A Homokfelhő című második, magyarul megjelenő könyvének bemutatója kapcsán Budapestre érkező sztárszerzővel, Joanna Batorral beszélgettünk.
Ismét Magyarországra érkezik a kortárs lengyel próza egyik legkiemelkedőbb alakja. Az írónő pályája legutóbbi, 2011-es látogatása óta töretlenül ível felfelé, hazájában toplistás sztárírónak számít, könyvei pedig egyre több nyelven hozzáférhetők világszerte. A tavalyi évben elnyerte a legrangosabb lengyel irodalmi elismerésnek számító Nike-díjat. A lebilincselő Homokhegy című családregény folytatásaként idén tavasszal jelent meg magyarul a szerző második könyve Homokfelhő címmel. A könyv bemutatóján, 2014. október 20-án, 18.00 órakor a szerzővel Lévai Balázs beszélget a Fuga Budapesti Építészeti Központban. A szerzőt ennek kapcsán kérdeztük.
Fotó a szerző személyes gyűjteményéből
Útkeresés, identitáskeresés, örökös vándorút a boldogság és szerelem megtalálásának vágya, a múlttal való leszámolás és a múltbéli történések, fájdalmak, emlékek transzformációjára irányuló kísérlet, az emberi kapcsolatok újjáépítése anya és lánya, Jadwiga és Dominika, Jadwiga és ősei, Dominika és a világ között. Ezek a szálak jelennek meg a Homokfelhő című könyvben. Melyik ezek közül a legfontosabb aspektusa ennek a több szálon futó, hol összegabalyodó, hol szerteágazó történetfolyamnak? Mi volt a célod ezzel az elbeszéléssel, metaelbeszéléssel, hőseid történetében felbukkanó történetekkel?
Joanna Bator: Nem tudom, mi az ami a legfontosabb. A Homokfelhő minden olvasója megtalálja remélem a könyvben azt, ami számára lényeges. Elmeséltem néhány ember összegubancolódott történetét. Az már az olvasótól függ, hogy hogyan értelmezi azt. Nekem a Homokfelhő egy könyv, amelyben a víz a domináns elem. Egy könyv a szülőházzal való szakításról, utazásról, arról, hogyan lehet letenni a terheket. Saját történetünk kereséséről. Az elbeszélés erejéről.