Lidia Ostałowska a mai lengyel tényirodalom egyik legkiemelkedőbb alakja. Kortársaihoz, Mariusz Szczygiełhez, Jacek-Hugo Baderhez, Włodzimierz Nowahoz, Wojciech Tochmanhoz hasonlóan ő is e műfaj nagy mesterei és kiváló művelői; Hanna Krall, Ryszard Kapuściński és Małgorzata Szejnert hatására kezdett el riportirodalommal foglalkozni. Kezdetben a Przyjaciółka és a Lengyel Diákszövetség ITD című lapjához írt egészen a hadiállapot bevezetéséig. A rendszerváltás után a Gazeta Wyborcza munkatársa lett, ahol –saját bevallása szerint – rengeteg szakmai segítséget kapott Małgorzata Szejnert író, publicistától, az újság egyik alapítójától és riportirodalmi rovatának főszerkesztőjétől.
Ostałowska különleges érzékenységgel, kiváló irodalmi érzékkel tudósít nemzeti és etnikai kisebbségek sorsáról, hátrányos helyzetű, periférián élő emberekről, nőkről, az abortusztilalom miatt az illegális magzatelhajtás lehetetlen és megalázó procedúrájának kitett asszonyokról és lányokról, munkahelyi szexuális zaklatás áldozatairól, különféle szubkultúrákhoz tartozó fiatalok problémáiról. Sokat és rendszeresen ír a közép- és kelet európai romákról. Ezek a riportok 2000-ben Cygan to Cygan (A cigány az cigány) címmel jelentek meg egy gyűjteményes kötetben. A Dialog-Pheniben című oświęcimi roma folyóirat állandó munkatársa. Farby wodne című riportkötete 2011-ben látott napvilágot Lengyelországban. A könyv idén júniusban jelent meg magyarul Akvarellek címmel a L’Harmattan Könyvkiadó gondozásában, Németh Orsolya fordításában. Lidia Ostałowska egy brno-i zsidó lány, a képzőművészeti egyetem hallgatója, az 1943-ban Auschwitz-Bireknauba deportált Dina Gottliebova sorsán keresztül térképezi fel nemcsak a pharrajimos történetét, de a holokauszt emlékezetpolitika különböző stációit, a háború utáni konfliktusokkal terhelt lengyel-zsidó, lengyel-német viszonyt, a holokauszt szerepét a háború utáni zsidó és roma identitás alakulása szempontjából, valamint a romákhoz fűződő viszony újragondolásának társadalmi folyamatát sürgető szinti és roma polgárjogi mozgalom kialakulását. A könyv egyik állandó kulisszája Auschwitz-Birkenau.
Az egykori halálgyár és az itt létrehozott Zigeunerlager az első fejezetekben plasztikus módon, erőteljes képekben elevenedik meg, majd a felszabadított tábor területe - a háború utáni senki földje - társadalmi-etikai vitáktól kísért múzeummá válásának történetét követi nyomon színről színre a szerző. A könyv látszólagos főhősét, Dina Gottlibovát tehetsége menti meg a haláltól és emeli a többi táborlakó fölé. Kezdetben a tábori blokkokra fest számokat, ám amikor a gyerekek megörvendeztetésére egy barakk falára emlékezetből felfesti az új, Európában is ünnepelt filmes szenzáció, a hollywoodi szuperprodukciónak számító Disney-animáció, a Hófehérke és a hét törpe egyik jelenetét bebocsátást nyer a halál angyala, Mengele doktor tábori udvartartásába. Ezentúl akvarellportrékat kell készítsen a doktor fajkísérleteihez és a rasszok tanulmányozásához. „Vajon egy koncentrációs táborról írt riport kezdődhet-e egy Disney rajzfilm ősbemutatójával? Úgy tűnik, hogy igen. A távolság, amely 1938-at, a Disney-film ősbemutatóját Auschwitz-Birkenautól elválasztja, lehet, hogy kisebb, mint ahogy gondoljuk. És nem csak azért, mert Hitler szerette a rajzfilmeket.” – írja Gazeta Wyborczában megjelent recenziójában Tomasz Fiałkowski[1]. Lidia Ostałowska könyve szerény terjedelméhez