Sok nyugati számára, különös tekintettel azokra, akik egyre szkeptikusabbá válnak az EU-val kapcsolatban, különösnek tűnhet az a tény, hogy fiatal ukránok ezrei vonultak ki az utcákra 2013 fagyos telén egy olyan EU-egyezmény védelmében, amely nem kecsegtetett azonnali haszonnal. Timothy Snyder a New York Review of Books blogján[1] fel is tette a kérdést: „Létezik bárki a világon, aki hajlandó vállalni, hogy gumibottal fejbe üssék, egy, az Egyesült Államokkal kötött kereskedelmi egyezmény érdekében?” Természetesen nem. És Snyder teljes mértékben tisztában van költői kérdése válaszával: nem az egyezmény maga mozgósította a tüntetőket, hanem a remény a „normális életre egy normális országban” melyet az egyezmény jelképezett és vizionált. „Ha ez forradalom,” írja Snyder, „akkor ez az egyik legjózanabb forradalom a történelemben.”
Novemberben, miután a kormány megfosztotta az embereket ettől a reménytől a „normális életre,” már nem kizárólag emiatt az egyedi eset miatt érezték becsapva magukat, hanem amiatt, hogy teljes életük és az ország fejlődése 22 évre megragadt a szürke zónában a keleti, posztszovjet önkényuralmak és a nyugati, egyre jobban demokratizálódó és fejlődő szomszédok között.
Túl sok reménykedést követett túl sok csalódás az elmúlt 22 évben – kezdve a nemzeti függetlenséggel, melyet 1991-ben a lakosság 90%-a támogatott, de amelyet a rabló elit kompromittált, egészen a 2004-es Narancsos Forradalomig, mely szintén nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Viktor Janukovics 2010-es elnökké választása és a tehetetlen narancsos kormány leváltása csak rontott a már egyébként is rossz helyzeten. Néhány éven belül az elnök szűk köre, akiket csak a „Családnak” neveztek, magához ragadta a teljes hatalmat, tönkretette az igazságszolgáltatás rendszerét, hatalmas vagyonokat halmozott föl korrupció segítségével, és súlyosan rátelepedett az emberi jogokra és polgári szabadságjogokra.
Uralmuk rettentő következményei nem csak a gazdaság stagnálásában és a pénzügyi rendszer hazai és nemzetközi adósságok terhe alatti megroskadásában mutatkoztak meg, hanem Ukrajna különböző nemzetközi besorolásokon való drámai visszasorolásában – a 2009-es 89. helyről a 126.-ra 2013-ban a sajtószabadság listáján; a 107. helyről a 144.-re a korrupció érzékelési indexen; a 142.-ről a 152.-re a Világbank „Doing business” rangsorán; és „Szabad” szintről „Részlegesen szabad” szintre a Freedom House besorolásában. A rossz kormányzás valószínűleg legkárosabb következménye azonban az állampolgárok állami intézményekbe vetett bizalmának teljes elvesztése volt, különös tekintettel az jogállamiság és a rendészet intézményeire. 2013 végén a válaszadóknak csak két százaléka bízott teljes mértékben a bíróságokban (míg 40% jelölte meg válaszában a teljes bizalmatlanságot), három százalék a rendőrségben, az ügyészségben és a Janukovics támogatói által ellenőrzött parlamentben, és öt százalék bízott a kormányban. Az egyedüli intézmények a bizalom/bizalmatlanság skála pozitív oldalán az egyházak, a tömegtájékoztatási eszközök és a civil szervezetek voltak.
Valóban, akár rejtett áldásként is lehet tekinteni arra, hogy az ukrán kormány félretette az egyezményt, és az ország ilyen uralkodó elittel nem lépett be „Európába.”[2] A probléma viszont abban rejlik, hogy a kormányzat tagjai és oligarcha cimboráik már rég Európában vannak – villáikkal, lopott pénzükkel és diplomata-útleveleikkel, amik szükségtelenné teszik az ország minden lakójának szóló vízummentesség kivívását. Ironikus módon ezek az emberek úgy élvezik a jogbiztonság és magántulajdon minden előnyét a Nyugaton, hogy saját országukban ugyanezeket szisztematikusan aláássák. Nem ők, hanem Ukrajna – és negyvenhatmillió lakója – lett kizárva „Európából,” míg az uralkodó elit a dolce vitát élvezi „Euro-Szodomában,” ahogy otthon nevezik – ezzel a putyini gúnynévvel illetve az Európai Uniót.
