Posztszovjet nosztalgia, birodalmi tudat és a homo sovieticus új, fogyasztói köntösben – csupa olyan téma, ami önmagában is bír manapság valamiféle egzotikus kicsengéssel, ráadásul egy nemrég megjelent kötet most mindezt lengyel szemszögből veszi górcső alá. Németh Orsolya Posztszovjet non-fiction. A volt Szovjetunió országai és a lengyel tényirodalom című könyvének bemutatóján jártunk.
Éppen a kezdés előtt érkezem meg és a pillanatnyi szusszanás után rögtön csupa ismerős arcot fedezek fel a Kossuth Klub földszinti klubtermében. Olyan érzésem, van, hogy csak összegyűltünk beszélgetni egy jó könyvről, aztán majd egy pohár bor mellett folyik tovább az este. Végig ez a fajta bensőséges hangulat uralkodott, ami kifejezetten jót tett a műfaj néha merev koreográfiájának. Nagyobb teret kaptak az anekdoták, a könyv születésének folyamata, egyáltalán a személyes tényező, sőt nem tipikus módon számos kérdés is elhangzott. De ne szaladjunk ennyire előre.
Németh Orsolya könyve a Nyugat-eurázsiai Idő könyvsorozat hatodik darabja, témaválasztását tekintve tökéletesen illeszkedik annak koncepciójához, ugyanakkor nemcsak a tekintetben úttörő, hogy ez az első magyar szerző tollából született könyv a sorozatban, de egyáltalán ez az első Magyarországon megjelent elemző céllal készült mű a lengyel riportról. A lengyel tényirodalom az utóbbi néhány évben számos kiváló címmel, sőt még egy tematikus folyóiratszámmal is – ne is keressük már sehol, a Nagyvilág folyóirat egykori fantasztikus archívuma eltűnt a digitális világ süllyesztőjében – képviseltette magát a hazai irodalmi életben. Ám mindeddig nélkülöznünk kellett azt a könyvterjedelmű szakmunkát, amely kulcsot ad a lengyel riport-esszé hihetetlen népszerűségnek örvendő – vajon csak sajátosan lengyel? – jelenségéhez és megfelelő értelmezési kontextusba helyezi azt. A helyzet szerencsére most megváltozott.
Amikor azt olvassuk Schulz egyik nyilvános közleményében, hogy: „A Fahajas boltok bizonyos receptet ad a valóságra, egy speciális szubsztanciafajtát statuál.” (FB 370.) – nincs kétségünk afelől, hogy kozmogónikusan értendő kijelentésről van szó. Az sem vitás, hogy ez közvetlenül kapcsolódik az Értekezés a próbababákról című elbeszélésben kimondott mondathoz: „A Demiurgosz fontos és érdekes alkotó recepteknek volt birtokában.” (FB 37.). Ezért is lehet patrónusa mindkét mondat e tanulmány kozmogóniai részének. Amikor azonban végighallgatjuk ebben az Értekezés-ben az apa által kifejtett véleményt: „Nem tudni, lesz-e valaha lehetőség e receptek rekonstruálására.” (FB 38.), a kijelentés nyilvánvalósága, amelyet eddig szinte ösztönösen elfogadtunk, kezd, legalábbis részben, szertefoszlani. Meggyőződtünk ugyanis arról, hogy Schulz, aki – az általa teremtett alakokkal ellentétben – nem csupán, mondjuk így, a másodrendű Demiurgosz szerepére akart igényt tartani, az alkotó „receptek” rekonstrukciójára tesz kísérletet a műveiben, amellyel egyben saját világot is próbált alkotni.