viszonyítva valóban meglepően sokrétű, mozaikszerű, számos dokumentumból, feljegyzésből, interjúból, történet-töredékből összeszőtt szerteágazó, fontos problémákat felvető tényirodalom. Gottliebova sorsa adja a kerettörténetet, rajta keresztül lépnek be a történetbe Ostałowska regényének valódi hősei, azok az általa készített akvarellek, amelyek a tábor felszabadulását követően először egy oświęcimi vasutas család által örökbefogadott megárvult zsidó magyar kislányhoz, Évához kerülnek, majd az azokat felvásároló Auschwitz-Birkenau Múzeumhoz. Dina, aki a háború után a Disney-gyár egyik sztárrajzolójának Art Babbittnak lett a felesége, és maga is szép karriert csinált az amerikai rajzfilmiparban, azt követően, hogy a múzeumtól értesül az akvarellek későbbi sorsáról és hollétéről, a kilencvenes évek közepétől egészen haláláig, majd húsz éven át elkeseredett küzdelemmel, az amerikai zsidó társadalom befolyásos tagjainak mozgósításával, és a nemzetközi sajtóban nagy port kavaró nyilatkozatokkal próbálja visszaszerezni a portrékat. Az Akvarellek olyan, akár egy sűrűszövésű palimpszeszt, amelyben különféle szövegrészletek, emléktöredékek rakódnak, íródnak egymásra; emberek tucatjának, zsidó és cigány túlélőknek, a túlélők gyermekeinek, a holokauszt utáni nemzedék képviselőinek a sorsa, egymással vitába keveredő, egymást átíró, és örök konfliktusban álló különféle jelentésrétegek. „Ostałowska az individuális emlékezetről, és a kollektív emlékezetalkotásról (csakúgy, mint emlékezethamisításról) ír, és arról, hogy egyesek miért lettek mindebből kirekesztve.” – írja Fiałkowski.
A könyv hihetetlen mennyiségű információt közöl lebilincselő irodalmi formában. A szerző drámai, megrázó képekben, egyes emberek sorsán, visszaemlékezésein keresztül rekonstruálja a holokauszt utáni zsidóság és cigányság tragédiáját, mégsem próbálja az érzelmeken keresztül manipulálni az olvasót. Változatos eszköztárát, amelynek segítségével az adatközlés irodalommá válik Ostałowska nem arra használja, hogy empátiát, vagy együttérzést ébresszen a befogadóban, erre ugyanis nem hagy időt. Az egymás után térben és időben gyorsan váltakozó, egymásra válaszolgató, vagy sokszor egymás szavába vágó képek, helyzetek, jelenetek, a többszólamúság dramaturgiája a meghökkentés és az eltávolítás eszköze, amelynek köszönhetően mindvégig kívül tudunk maradni a szövegen, amely kritikus, figyelő részvételt követel az olvasótól. Pusztán a szöveg szerkezetével, mindenfajta írói kommentár vagy erőltetett párhuzam nélkül készteti a szerző képzettársításokra, és bizonyos problémák továbbgondolásra a befogadót. A könyv elején megjelenik a náci kirakatváros, a cseh Theresienstadt, amelyet azért hoztak létre a németek, hogy a különböző nemzetközi szervezeteknek bebizonyítsák, milyen jó életük van a zsidóknak a koncentrációs táborokban. Itt készült a híres náci propagandafilm is, és itt adták elő a Brundibár című gyermekoperát. Körülbelül hetven oldallal később az Auschwitzi koncentrációs tábor felszabadítását Ryszard Horowitz gyerekkori visszaemlékezésein keresztül írja le a szerző. A felszabadító szovjetekkel egy filmes stáb is érkezik, amelyek a túlélő visszaemlékezései szerint azonnal megörökítik a felszabadulás pillanatát. Valójában azonban a filmesek néhány nappal később érkeztek: „Alekszandr Voroncov operatőr egy egyórás dokumentumfilmet forgatott. A már felszabadított tábor felszabadításának