Amikor Viktor Janukovics megtagadta, hogy aláírja az egyezményt, eljött az igazság pillanata, és a tömegtüntetések Kijevben és más városokban egyszerűen reakciók voltak erre az igazságra – a búcsúra az illúzióktól és a realitások felismerésére. A Majdan tulajdonképpen két eltérő világ összecsapását jelentette, két politikai rendszerét és két értékrendét – az úgynevezett „európai,” melyet az EU testesít meg, és az úgynevezett „eurázsiai,” melyet pedig a putyini Oroszország, Janukovics „Családja” és a tüntetőket zaklató felbérelt verőemberek.
A Majdan nem volt sem „nacionalista zendülés,” sem az ellenzék által bevetett „választási technika,” ahogy Viktor Janukovics és Kreml-beli patrónusai állították. A társadalom klasszikus forradalma volt, kísérlet az 1989-es kelet-európai hatalom- és gyarmatosító-ellenes lázadások beteljesítésére. Ahogy Anatolij Halcsinszkij, az ismert ukrán közgazdász érvelt, „1991, Majdan-2004 és Euro-Majdan céljai azonosak. Egy tőről fakadnak, nem csak Ukrajna szuverenitásának érvényesítése tekintetében, hanem mert véget akarnak vetni a szovjet korszaknak, hogy megszabadítsák mentalitásunkat a totalitarizmus maradványaitól. Az európai integráció ezeknek a változásoknak pusztán egy jelölője.”[3]
A közgazdász Halcsinszkij dicséri a Majdan nem kommerciális jellegét, mely nézete szerint illeszkedik a gazdasági determinizmustól a morális és spirituális értékek felé tartó globális trendekbe. Fontosnak tartja megjegyezni, hogy Majdan nem a társadalom peremén élők bolsevik stílusú forradalma. Épp ellenkezőleg, résztvevői elsősorban tanult emberek – a középosztály, egyetemi hallgatók, professzorok és üzletemberek (szociológiai felmérések szerint a Majdanon tüntetők majdnem kétharmada felsőfokú végzettséggel rendelkezett).[4] Véleménye szerint számos hasonlóság mutatkozik 1968 demokratikus forradalmaival, amelyek Európából kiindulva globálisan terjesztettek el egy radikálisan új, materializmus-ellenes értékrendet.
Amennyiben ezek a megfigyelések helytállóak, és a materialistától a poszt-materialista értékrend felé tolódás valóban jelen van Ukrajnában, minden kísérlet egy tekintélyelvű rendszer ukrajnai felépítésére már a kezdetektől kudarcra van ítélve. Ahogy az ukrán társadalom egyre inkább tudásalapú társadalommá válik, és újabb olyan generációk nőnek föl, akik a puszta túlélést már természetesnek veszik, a politikai és gazdasági élet döntéseiben való részvétel növekvő követelése elkerülhetetlen.[5]
Ezen a ponton utalhatunk Ronald Inglehart és Christian Welzel a modernizáció és demokrácia között húzódó kulturális kapcsolódásokat taglaló analízisére, különös tekintettel a kulturális variációkat bemutató kétdimenziós térkép-modelljükre, amely a World Value Survey nemzetközi vizsgálatsorozat során felvett nagyszámú alapvető érték korrelációit tükrözi (Ukrajna 1995-ben, 2000-ben és 2006-ban volt a vizsgálat alanya).
