snyder, „akkor ez az egyik legjózanabb forradalom a történelemben.”
Novemberben, miután a kormány megfosztotta az embereket ettől a reménytől a „normális életre,” már nem kizárólag emiatt az egyedi eset miatt érezték becsapva magukat, hanem amiatt, hogy teljes életük és az ország fejlődése 22 évre megragadt a szürke zónában a keleti, posztszovjet önkényuralmak és a nyugati, egyre jobban demokratizálódó és fejlődő szomszédok között.
Túl sok reménykedést követett túl sok csalódás az elmúlt 22 évben – kezdve a nemzeti függetlenséggel, melyet 1991-ben a lakosság 90%-a támogatott, de amelyet a rabló elit kompromittált, egészen a 2004-es Narancsos Forradalomig, mely szintén nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Viktor Janukovics 2010-es elnökké választása és a tehetetlen narancsos kormány leváltása csak rontott a már egyébként is rossz helyzeten. Néhány éven belül az elnök szűk köre, akiket csak a „Családnak” neveztek, magához ragadta a teljes hatalmat, tönkretette az igazságszolgáltatás rendszerét, hatalmas vagyonokat halmozott föl korrupció segítségével, és súlyosan rátelepedett az emberi jogokra és polgári szabadságjogokra.
Uralmuk rettentő következményei nem csak a gazdaság stagnálásában és a pénzügyi rendszer hazai és nemzetközi adósságok terhe alatti megroskadásában mutatkoztak meg, hanem Ukrajna különböző nemzetközi besorolásokon való drámai visszasorolásában – a 2009-es 89. helyről a 126.-ra 2013-ban a sajtószabadság listáján; a 107. helyről a 144.-re a korrupció érzékelési indexen; a 142.-ről a 152.-re a Világbank „Doing business” rangsorán; és „Szabad” szintről „Részlegesen szabad” szintre a Freedom House besorolásában. A rossz kormányzás valószínűleg legkárosabb következménye azonban az állampolgárok állami intézményekbe vetett bizalmának teljes elvesztése volt, különös tekintettel az jogállamiság és a rendészet intézményeire. 2013 végén a válaszadóknak csak két százaléka bízott teljes mértékben a bíróságokban (míg 40% jelölte meg válaszában a teljes bizalmatlanságot), három százalék a rendőrségben, az ügyészségben és a Janukovics támogatói által ellenőrzött parlamentben, és öt százalék bízott a kormányban. Az egyedüli intézmények a bizalom/bizalmatlanság skála pozitív oldalán az egyházak, a tömegtájékoztatási eszközök és a civil szervezetek voltak.
Valóban, akár rejtett áldásként is lehet tekinteni arra, hogy az ukrán kormány félretette az egyezményt, és az ország ilyen uralkodó elittel nem lépett be „Európába.”[2] A probléma viszont abban rejlik, hogy a kormányzat tagjai és oligarcha cimboráik már rég Európában vannak – villáikkal, lopott pénzükkel és diplomata-útleveleikkel, amik szükségtelenné teszik az ország minden lakójának szóló vízummentesség kivívását. Ironikus módon ezek az emberek úgy élvezik a jogbiztonság és magántulajdon minden előnyét a Nyugaton, hogy saját országukban ugyanezeket szisztematikusan aláássák. Nem ők, hanem Ukrajna – és negyvenhatmillió lakója – lett kizárva „Európából,” míg az uralkodó elit a dolce vitát élvezi „Euro-Szodomában,” ahogy otthon nevezik – ezzel a putyini gúnynévvel illetve az Európai Uniót.
Michał Rusinek, a krakkói Jagelló Egyetem tanára, irodalomtörténész, fordító, író, költő és – nem utolsó sorban – Wisława Szymborska egykori személyi titkára, a költőnő halála óta pedig a Szymborska Alapítvány elnöke. Budapesten járt a Lengyel Intézetben április 23-án nyílt Szymborskától szeretettel című kiállítás alkalmából – a költőnő kollázsai május 24-ig tekintjetők meg. Michał Rusinekkel a megnyitó napján beszélgettünk.
Mikortól és mennyi ideig volt Ön Wisława Szymborska személyi titkára?