krónikája. Ugyanazok a jelenetek, de már megrendezve. A gyerekek újra rabruhát kaptak, melyeknek felhajtották az ujját, farkasszemet néztek a kamerával, és megmutatták tábori számukat.” A Holokauszt áldozatai, túlélői ismét politikai eszközzé válnak, noha ezúttal nem meghamísítják történetüket, nem kell hazudniuk csupán rendkívül bizarr módon újrajátszani az átélteket, újra magukra húzni a rabruhát. Természetesen nem kérdőjelezhető meg a szovjetek által készített film dokumentum-értéke, vagy a háború túlélőinek életében játszott óriási szerepe, amennyiben lehetővé tette, hogy a tábor felszabadulását követő zűrzavarban az életben maradt rokonok visszatalálhassanak egymáshoz (erre maga a könyv is utal). Ebben az értelemben nem is állítható párhuzamba a náci propagandagépezet termékével, csupán annyiban, hogy rámutat arra: az egyéni sorstragédiák, nagy közös, kollektív narratívába, filmkrónikába illesztése, az, ahogy a tábor élőhalott lakói közvetlenül pokoljárásukat követően a filmfelvevő előtt önmagukat alakítva szereplőivé, színészeivé válnak saját tragédiájuk dramatizált változatának alapvető etikai vagy morális kérdéseket vet fel.
Ostałowska nem von párhuzamot, nem alkot ítéletet, csupán előkotorja a múlt ismert vagy kevésbé ismert darabkáit, a fény felé tartva egyenként felmutatja azokat, majd az olvasóra bízza, hogy mit kezd velük. Megrázó képekben mutatja meg a diaszpórában élő zsidóság, a túlélők életében folyamatosan jelenlévő félelem érzését, és azt a groteszk folyamatot, amely által a társadalom, vagy a poszttraumás stressz okozta saját szorongásaik ismét az üldözött szerepébe kényszerítik az egykori foglyokat. Így találkozunk a könyvben a túlélők gyermekeként, Tel Avivban, a folyamatos félelem légkörében nevelkedő Lizzie történetével, aki így emlékszik vissza gyerekkorára: „Amikor a mama sampont vett, kiöntötte a kétharmadát, és kénnel töltötte föl a flakont. Ennek köszönhetően szőke lettem. Mindenki szőkítette a gyerekek haját. Attól féltek, hogy Izraelbe is eljutnak a németek. Akkor egyből észreveszik, hogy ebben a negyedben zsidók laknak. (Negyvenéves kora után Lizzie kopaszodni kezdett. Az orvos azt mondta, nem betegség.) – Megkérdezte, ki tette ezt velem. Azt mondtam, talán a németek).” A könyv egy másik epizódja, amely a náci orvosok nürnbergi perében tanúként beidézett roma túlélő, Karl Hoellenrainer bíróság általi, nyilvános megszégyenítését mutatja be, avval szembesít minket, hogy a nemzetközi igazságszolgáltatás „objektív” intézményét, nyelvezetét megbélyegző, sztereotip, diszkriminatív gondolkodás, retorika hatja át, amely természeténél fogva önkéntelenül is legitimálja a faji alapú bűntettet; „Hoellenrainer úr, ne össze-vissza válaszoljon, ahogy a cigányok szoktak. Feleljen, kérem, egyértelműen, ahogy egy felesküdött tanúnak kell.” A tárgyalás rövid dialógus-töredéke, a tanú rendreutasítása és a hozzá intézett kérdések bagatellizálják a roma túlélő által átélt borzalmakat, megkérdőjelezik annak hitelességét is, a vádlóból, már-már vádlottat az áldozatból tettest csinálva. Önkéntelenül eszünkbe jut Hajdú Eszter Ítélet Magyarországon című dokumentumfilmje, amely a 2008-2009-es romák elleni gyilkosságsorozat vádlottjai ellen folytatott büntetőper három éven át zajló tárgyalását kíséri végig, és az, hogy mennyire hasonló hangnemben kommunikál a cigány áldozatok hozzátartozóival, és a tanúkkal a magyar bíróság.
