Ha ezerkilencszáz ötvenháromban olyan idős lettem volna, mint most, elképzelésem sincs, mit csinálok. Még ötvenhatban sem, pedig ott eléggé le voltak osztva a lapok. Na de ötvenháromban a cseheknél? És azért kell elolvasni Jan Novák regényét, hogy ezen még jobban meglepődjünk.
Mert bármit is csináltunk volna valójában ötvenháromban, ebben a regényben beleélhetjük magunkat, hogy egy kicsit megint a jó oldalon vagyunk. Novák most (vagyis több mint tíz éve) megfogta a legegyszerűbb receptet, és a lehető legjobb dolgot hozta ki belőle.
A recept pedig az, hogy keresett, vagy talált egy olyan családot, akiknek nagyjából átérzi a sorsát, mert így vagy úgy de mindnyájan emigráltak a kommunizmus elől. Az emlegetett család egy kicsit többet is tett, ezért lehetett róluk szokatlan, érdekes családregényt írni, anélkül, hogy a szerző sokat költött volna hozzá.
Adott a Mašín család, ahol a fiatal Josefet egy magyar KuK tiszt kedves unszolása indítja el a katonai pályán, még valahol keleten, az első világháború hajnalán. Mivel ez a karrier a csehszlovák légióknál kezdődik el igazán, képzelhetjük, hogy olyan finom unszolásról lehet szó, mint amilyennel egy házelnök szólítja az anyákat teherbe. Hiába, ilyen a magyar virtus, mondanánk, ha nem lenne hülyeség. De az, lásd az ellenpéldát, a cseh virtus sem csak sörivás, Josef Mašín ugyanis összekapja magát, és kitűnő katona lesz, mai szemmel nézve talán kicsit túl jó is. Ugyan nem a KuK-é, na és aztán? De csehszlovák katonának annyira eltökélt, hogy a második világháború előestéjén például egy kanál vízbe is bele tudná fojtani a Csehszlovákiát megszálló németek bármelyikét, akik ezért inkább nem is nagyon mutatkoznak előtte akkoriban.
Az öreg történetéről ennyit, nehogy valamit kikotyogjak. Gondolom egyértelmű, hogy akinek így néznek ki a fiatal évei, annak csak vásott kölykök lehetnek a gyerekei. Ezért be is mutatnám a főszereplőket, Ctirad, és ifj. Josef Mašínt, valamint a lánytestvérüket, Zdeňkát. A történet pedig egyszerű: a háború véget ér, Csehszlovákiában hatalomra kerülnek a kommunisták, és aztán annak rendje és módja szerint osztályharcot hirdetnek. Mašínék pedig nem hagyják magukat.
Az olvasó ezért aztán eleinte sokat gondol arra, hogy a szöveg kissé akciódús lett, és lesz-e benne valami többlet ahhoz képest, hogy egy hatalmas főhajtás a Mašín család előtt, ahol mindenki tényleg fenegyerek volt, ugyanakkor morálisan feddhetetlen is. Szegény író meg ott őrlődik a valóság és az irodalmi igények között... Egy francokat őrlődik, Novák pontosan érezte, hogy a Mašín sztori úgy lesz irodalom, ahogy van, csak meg kell írni valahogy. És még azt is jól csinálja. Olyan, mintha a gyerekkorunk cowboy- , detektív-, meg Rejtő regényeit olvasnánk, csak ezt most az érdekesség kedvéért a valóság írta, és ami még érdekesebb, hogy nagyjából pont ezért jön ki a folyamat végén egy lebilincselő irodalmi mű. Igen, mindhárom szó igaz. Mert én legalábbis nagyon régen örültem egy Coca-Cola (vagy talán Pepsi?) feliratnak úgy egyáltalán, mint ebben a könyvben. Régen hatott meg egy regényszereplő halála, és régen volt az is... hát, az igazat megvallva elég régen olvastam el közel 600 oldalnyi szöveget mindössze néhány nap alatt. Csehül, mert csak. De ezt is azért mondom, mert nem tudom, a Kalligram hány oldalon adta ki, immár hat éve. Mert bizony, ez a könyv már hat éve létezik magyarul (egész biztos vagyok benne, hogy parádés fordításban, és ez most nem urambátyámozás), és nekem hat évig elkerülte a figyelmemet. Szóval igen, most ezt a hat évet spórolom meg az olvasónak. Mert ha érdekel valakit, hogyan lehetett 1953 őszén átjutni a cseh-szász határon, aztán gyalog elsétálni Nyugat-Berlinig, mindössze annyi nehezítéssel, hogy nagyon-nagyon sok (úgy értem minimum ötezer), állig felfegyverzett rendőr meg vöröskatona lohol az ember nyomában, neki meg van egy félig működő pisztolya, akkor most erről a könyvről beszélünk. És ha ez Önt most nem érdekli, akkor csak írja fel a címet, mert előbb-utóbb érdekelni fogja: Jan Novák: Eddig megvolnánk.
Hanzelik Gábor