A WVS Kulturális Térkép minden országot lakói értékrendje alapján helyez el. Egyik dimenziója a szekuláris-racionális értékek és a tradicionális értékek közötti tengelyen helyezkedik el, másik dimenziójának két végpontja a túlélés és az önkifejezés. Az első dimenzióban való mozgás a modernizációval és iparosítással esik egybe, míg a másodikban való változás a posztindusztriális fejlődésre jellemző. Welzel és Inglehart bizonyítása szerint mindkét tengelyen felfedezhető jelentős különbség ugyanazon társadalmon belül a felsőfokú és az alacsonyabb végzettségű csoportok között is. [6]
Jaroszlav Hricak, prominens ukrán történész véleménye szerint Ukrajna rácáfol Inglehart pesszimista konklúziójára, miszerint a posztszovjet népek mentalitásában meggyökerezett sajátos értékrend felettébb valószínűtlenné teszi azt, hogy ezek az országok belátható időn belül a fenntartható fejlődés pályájára állnak.[7] Hricak felhívja a figyelmet a túlélés-önkifejezés tengelyen mutatkozó észrevehető értékrend-változásra, amely – éles kontrasztban a kilencvenes évek stagnálásával – az elmúlt évtizedben Ukrajnában végbement.
Valóban, annak ellenére, hogy az utolsó ukrajnai felmérés 2006-ból származik, minden friss ukrán felmérés megerősíti, hogy az értékrend változása az országban, akármilyen lassú és inkoherens is, meglehetősen kitartó és valószínűleg visszafordíthatatlan. Ez elsősorban a különböző korcsoportok értékekhez való hozzáállása kapcsán figyelhető meg. A tavalyi évi országos felmérés[8] erős kapcsolatot mutat a válaszadók kora és bizonyos alapvető kérdésekre adott válasza között, mint demokrácia vagy „erős kéz,” szólásszabadság vagy cenzúra, és a legáltalánosabb, sajnálja-e a Szovjetunió bukását vagy sem. Felismerhetőek azonban hasonló korrelációk a válaszadók nemzetisége vagy iskolai végzettsége mentén is (az alábbi táblázatban csak az „igen” és „nem” válaszok aránya található meg, a „nem tudja” és „nem válaszolt” arányokat kihagytam. A középső korcsoportok szintén nem szerepelnek, hasonlóan a nemzetiségi középső csoporthoz, az orosz anyanyelvű ukránok csoportjához és az alapfokú és felsőfokú iskolai végzettség közé esőkhöz).
|
Kérdés / Végzettség, nemzetiség, életkor |
Ukrajnának több demokráciára, vagy “erős kézre” van szüksége? (%) |
Ukrajnának több szólásszabadságra, vagy több cenzúrára van szükségre? |
Ukrajna a piacgazdaságát fejlessze, vagy térjen vissza a tervgazdasághoz? |
Sajnálja a Szovjetunió bukását? (igen/nem) |
|
Alapfokú |
9/75 |
31/27 |
23/46 |
62/20 |
|
Felsőfokú |
32/55 |
47/25 |
58/25 |
31/57 |
|
Orosz |
14/66 |
21/40 |
32/44 |
55/31 |
|
Ukrán |
28/58 |
47/24 |
54/28 |
38/47 |
|
60 év fölött |
19/67 |
36/31 |
35/43 |
61/27 |
|
18-29 év között |
32/52 |
49/22 |
61/19 |
20/60 |
Az adatok egyértelműen megmutatják, hogy Ukrajna megosztott, de korántsem kettészakadt. A szembetűnő különbségeket a Nyugat és a Kelet között mérsékli egyrészt Ukrajna középső régióinak hatalmas átmeneti területe, másrészt bármilyen szociológiai szempontból jelentős csoport heterogenitása, ami az egy csoporton belüli különbségeket és a csoportok közötti azonosságokat majdnem ugyanolyan fontosnak mutatja, mint a jelentős csoportok közötti eltéréseket és különbözőségeket. Példának okáért a fenti táblázaton látható, hogy az orosz nemzetiségű lakosok sokkal jobban sajnálják a Szovjetuniót, mint az ukrán nemzetiségűek. Ez azonban csak statisztikailag jelentős különbség, nem kőbe vésett összefüggés és meghatározhatóság. Amíg az ukránok 47%-a nem bánja a Szovjetunió bukását, 38% különböző mértékben sajnálatát fejezi ki. Az ukrajnai oroszok 55%-a bánkódik a Szovjetunióért, 31% azonban nem. Mindkét csoport belsőleg legalább annyira megosztott, mint amennyire a két csoport elválik egymástól. Hasonló csoporton belüli különbségek figyelhetőek meg a más politikai témákhoz való hozzáállásban is.