Ostałowska könyvének másik fontos szereplője Auschwitz/Oświęcim, mert az Auschwitz-Birkenau Állami Múzeum történetén keresztül jól bemutatható és tetten érhető az a szakadék, amely az intézményesített emlékezet, a nemzeti vagy állami emlékezetpolitika diktálta aktuális érdekek és az érintettek között tátong. Az egykori tábor területét elárasztják a lengyel keresztek, élükön a legbecsesebb pápai kereszttel, a Régi Színházba pedig beköltöznek a mezítlábas karmelita nővérek, akik hosszú ideig nem hajlandók elhagyni az épületet. „A keresztények abban hisznek, hogy a halál után kezdődik az igazi élet. A temető egy olyan hely, ahol virágzanak a szertartások. A judaizmusban éppen ellenkezőleg: A ma a fontos, hogy mi lesz a halál után, nem tudjuk. A halottak elmentek, semmit sem tudnak tenni. A temetőben pedig nem szabad olyat tenniük az élőknek, amit a holtak már nem tehetnek. Ezért – mondták a zsidók – nem kérünk keresztény imákat és szimbólumokat Auschwitzba. Mert az lenne a következő kisajátítás.” A zsidóság tragédiája felzabálja a romák holokausztját, a lengyel katolikusok kisajátítják Auschwitzt, Dina az akvarellekért folytatott elkeseredett küzdelmében képtelen figyelembe venni, hogy mit jelentenek azok a roma túlélők leszármazottai, és egyáltalán, a roma társadalom számára, Dina lányai csak látszólag harcolnak anyjuk igazáért, valójában azonban inkább annak tragédiájából próbálnak hasznot húzni, önmaguknak hírnevet harácsolni. A másik fél kultúrájának tisztelete nélkül azonban nincs tolerancia, elfogadás csak valamifajta rosszul értelmezett, hamis empátia, egyéni, közösségi, állami szinten egyaránt. Hasonló ellentmondásokat ébresztenek, és társadalmi vitákat szülnek ma, a „tanúk kora után” azok a gigantikus állami beruházások, és újonnan létrejövő intézmények, amelyek a nemzeti kollektív emlékezet narratíváit hivatottak megteremteni.
Az Akvarellek című könyv magyarországi bemutatója kapcsán Budapestre látogató szerző, Lidia Ostałowska a könyv keletkezésének körülményeiről, Dina Gottlibováról és az akvarellekről, a riportkötet mozaikszerű struktúrájáról a roma holokauszt emlékezetének történetéről és alakulásáról mesélt nekünk.
