Michał Rusinek, a krakkói Jagelló Egyetem tanára, irodalomtörténész, fordító, író, költő és – nem utolsó sorban – Wisława Szymborska egykori személyi titkára, a költőnő halála óta pedig a Szymborska Alapítvány elnöke. Budapesten járt a Lengyel Intézetben április 23-án nyílt Szymborskától szeretettel című kiállítás alkalmából – a költőnő kollázsai május 24-ig tekintjetők meg. Michał Rusinekkel a megnyitó napján beszélgettünk.
Mikortól és mennyi ideig volt Ön Wisława Szymborska személyi titkára?
Tulajdonképpen mindjárt azután lettem a titkára, hogy megkapta a Nobel-díjat. 1996 októberében történt ez, és talán már október végén vagy novemberben megkaptam az állást, majd de facto 15 éven keresztül töltöttem be ezt a szerepet. Eredetileg úgy tervezte, hogy csak néhány hónapra vesz fel, mert azt hitte, hogy a díjátadó után már békén fogják hagyni, de valójában, aki egyszer Nobel-díjas lett, az egész életében az marad.
És azelőtt hogyan boldogult titkár nélkül?
Azt mondta, nincs rá szüksége. Azaz fontolgatta, mert túl sok idejét vették igénybe a mindennapi teendők, a levelezés, stb. De azt hiszem, nagyobb gond nélkül boldogult. Népszerű volt, külföldön is kiadták a műveit, de nem övezte akkora érdeklődés, hogy pl. jogászt kellett volna felvennie, aki foglalkozik a szerződéseivel, vagy valakit, aki segít neki a levelezésben. De azzal, ami 1996-ban a nyakába szakadt, azt hiszem, senki sem boldogult volna egyedül.
Hogyan került Ön erre a posztra?
Van erről egy anekdota. Megkérte néhány barátját, hogy keressenek neki valakit. Tudom, hogy felmerült egy volt diplomata, aki néhány hónapig ráért volna ezzel foglalkozni. Én akkor doktorandusz voltam Teresa Walasnál, aki Szymborska barátnője volt. Ő ajánlott engem a titkárának, mondván, hogy tudok angolul és van számítógépem, így bizonyára boldogulnék a feladattal. Az anekdota pedig így szól: amikor Szymborska meghívott a lakására – kicsi, negyedik emeleti lakásban élt egy lift nélküli házban –, folyamatosan csöngött nála a telefon. Azt mondta, hogy nem tudja kihúzni a fali csatlakozóból, mert egy szekrény elállja az útját. Kértem tőle egy ollót, és elvágtam a kábelt. „Zseniális!” – mondta erre ő. Aztán felszereltem egy üzenetrögzítőt, amin az én elrettentő hangom mondta be, hogy hagyjon üzenetet, és ugyanez a felvétel maradt 15 éven keresztül.
Mi volt a feladata Szymborska titkáraként?
Nem egy klasszikus irodalmi titkár voltam, vagyis például nem kellett könyvtárba rohangálnom. Talán néhányszor megkért ilyen ún. bibliográfiai feladatra. De a költőknek nincs is ilyesmire szükségük, legalábbis nem valami gyakran. A feladatom főleg a levelezés volt, mindenféle meghívók, utazások kapcsán. Sokszor el is kísértem az utazásaira és az író-olvasó találkozókra, úgymond „testőrként”. Tulajdonképpen a fő feladatom az volt, hogy körülvegyem őt egy biztonságos burokkal, melyen belül ő normálisan tudott élni és dolgozni, annak ellenére, hogy a külvilág folyamatosan akart tőle valamit. Sok nyugalomra volt szüksége ahhoz, hogy békésen tudjon dolgozni. Már néhány éve nála dolgoztam, amikor elárulta, hogy van két új verse, és akkor azt gondoltam, hogy ez működik, beválik.
Mert egyébként nem tudott írni?
Így van. Cikkeket, tárcákat írt. Ezek írásához elég gyorsan visszatért az után, hogy munkába álltam. De az első új versek születéséig még sok év telt el. Nem emlékszem, pontosan mennyi, de elég sok.
Hatással volt Szymborska az Ön irodalmi munkásságára?
