Fura rendezvény ez az Európai Elsőkönyvesek Fesztiválja. Nem ismerem a válogatás szempontjait, se a válogatók személyét, de valahogy nem tűnik koherensnek a mezőny. Nem is elsőkönyves, nem is regényt írt mindenki (angolul-franciául a regény szerepel a rendezvény nevében), magyar (és valószínűleg más nyelvi) recepciójuk is egészen más szinteken áll: van, akinek már kötetben jelent meg a könyve, más csak egyetlen szemelvénnyel szerepel a fesztivál katalógusában és a Lettre-ben... Alida Bremer horvát születésű német írónő könyve, az Oliva kertje is bekerült az idei elsőkönyvesek közé. Irodalomelméleti tanulmányai során a krimi posztmodern poétikájával foglalkozik, ennek jegyében saját, önéletrajzi elemekkel erősen átszőtt szövege is többszálú: a fejezetek történelmi kronlógiát követnek, az egyik vonal, egy bizonyos Alida története, a jelenben játszódik, Németország és Horvátország között, a másik az ő kényszerű kutatásai nyomán 1912-től máig követhető tulajdonképpeni családtörténet, és végül a harmadik, az eredeti kiadásban olajzölddel nyomott szövegrészek, Oliva növényekről szóló följegyzései, amelyek látszólag nemigen kapcsolódnak semmihez, mégis ezekből áll össze Oliva kertje...
Azt a felületes ismeretet ellensúlyozandó, amit az Elsőkönyvesek Fesztiválja tud nyújtani az érdeklődőnek, sétára indulunk Alida Bremerrel az eső áztatta Várdombon.
Engem leginkább az érdekel, hogyan dönti el valaki, hogy nem az anyanyelvén ír.
Alida Bremer: Horvátországban születtem, Belgrádban jártam egyetemre, így aztán az utolsó, szláv irodalmi nyelvem a szerb volt, amit szintén nem az anyanyelvem. A doktorimat már Németországban írtam: számomra a nyelvi kérdés pusztán fiktív volt, mindegyik általam beszélt nyelvben otthonosan mozogtam. Mindegyik használatának megvolt a helye és ideje, és a váltásoknak megvolt az oka. Több mint húsz éve élek Németországban, már fölnőtt gyerekeim a német mellett a nagyanyjuk horvát nyelvjárását is beszélik. Nekem viszont az írásban szükségem volt egy távolságtartásra. Ha ezt a regényt horvátul írom meg, akkor, úgy érzem, állást kellett volna foglalnom olyan kérdésekben, amelyekbe nem akartam belemenni. A horvát közbeszédben a regény témáját érintő viták mérgezettek, kilátástalanok. Így, hogy a német olvasónak írtam, olyasmit is meg tudtam írni, amit egy horvát nyelvű szöveg esetében az olvasó másnak látna, mert csak a jelenlegi közbeszéd fénytörésén keresztül olvashatná. Az én elbeszélőm nem értékeli ezt az első és második világháborús családtörténetet, a szereplők világnézetét, így aztán megmaradnak egyszerű, hétköznapi embereknek – a német szövegben tudtam humorral kezelni ezt a helyzetet, és a történelmet az ő, mondhatni, földhözragadt látószögéből láttathattam. Horvátországban a második világháborús szocialista mozgalom, az antifasizmus, a partizánok gyakorlatilag a közbeszéd peremére került – én pedig nem akartam történelmi választ adni erre a kérdésre.
Ha horvátul írtam volna, akkor azzal a problémával is meg kellett volna birkóznom, hogy a szereplők egy részét azon a nyelven kellett volna beszéltetnem, amelyen anyám és a nővérei a mai napig beszélnek, de amelyet én már nem bírok teljes biztonsággal – legalábbis azon a szinten nem, hogy írni tudtam volna...
Gondoltál arra, hogy hogyan fordítható le a regényed? Például horvátra?
Már fordítják, és nagyon kíváncsi vagyok, mit kezd majd a fordító ezekkel a szövegrészekkel, hiszen az egyértelmű, hogy ezek az egyszerű halászok nem az irodalmi nyelvet használják... De vajon fontosnak érzi-e majd a megfelelő nyelvjárás kiválasztását? Boldogul-e majd vele, melyiket választja, egyáltalán fölmerül-e benne ez a kérdés...? Fordítóként magam is találkozom ezekkel a problémákkal: vezettem nemrég egy fordítói szemináriumot, ahol a diákokat szembesítenem kellett azzal a ténnyel, hogy minden lektor ki fogja majd javítani az osztrák kifejezéseiket, ugyanis még az osztrák irodalmi folyóiratok is a német sztenderdhez igazodnak. A délszláv végeken ez másként van: nemrég lefordítottak a regényemből egy részt szerbre a belgrádi Krokodil fesztiválra, és örömmel láttam, hogy eszükbe se jutott a nyilvánvaló horvát történet ellenére „horvátosítani” a nyelvhasználatot, hanem, hogy csak a címnél maradjunk, Oliva kertje pl. Olivina bašta lett és nem Olivin vrt, ahogyan az a horvát fordításban lesz majd.
Rajsli Emese
Fotó:www.litera.hu