DINA
Kétszer is megpróbáltam megbirkózni ezzel a témával. Először 2000-ben, amikor az akvarellekért folytatott vita nagyon intenzív volt. Megkerestek a romák, hogy álljak melléjük ebben az ügyben. Az auschwitzi múzeumban felszabadult egy kiállítási szárny, a régi tábori blokkban, amelyet korábban a német antifasiszták emlékének szenteltek, a romák pedig szerették volna, ha ezen a helyen végre az ő szenvedéseiknek állítanának emléket. Persze felmerült a kérdés, hogy mivel is lehetne megtölteni a helyet, hiszen nem volt szinte semmilyen írásos emléke ennek az időszaknak, csak nagyon kevés dokumentum, halotti bizonyítvány, irat maradt fenn, és egy névsora azoknak a lengyel foglyoknak, akiket közvetlenül a tábor felszabadítása előtt ástak el sebtében, valamint néhány fotó. Éppen ezért váltak olyan fontossá nemcsak a lengyel, a német romák, hanem az egész európai roma társadalom számára ezek az akvarellek, amelyek a táborban keletkeztek, és amelyek a roma holokauszt szinte egyedüli bizonyítékai, dokumentumai voltak. Az Auschwitz-Birkenau Állami Múzeum szándékai is hasonlóak voltak, ők is meg akarták tartani a számukra értékes akvarelleket. Az akkori igazgató megmutatta nekem Dina Gottlibova dossziéját, ami elég vastag volt. Az őt közvetlenül érintő anyagokon kívül, más foglyok visszaemlékezéseiben, mások feljegyzésben is gyakran szerepelt a neve, de voltak ott külföldi, pl. cseh cikkek is, amelyek róla szóltak. Ekkor már egyértelmű volt számomra, hogy ez egy olyan történet, amivel lehet valamit kezdeni. Levelet írtam hát Babbit asszonynak, amelyben leírtam, hogy ki vagyok, és hogy szeretném őt megkérdezni arról, hogy miért ragaszkodik úgy ezekhez az akvarellekhez, miért akarja őket mindenáron visszaszerezni. Válaszra sem méltatott, teljesen elzárkózott, én pedig úgy döntöttem, hogy ha nincs hősnő, nem lesz könyv se.
AZ AKVARELLEK
A zsidóknak köszönhetően néhány év elteltével mégis visszatért hozzám a történet. 2000-2010 között Lengyelországban sok minden változott a zsidó-lengyel viszonyt illetően. Jan Tomasz Gross megírta a Szomszédok - A jedwabnei zsidók kiirtása (Neighbors: The Destruction of the Jewish Community in Jedwabne, Poland, Princeton University Press, 2001) című könyvet, ami azt eredményezte, hogy nekünk, lengyeleknek szembesülnünk kellett azzal, hogy kik vagyunk valójában, és fel kellett tegyük a kérdést: vajon valóban csak szemtanúi voltunk a történteknek, mennyiben vagyunk mi magunk is tettesek, és mennyiben áldozatok. Ekkor úgy éreztem, hogy az akvarellek ügye, a túlélők között feszülő fájdalmas ellentéteken túl, egy újabb lehetőség nekünk, lengyeleknek arra, hogy megtudjunk valamit magunkról. Ezért újra nekivágtam, a lengyel romák pedig mellém álltak. Mégpedig úgy, hogy bizonyos dokumentumokhoz, amelyekhez az auschwitzi múzeumon keresztül valamiért nem juthattam hozzá, és amelyek ezt az időközben nemzetközivé szélesedő konfliktust érintették, az ő segítségükkel hozzáférhettem. Így több forrásból tudtam dolgozni, jobban beleáshattam magam a témába. Beszélgettem túlélők gyerekeivel, vagy olyanokkal, akik ugyan közvetlenül nem élték át a borzalmakat, de gyökereiknek és érzékenységüknek, képzelőerejüknek köszönhetően át tudták adni, hogy népük, a roma kultúra számára milyen morális konfliktust, tragédiát hordozott a roma holokauszt.