Nehéz megmondani, mert én keveset foglalkozom komoly irodalmi munkával. Először is én polonista vagyok, de nem foglalkozom költészettel. Ezért úgymond nem használtam ki az ismeretségemet Szymborskával a saját tudományos munkámhoz. Írogattam valami versikéket, azt lehet mondani, hogy ezekre hatással volt, mert komolytalan költészettel foglalkozott – erről beszélni fogok itt, a kiállítás megnyitóján – és az ilyesfajta művek hálás olvasója volt, eredeti nyelven és fordításban egyaránt. De nem rajongott az ún. gyerekirodalom iránt, amivel én elsősorban foglalkozom. Néha kérte, hogy mutassam meg neki, mit írtam vagy fordítottam. Biztosan hatással volt rám azáltal, hogy adott néhány útmutatást. Talán nem lett volna bátorságom bizonyos dolgokhoz, ha ő nem lett volna. Azonban soha nem mentem oda hozzá az írásaimmal és erőltettem, hogy foglalkozzon velük, tudtam, hogy ezt nem szereti, és nincs is rá ideje, azonban nagyon nagyra tartottam az észrevételeit.
Ha szabad megfordítanom a kérdést: én voltam Szymborska első olvasója, én gépeltem le a verseit számítógépen, és néha megengedtem magamnak, hogy némely sorba berakjak egy-egy vesszőt, amiket ő néha kihagyott. Természetesen megkérdeztem, hogy szabad-e. Így az utolsó négy verseskötetében a vesszők egy része az én szerzőségem, így én is hozzátettem valamit a lengyel irodalomhoz.
Úgy hallottam, hogy Szymborskát soha nem lehetett smink nélkül, papucsban, otthoni ruhában látni. Igaz ez?
Igaz, erre nagyon ügyelt. Ez egy alapvetően háború előtti hozzáállás lehetett, hogy nem illik slamposan megjelenni, mert ez a tisztelet hiányát jelentené pl. a vendég iránt.
Hogyan jött létre és mivel foglalkozik a Szymborska Alapítvány?
Szymborska végrendelete nyomán jött létre. Pontosan meghatározta, hogy mi történjen a hagyatékával: a munkásságával és a pénzzel. Egymillió dollárt hagyott hátra, vagyis pontosan annyit, amennyi a Nobel-díj összege volt 1996-ban. Tehát tulajdonképpen a Nobelt örököltük meg. Az Alapítványnak három alapvető célja van. Az első: gondoskodni a műveiről. Mi – az Alapítvány – vagyunk az egyedüli örökösök, mi írjuk alá az új szerződéseket a kiadókkal. A második: létrehoztunk egy alapot, amiből évente kétszer támogatást nyújtunk olyan írók, fordítók, újságírók számára, akik nehéz anyagi helyzetbe kerültek, mivel Szymborska is ezt tette csöndesen az évek során, segített a rászorulóknak. A harmadik: kiosztjuk a Wisława Szymborska-díjat. Ez nincs benne a végrendeletében, csak általánosságban írt arról, hogy szeretné, ha különféle díjakat osztanánk ki. Az összeg tekintetében ez a legmagasabb irodalmi díj Lengyelországban. Ez egy nemzetközi elismerés olyan verseskönyvekért, amiket az átadást megelőző évben adtak ki lengyelre fordítva. Ebben az évben valószínűleg két könyvet fognak jelölni, melyek ugyanarról a nyelvről lettek lefordítva. Még nem tudom, hogy melyek ezek, mert a zsűri csak május végén hirdeti ki a jelöléseket. Évente egyszer adjuk át ezt a díjat, idén októberben. A jövő évtől egy ösztöndíjat is elindítunk, amit fiatal alkotók számára fogunk irodalmi mű vagy az irodalmat propagáló könyv, pl. kritikai mű megírására nyújtani.
Fordításköteteket is támogatnak?
Hogyne, az ösztöndíjjal fordítókat is tervezünk támogatni.
Kérem, meséljen a kollázsokról, amiket Szymborska készített, és melyekből ma nyílik egy kiállítás a Lengyel Intézetben! Hogyan készültek?