Az orosz nemzetiségű és/vagy orosz nyelvű válaszadók jobban hajlanak arra, hogy támogassák az „erős kezet” a demokráciával, a cenzúrát a szólásszabadsággal, vagy a tervgazdaságot a szabad piaccal szemben. Ez azonban csak valószerűség, nem determinizmus. Az ok egyszerű: az orosz etnikumú vagy nyelvű állampolgárok számára jóval könnyebb volt internalizálni és sajátjuknak tekinteni a szovjet ideológiát, mint az ukrán nyelvűeknek, akik kulturális identitásuk megőrzése érdekében küzdelemre kényszerültek az oroszosító nyomással szemben, emiatt pedig több okuk volt, hogy változó mértékben elhatárolódjanak a szovjet államapparátustól.
Számos egyéb fontos különbség van, mely nem veszi figyelembe a regionális, nemzetiségi vagy etno-kulturális választóvonalakat. A felsőfokú végzettség az egyik legfontosabb tényező: minden csoportban és régióban nagymértékben egybeesik a Nyugat- és demokráciabarát orientációval és aktívabb állampolgári viselkedéssel. Ez az egybeesés a korcsoportok szintjén is tetten érhető: minél fiatalabb a válaszadó, annál nagyobb valószínűséggel támogatja Ukrajna európai integrációját, és mindent, amit ez magába foglal.[9]
Nicu Popescu, az EU Biztonsági Tanulmányok Intézetének szenior elemzője találóan ismerte föl Ukrajna választóvonalainak összetettségét, amikor a felkelés kezdetén ezt nyilatkozta: „a törésvonal nem csak Kelet és Nyugat között fekszik, hanem a Janukovicsot támogató csoportok között is. Egyesek továbbra is támogatni fogják, mások azonban csalódottak Ukrajna az elmúlt szűk négy évben történő rossz kormányzása miatt.” [10]És valóban, bár az ukránokat megosztja geopolitikai orientációjuk, Janukovics elkergetése tekintetében közel állnak a nemzeti konszenzushoz (egy friss felmérésben nyugaton 94%, míg délkeleten 70% értett egyet ezzel; ezen felül a nyugatiak 94%-a, míg a keletiek 70%-a ítélte el a Krím-félsziget orosz megszállását)[11].
Az alkalom megfelelő arra is, hogy megszabaduljunk a propagandisztikus sztereotípiáktól, és újrafogalmazzuk az ukrajnai hasadásokat – elsősorban ideológiai, nem pedig nemzetiségi vagy regionális eltérésekként. „Két politikai nemzet lakja együtt Ukrajnát, eltérő értékekkel és fejlődési irányokkal,” érvel Vitalij Portnyikov, a neves ukrán-zsidó publicista[12]. Ez a két egymást átfedő nemzet – a szovjet és szovjetellenes, eurázsiai és európai, a paternalista alattvalók és az emancipált állampolgárok nemzete – ugyanazt a nevet viseli, de a végletekig megosztott a fölött az alapvető kérdés fölött, hogy mi Ukrajna, és mivé kell válnia. Ez pedig a „két Ukrajna” összebékítését kivételesen problémássá teszi. Két évtizeden át, ahogy egy másik ukrán szerző, Jevhen Zolotarjov megjegyzi, két társadalmi valóság, a szovjet és a nem szovjet, létezett egymás mellett, egy országban, de párhuzamos világokban, és csak a választások során keresztezte egymást rövid ideig az útjuk. Minden alkalommal a nem szovjet Ukrajna diadalmaskodott riválisa fölött, de csak minimális előnnyel, így győzelme sohasem volt szilárd. Janukovics elnökként néhány éven belül újraélesztette a szovjet gyakorlat és szimbolika számos elemét. A probléma ezzel azonban leginkább az, hogy a szovjet Ukrajnának hiányzik mind az oka, mind a szükséges erőforrásai ahhoz, hogy a Szovjetunión túl vagy annak helyettesítőjeként létezzen[13].