ECSETVONÁSOK
Az íráshoz az elsődleges forrást a meglévő dokumentumok szolgáltatták. Az Auschwitzi Múzeumnak és a Prágai Zsidó Múzeumnak köszönhetően sok anyaghoz hozzáfértem Dina Gottlibováról, különféle visszaemlékezéseken és dokumentumokon keresztül. Ő már nem élt, amikor megírtam a könyvet, ami persze nagyon feszélyezett, hiszen ezáltal védtelenné, kiszolgáltatottá vált. Azt éreztem, hogy túl kevés az anyag ahhoz, hogy róla írjak könyvet, elkezdtem hát gondolkodni, és végül rájöttem, hogy a történet igazi hősei ezek az akvarellek. Nem egy ember, vagy kettő, hanem ők, akikről ezek a portrék készültek, az ő sorsuk, azoké, akikért ez a harc folyt. És végül ez a szál vitte tovább a könyv szerkezetét. Hiszen egy konkrét helyen, az Auschwitzi Ziganerlaugerben, Mengele utasítására festette őket Dina, majd ezek később a körülmények folytán egy zsidó származású magyar kislányhoz, Évához kerültek. Az akvarellekért folytatott vitába néha a kormányok, különböző országok kulturális szervezetei is bekapcsolódtak, ezek a festmények tehát különféle emlékezetekről szólnak, ettől válnak érdekessé, hiszen magát a történelmet, és a történelem utáni történelmet hordozzák magukban, miközben rajtuk keresztül nyomon követhetjük azt is, hogy hogyan formálódott a lengyel, a német, az izraeli, vagy az Egyesült Államokban élő zsidóság emlékezete. Így a történelem új távlatokat, újabb és újabb jelentésrétegeket nyer. Az akvarellek pedig rendkívül szerencsés történetszervező erővel bírtak, amelyek szinte maguktól szőtték, alakították tovább a regény szerkezetét, struktúráját.
AZ ELFELEDETT HOLOKAUSZT
Lengyelországban nagyon sokáig nem tudtunk semmit arról, hogy a holokausztnak roma áldozatai is voltak, méghozzá rengetegen. Nem tudtunk róla, hisz teljesen különálló réteget alkottak, és a többi áldozathoz/túlélőhöz hasonlóan ők sem beszéltek mindarról, ami velük történt, hiszen egyfelől túl fájdalmas lett volna, másfelől ennek kulturális oka is volt. A romaellenes, az egész cigányságot degradáló náci propaganda, amely azt hirdette, hogy a roma az tolvaj, bűnöző – a háború után is tovább élt, ez a negatív megkülönböztetés folyamatosan éreztette jelenlétét. Így nehéz lett volna kiállni, és azt mondani, roma vagyok, szinti vagyok stb. A romákat tehát nem ismertük, idegenek voltak számunkra, mint ahogy mi is azok voltunk nekik. Forradalom kell ahhoz, hogy az emlékezetet beindítsuk, amely a következő nemzedékek emancipációjához vezet. Németországban ’68-ban következett be ez a történelmi-társadalmi fordulópont. Közép- és Kelet-Európában pedig csak 1989 után. A roma elit megpróbált valami olyasvalamit találni, ami összeköti a roma közösségeket, hiszen a cigány társadalmat a sokféleség, megosztottság jellemzi, más-más dialektusban beszélnek, másokkal és másféleképp vannak kapcsolatban, más-más történelmük van, más-más utakon jutottak el Európába, vallási sokszínűség jellemzi őket. Egyedül a holokauszt fájdalmas tapasztalata egyesíti őket, a közösen átélt borzalmak. Erre a fájdalmas felismerésre jutott a heidelbergi vezető, Romani Rose roma aktivista is, aki az elfeledett Pharrajimos áldozatainak rehabilitálásáért folytatott hosszú küzdelmet, majd a Német Szintik és Romák Központi Tanácsának elnöke lett. Ekkor kezdtek el harcolni a romák az emlékezetért. (1980-ban Rose több társával még éhségsztrájkot is folytatott az egykori dachaui koncentrációs tábor területén azzal a céllal, hogy elinduljon a változás.) Ennek eredménye, hogy amíg Oświecimben a kilencvenes évek elején, amikor a romák elhatározták, augusztus 2-án, együtt emlékezzenek meg a tábor felszámolásának évfordulójáról, még alig páran voltak, addig ma ezrek gyűlnek össze ezen a napon, köztük a világ minden tájáról érkező politikai vezetők, emberjogi, társadalmi aktivisták, roma fiatalok.