Tulajdonképpen mindjárt azután lettem a titkára, hogy megkapta a Nobel-díjat. 1996 októberében történt ez, és talán már október végén vagy novemberben megkaptam az állást, majd de facto 15 éven keresztül töltöttem be ezt a szerepet. Eredetileg úgy tervezte, hogy csak néhány hónapra vesz fel, mert azt hitte, hogy a díjátadó után már békén fogják hagyni, de valójában, aki egyszer Nobel-díjas lett, az egész életében az marad.
És azelőtt hogyan boldogult titkár nélkül?
Azt mondta, nincs rá szüksége. Azaz fontolgatta, mert túl sok idejét vették igénybe a mindennapi teendők, a levelezés, stb. De azt hiszem, nagyobb gond nélkül boldogult. Népszerű volt, külföldön is kiadták a műveit, de nem övezte akkora érdeklődés, hogy pl. jogászt kellett volna felvennie, aki foglalkozik a szerződéseivel, vagy valakit, aki segít neki a levelezésben. De azzal, ami 1996-ban a nyakába szakadt, azt hiszem, senki sem boldogult volna egyedül.
Hogyan került Ön erre a posztra?
Van erről egy anekdota. Megkérte néhány barátját, hogy keressenek neki valakit. Tudom, hogy felmerült egy volt diplomata, aki néhány hónapig ráért volna ezzel foglalkozni. Én akkor doktorandusz voltam Teresa Walasnál, aki Szymborska barátnője volt. Ő ajánlott engem a titkárának, mondván, hogy tudok angolul és van számítógépem, így bizonyára boldogulnék a feladattal. Az anekdota pedig így szól: amikor Szymborska meghívott a lakására – kicsi, negyedik emeleti lakásban élt egy lift nélküli házban –, folyamatosan csöngött nála a telefon. Azt mondta, hogy nem tudja kihúzni a fali csatlakozóból, mert egy szekrény elállja az útját. Kértem tőle egy ollót, és elvágtam a kábelt. „Zseniális!” – mondta erre ő. Aztán felszereltem egy üzenetrögzítőt, amin az én elrettentő hangom mondta be, hogy hagyjon üzenetet, és ugyanez a felvétel maradt 15 éven keresztül.
Anne Applebaum A vasfüggöny. Kelet-Európa megtörése 1944-1956 című, az Európa Kiadó gondozásában megjelent könyvének bemutatójára érkezett Budapestre. Noha az írónő rendkívül elfoglalt volt, egy villáminterjú erejéig mégis sikerült mikrofonvégre kapnunk.
Kelet-európai történészek gyakran vádolják azzal nyugati társaikat, hogy a régió eseményeit elnagyoltan kezelik, elismerve, hogy ennek legfőbb oka a helyi források világnyelveken való elérhetetlensége. Az Ön könyve ezzel szemben elképesztően gazdag információkban. Hogy sikerült ezt végrehajtani?
Személy szerint beszélek lengyelül és oroszul, ez segít. De vitatnám a megállapítást magát is – sok kiváló történész foglalkozik mostanában a régióval angol nyelven. Timothy Snyder például, aki jelenleg a legjobb amerikai történészek egyike, és Lengyelországgal, Oroszországgal, Ukrajnával valamint általában Közép-Európával is foglalkozik. Ő például németül, lengyelül és ukránul is beszél. De sok más történész is foglalkozik a régióval, úgyhogy nem mondanám, hogy egyet tudok érteni azzal, hogy nincs senki. Mindenesetre jóval többen vannak, mint akár néhány évvel ezelőtt. Én azért beszélek pár érintett nyelven, bár nem mindegyiken.
Főszerkesztő: Németh Orsolya
Szerkesztők:Borsi Klaudia,D.Á., Gajdos Nárcisz, Hanzelik Gábor, Máté András, Süpek Nóra, Vas Viktória
Grafika: Felvidéki Miklós
© Szláv TeXtus 2013-2023. Minden jog fenntartva. Az oldalon található összes tartalom a szerzők, az oldal vagy a kiadók tulajdonát képezi, mindennemű nyomtatott vagy elektronikus, részleges vagy teljes közlésük csak a fent említettek engedélyével lehetséges.
Elérhetőség: szlavtextus@gmail.com