Egy amerikai újságíró szintén felhasználta ugyanezt a „két Ukrajnáról” szóló metaforát, figyelemre méltó módon párhuzamba állítva az abolicionisták és a rabszolgatartók konfliktusával az Egyesült Államokban (habár, Zolotarjovval ellentétben, tulajdonított némi békítő szándékot Ukrajna vezetőjének): „Elnöksége három éve alatt Janukovics megkísérelte a két oldalt kiegyensúlyozni, némileg hasonlóan a polgárháború előtti amerikai elnökökhöz, akik Amerika házát a rabszolgaság témájában mellébeszéléssel próbálták egyben tartani… Az idő majd eldönti, sikerül-e Janukovics elnöknek Ukrajna két nemzetét egy tető alatt tartani.”[14]
Vitalij Nahmanovics, ukrán történész és ukrajnai zsidó aktivista véleménye szerint a „két nemzet” közötti békülés aligha lehetséges az előrelátható jövőben, mert az értékrendekben történő változás, ha történik is ilyen, igen lassú. Ehelyett, javaslata szerint, az ukrán politikusoknak a befogadásról lenne érdemes elgondolkodnia. Ez akkor válik lehetségessé, ha az egyik csoport képes valamiféle autonómiát garantálni a másik csoport számára, kellőképpen tiszteletben tartva annak értékeit. Valószínűtlen, hogy a tekintélyelvű Ukrajna képes ilyen autonómiáról gondoskodni a demokratikusan gondolkodó, Európa-orientált polgároknak. Arra viszont nagy az esély, hogy a demokratikus Ukrajna megoldást talál a paternalista, szovjetbarát és Oroszország irányába tekintő nemzettársak befogadására[15]. Tulajdonképpen ez az, amit Észtország és Lettország meglehetős sikerrel alkalmazott szovjetbarát, pánszláv polgártársaik esetében.
.JPG)
Értékalapú kontextusban az az érvelés, hogy a Majdan és a Majdan utáni kormányzat nem képviseli az ukrán társadalom egészét, az ideológiai megosztottságot és a politikai polarizáltságot pedig tovább mélyíti, kevés értelemmel bír[16]. Az olyan alapvető vitatémák, mint az emberi jogok, polgári szabadságjogok és a jogállamiság – mindaz, amit gyűjtőnéven „európai értékekként” emlegetünk – nem intézhetőek el egyszerű többségi szavazással. Nyíltan fogalmazva, nincs az a többség, amely legitimálhatja a rabszolgatartást, és nincs az a társadalmon keresztülhúzódó lövészárok, amely indokolhatja a totalitarius értékek fenntartását.
„A valódi politikai választóvonal nem az, amelyik állítólag elválasztja Ukrajna keleti felét a nyugatitól” – állítja Igor Torbakov, orosz politikai elemző. „A törésvonal egyik oldalán egy sereg kialakulóban lévő és érdekeit egyre határozottabban érvényesítő identitás található (köztük a liberálisok, Ukrajna polgárjogainak bajnokai, radikális és kevésbé radikális nacionalisták és mások), a másikon pedig a posztszovjet identitásukhoz ragaszkodók, akikre jellemző a politikai passzivitás és az állami gondoskodástól való függés. Ez a posztszovjet identitás egyenlőtlenül oszlik el Ukrajnában, elsősorban, de egyáltalán nem kizárólagosan, keleten és délen koncentrálódva.”[17]
Torbakov érvelése szerint az ukrán eseményeket nem a Kelet-Nyugat vagy az ukrán nyelvűek és orsz nyelvűek konfliktusa paradigmájának keretei között érdemes vizsgálni, hanem azoknak a posztszovjet alapoknak az elsorvadásaként, amelyen a tekintélyelvű politikai technikák és az urambátyám-kapitalizmus különös rendszere nyugszik. Ezt a rendszert „Putyinizmusként” definiálja – valószínűleg azért, mert Putyin tökéletesítette azt, nem csak példaként állítva, de gyakorlatilag kötelezővé téve a posztszovjet tekintélyelvű vezetők számára. Ukrajna szakítása ezzel a rendszerrel létében fenyegeti a Kremlt és Putyint magát. Ennek köszönhető az orosz média hisztérikus reakciója és Ukrajna területének brutális lerohanása az orosz hadsereg által. „A Janukovics-rezsim megbuktatása,” érvel Torbakov, „lehetőséget teremtett egy bátor kísérlethez, amelynek célja Ukrajna számos identitásának befogadása és a társadalmi és gazdasági lehetőségek megnyitása a társadalom jóval szélesebb rétegei számára. Ez a vágy a társadalmi nyitásra az, amely a putyinizmus elevenébe talál, hiszen ennek a filozófiának szüksége van a politikai önkifejezés és a gazdasági lehetőségek szoros kontrolljára.”