A kollázsok – így ebben a formában, ahogyan ma látjuk itt őket – körülbelül a ’60-as évek végétől készültek. Szymborskának elege lett abból, hogy a boltokban nagyon nehéz, szinte lehetetlen szép képeslapokat beszerezni, mert egyszerűen nincsenek, ezért úgy döntött, hogy saját maga fog ilyeneket készíteni. Kis kartonlapokat és speciális ragasztót szerzett be, minden kollázsának ez az alapja és – mint láthatjuk – mindegyik képeslap méretű. Szürreális kompozíciókat készített, melyek legtöbbször két elemből állnak: egy kép és egy felirat összeütköztetéséből. A szürrealizmus szót használom, mert úgy vélem, hogy ez egy fontos kulcsszó a kollázsokhoz. Hatottak rá a szürrealisták, talán Magritte állt hozzá a legközelebb, de nehéz megmondani. Nagyon szeretett összeütköztetni két teljesen különböző elemet, amik egészen más világokhoz tartoznak. Azt hiszem, szórakoztatta őt az, ami végeredményben létrejött. Elmesélek egy rövid anekdotát, ami rávilágít a gondolkozásmódjára. Egyszer felhívott azzal, hogy van-e képem egy sivatagról, valami fénykép, újságkivágás, ilyesmi. Mondtam: nem tudom, körülnézek itthon, de mégis miért van szüksége rá – kérdeztem. Erre ő, hogy van egy kis táblája „fürdeni tilos” felirattal, amit egy újságból vágott ki, és ezt szeretné elhelyezni egy sivatagban. Tehát ez volt a dolog lényege.
A kiállítást nem azért rendeztük, hogy megmutassuk a humorérzékét, mert ez nemcsak vicc, nemcsak Szymborska másik, ismeretlen, játékos arca, ahogy egyesek mondják. Azért rendeztük, mert a kollázsokon keresztül megláthatjuk a költői gondolkozásmódját, olyan motívumok és konstrukciók jelennek meg itt, amiket a verseiben is felfedezhetünk. A kollázsokat használhatjuk a költészete értelmezési kulcsaként. Nemcsak a humorérzéke, hanem – és inkább – az iróniája, öniróniája jelenik meg bennük, valamint az, ahogyan a valóságot látta, nemcsak az, ahogyan felépítette azt – ez egy nagyon sajátos, egyéni látásmód. Sokat beszélhetnénk erről. Tehát ez a kiállítások rendezésének fő célja. Nagyon szeretném, hogy sikerüljön egyszer kiadnunk egy albumot ezekkel a kollázsokkal, ami mint nagy szürrealistát mutatná be Szymborskát. Azt hiszem, az itt kiállított kollázsok közül soknak van ilyen szürrealista jellege.
Mióta állítják ki ezeket a kollázsokat?
Életében egyáltalán nem akarta kiállítani őket. Ezek a kollázsok valójában nincsenek meg, mert szétküldte őket a barátainak, náluk vannak, természetesen azoknál a barátainál, akik Krakkón kívül éltek, hiszen Krakkón belül nem küldött képeslapokat. Azok, amik itt vannak, részben az én gyűjteményemből valók, részben a lakásán maradtak, és a halála után kerültek elő, majd az Alapítvány birtokába kerültek, részben egy barátom tulajdonában voltak, aki beleegyezett, hogy átadja őket. Az első ilyen szerény – hiszen nem sok képből álló – kiállítás Szymborska halálának első évfordulójára lett megrendezve a Pałac pod Baranami pincéjében (Krakkóban). A kiállítás anyagát ezután átvette az Alapítvány, és arra gondoltunk, hogy jó lenne kezdeni vele valamit. Megkerestük a lengyel intézeteket, és a kiállítás valóban nagy karriert fut be. Már több mint két éve utazgat, volt Kazahsztánban, Kínában, legutóbb Szófiában, előtte Madridban, és persze Olaszországban is, ahol Szymborska nagyon népszerű. Azt hiszem, a kiállítás jó alkalom arra, hogy emlékeztessük az embereket Szymborskára. A költészetet nagyon nehéz reklámozni, nehéz megmutatni. Ahogyan azt maga a költőnő írta: a költészet nem fotogén. De ez a kiállítás a legteljesebb mértékben fotógén, és a segítségével elmondhatunk valamit Szymborskáról.
Karaba Márta Alexandra
Fotó: Lengyel Intézet