„ A Soá az üldözések csúcspontja, a roma politikai elit erre építi az identitást. Egy történelem nélküli közösség mobilizálása. Nem létezett, vagy csak senki sem kutatta? Vagy teljesen feledésbe merült? Vagy biztonsági okokból elrejtették a tényközlők elől? Európának előnye származott a cigányokról szóló tudásból, hogy még ügyesebben tudják őket diszkriminálni.”(Lidia Ostałowska: Akvarellek, L’Harmattan Kiadó 2015, ford. Németh Orsolya, 182. old.)
A roma társadalmat persze meg is osztotta a holokauszt témája. Hiszen sokan nem szerették volna arra alapozni identitásukat, hogy áldozatok voltak. A halállal az életet állították szembe. Hiszen a cigányság az évszázadokon át tartó üldözést is képes volt túlélni. A visszaszorításukra, eltörlésükre irányuló kísérletek sikeresen kivédte, és ma mindenhol jelen van Európában. Modernkori nomádokként is tekinthetünk rájuk, hiszen nyelveket beszélnek, könnyen alkalmazkodnak, mozgásban vannak, nem helyhez kötöttek – ezek irigylésre méltó tulajdonságok, és sokkal inkább ezek határozzák meg a roma identitást. Ezért úgy érzik, hogy minél többet beszélnek a történelemről, annál kevésbé romák. Ez egy nagyon is élő, drámai konfliktus a roma társadalmon belül.
A HOLOKAUSZT MINT POLITIKAI FEGYVER
A holokausztról már egy csomó fantasztikusan jó könyv, irodalmi remekmű született. Én ebben az értelemben nem alkottam semmi újat, korszakos jelentőségűt. Csupán lejegyeztem néhány életutat, nyomon követtem néhány sorsot. Ha van valami fontos ebben a szövegben a lengyelek számára, akkor az talán az az üzenet, annak tudatosítása, hogy a holokauszttal visszaélünk, és saját politikai, morális, nemzeti céljaink elérése érdekében vetjük be, mint hatásos eszközt. Ez persze sajnos egy általánosan létező jelenség, és valamilyen szinten valószínűleg elkerülhetetlen. Mégis időről-időre emlékeztetnünk kell rá magunkat, egymást, hogy nincs rendben az, hogy emberek halálát valami másra használjuk, mint a gyászra.
Felvidéki Eszter
[1] Tomasz Fiałkowski :"Farby wodne", Lidia Ostałowska. Królewna Śnieżka w Auschwitz, In: Gazeta Wyborcza, 2011. december 13.
A képekaz Akvarellek budapesti bemutatóján, a Margó Irodalmi Fesztiválon, a Petőfi Irodalmi Múzeumban készültek 2015. június 5-én
fotó: Paweł Karnowski
Lidia Ostałowska, Akvarellek, L'Harmattan, 2015. ,ford.: Németh Orsolya, 2490 Ft
Tovább a kiadó honlapjáraRészlet a könyvből
Az önszerveződő művészeti akadémia hamarosan az orosz és a nemzetközi művészeti élet egyik fontos találkozóhelye, valamint az új, szabad szellemű Oroszország egyik szimbóluma lett. 
Az Open'er Fesztivál Európa-szerte az egyik legfontosabb zenei rendezvénynek számít. A legnívósabb külföldi és lengyel előadók több mint 30 országból érkező rajongók ezreinek adnak koncertet a nyüzsgő tengerparti városban. Július elején Gdynia-t elárasztják a fesztivál jellegzetes zöld karszalagját viselő fiatalok, sokan visszatérő látogatói a kultikus zenei eseménynek. A Balti-tenger partján már sok éve megrendezésre kerülő Open'er Fesztivál mindig fergeteges hangulattal, és világsztárok tucatjával várja közönségét. Az idei fesztivál fellépői között többek között olyan nevekkel találkozhatunk, mint The Prodigy, Faithless, The Libertines, Tom Odell, The Vaccines, Skubas, A$ap Rocky, Alt-J, D’Angelo and the Vanguard, Rebel-Babel Ensemble, Disclosure, Drake, Enter Shikari, Kasabian.