Oroszország agresszivitása komolyan megnehezítheti Ukrajna kísérletét a deszovjetizálásra és az átfogó reformokra. Az a konokság azonban, amellyel az ukránok újra és újra megpróbálják lezárni az 1989-es kelet-európai forradalmak befejezetlen ügyeit, arra utalnak, hogy Ukrajna nyugat felé sodródása határozottan visszafordíthatatlan, és a legjobb, amit Oroszország tehet, az, ha nem meggátolni, hanem követni próbálja.
Fordította: Zöldy Áron
Fotó: Wikipédia
Mikola Rjabcsukkal a holnapi (05.08.) Magyar Narancsban olvashatnak interjút.
[1]http://www.nybooks.com/contributors/timothy-snyder-2/?tab=tab-blog
[2] http://worldaffairsjournal.org/blog/michael-zantovsky/lost-eu-ukraine-deal-blessing-disguise?
[3] Anatoly Halchynsky, Анатомія революції: нотатки вченого, 17.01.2014 http://gazeta.dt.ua/internal/anatomiya-revolyuciyi-notatki-vchenogo-_.html
[4] http://dif.org.ua/ua/events/vid-ma-zminilosj.htm
[5]The WVS Cultural Map of the World, http://www.worldvaluessurvey.org/wvs/articles/folder_published/article_base_54
[6]Ronald Inglehart and Christian Welzel, "Changing Mass Priorities: The Link Between Modernization and Democracy." Perspectives on Politics June 2010 (vol 8, No. 2) p. 555.
[7]Ярослaв ГРИЦАК, Як надати сенсу нашому безсенсовному становищу, 26.12.2013, http://zbruc.eu/node/17088
[8] Кілька тез про ціннісні орієнтації українців. Соціологічна гріпа «Рейтинґ», Травень, 2013, p. 8, 11, 14, 18.
[9] Ibid., p. 7, 10. Also see Кілька тез про ціннісні орієнтації українців, p. 8, 11, 14, 18
[10] As quoted in Robert Coalson, “Yanukovych's Base Eroding In Ukraine's Russophone East”, RFE/RL Newsline, 3 December 2013; http://www.rferl.org/content/yanukovych-east/25188519.html
[11] https://avaazimages.s3.amazonaws.com/tables.ukraine.pdf
[12] “В Україні вживаються дві політичні нації з різними векторами розвитку й цінностями”. Віталій Портніков, "Фірташ і Ахметов грають проти Януковича", Газета по-українськи, 26.07.2013; http://gazeta.ua/articles/politics-newspaper/_firtash-i-ahmetov-grayut-proti-yanukovicha/508695
[13]Євген Золотарьов, Формула революції 2014 – від протесту до спротиву, 17 січня 2014, http://www.pravda.com.ua/articles/2014/01/17/7009810/
[14]James Brooke, Can Ukraine’s Two Nations Stay Under One Roof? December 14th, 2013, http://blogs.voanews.com/russia-watch/
[15] Віталій Нахманович, Вiдкрите звернення до лідерів Майдану, Критика, січень 2014, http://krytyka.com/ua/community/blogs/vidkryte-zvernennya-do-lideriv-maydanu
[16]See, e.g., Ivan Katchanovski, “The EuroMaidan, the European Union and the future of Ukraine”, Kyiv Post, 15 January 2014, http://www.kyivpost.com/opinion/op-ed/ivan-katchanovski-the-euromaidan-the-european-union-and-the-future-of-ukraine-334981.html
[17] http://eurasianet.org/node/68102
