Annyira fura érzés, amikor a körülöttünk lévő világ teljesen véletlenül rímel az életünkre. Történt ugyanis, hogy a közvetlen környezetemben felmerült egy nyelvész körökben is régóta vitatott téma: hogyan kell helyesen, magyarul leírni a délszláv családneveket, amennyiben az tartalmaz č vagy ć betűt? Mielőtt időm lett volna utánanézni a dolognak, addigra egy hazai országos napilap internetes oldalán meg is jelent erről egy cikk (pont a múlt hétvégén)! Mivel amúgy is erős fejtörést okozott, hogy milyen blogtémát válasszak, jelnek vettem a dolgot. Szóval, challenge accepted. (Vagy inkább „čelindž ekseptid“?)
Feladja a leckét az embernek az, ha a baráti társaságban egy horvát fiatalember és egy magyar hölgy várnak babát, hiszen önkéntelenül is felmerül, hogy a kicsit valahogy anyakönyveztetni kéne magyar berkekben. Egy gyors eszmefuttatás után abban maradtunk a leendő anyával, hogy voltaképpen millió és egy módja vannak, hogy melyik átírást alkalmazza. Csakhogy addigra már sikeresen felpiszkálta bennem a nyelvészt, úgyhogy megígértem, utánajárok a dolognak.
Amikor ma reggel azon törtem a fejem, hogy fogok szláv témában aktuális blogbejegyzést írni, nem gondoltam volna, hogy békaemberekkel találkozom. És ezt nem csak úgy mondom. Néha még én is képes vagyok azt hinni, hogy szláv témában Magyarországon manapság már labdába sem lehet rúgni, vagy esetleg a Puskin utca környékén, és vége. Pedig nem! Békaemberek ugyanis igenis vannak. Imperialista békaember, orosz kém, egyre megy. Ugye a Kovács Béla ügyről van szó, ami ma valahogy megint előkerült a Parlamentben. És már ott is van egy szlávos hír — az oroszok ugye szlávok, hajjajj, de még mekkorák, és ez a Kovács most állítólag nekik kémkedik. Mi tagadás, elég rossz lehet a viszonyunk az oroszokkal, ha kémkedniük kell nálunk—vagy túl jó lehet, ha rajtunk keresztül kémkednek Brüsszelben? Nem teljesen világos. Pedig nem kellene rájuk haragudni. Számtalanszor hallani, hogy az amerikaiak — na, ők például nem nagyon szlávok, talán Chicagot leszámítva — belekotnyeleskednek a dolgainkba, pedig ötvenhatban kellett volna belekotnyeleskedni a dolgokba, akkor hol voltak? Bezzeg az oroszok!
Kokes János, a Magyar Távirati Iroda (MTI) prágai tudósítója által jegyzett Magyar emlékek Csehországban c. útikönyv egy tervezett sorozat első tagja, mely a Magyarországgal közös történelmi múlttal rendelkező környező országok magyar vonatkozású emlékhelyeit mutatja be. A kötet az Antall József Tudásközpont kiadásában jelent meg.
Mert bármit is csináltunk volna valójában ötvenháromban, ebben a regényben beleélhetjük magunkat, hogy egy kicsit megint a jó oldalon vagyunk. Novák most (vagyis több mint tíz éve) megfogta a legegyszerűbb receptet, és a lehető legjobb dolgot hozta ki belőle.
Zdenka Becker 1951-ben született a csehszlovákiai Cheb városában. Pozsonyban nőtt fel. 1974 óta Ausztriában él. Könyveit német nyelven írja, emellett fordít is: németről szlovákra, szlovákról németre. Színdarabjait Ausztria, Németország és Szlovákia mellett az Egyesült Államokban is bemutatták. Angol, cseh, francia, hindi, litván, spanyol és szlovák fordítások után A legnagyobb ügy az első könyve magyarul, a fordítás Dallos Emese munkája. A regény 2016 januárjában jelent meg az Üveghegy Kiadó gondozásában.