"Ha a szabadság csupán mintegy a szükségszerűség tudatosítása, akkor én, nyomorult féreg, állok az úton, amelyen halad a Történelem a tankok dübörgése és zászlók csattogása közben, és nem érdekel, ha valaki babonák vagy örökölt szokások rabjának nevez" - írta Czesław Miłosz Nem című cikkében, az első szövegben, amelyet radikális gesztusát követően publikált. Ez a gesztus természetesen nem más volt, mint a szakítás a kommunista Lengyelország hivatali gépezetével (Miłosz, mint a Lengyel Népköztársaság párizsi követségének alkalmazottja, munkaköri kötelességénél fogva a rezsim arca kellett, hogy legyen), és az átlépés az emigráció táborába, amely rögtön a Maisons-Laffitte-i Instytut Literacki kiadó küszöbén kezdődött. A cikk ellentmondásos és többféleképp értelmezhető, s teljes joggal tekinthetjük magyarázó jegyzetnek, mi több, önigazolásnak ami mellesleg teljesen helyénvaló olyasvalaki esetében, aki egymaga, bőrönddel a kézben rohan át a hideg frontvonalon. Jerzy Giedroyc, az Instytut Literacki igazgatója és a Kultúra című folyóirat szerkesztője, ahol a cikk megjelent, évekkel később is emlékezett, milyen belső ellenállást kellett leküzdenie magában, hogy közölje. Mellesleg nemigen tetszhetett akkoriban senkinek: Miłosz egyértelműen és határozottan elhatárolódik benne minden tábortól, minden kollektív eszmétől. A lengyel emigrációhoz való viszonya amely, akárhogy is nézzük, ezentúl kényszerlakhelye lesz sem sokkal pozitívabb a cikkben (ironikus viszony, ahogy maga Miłosz megjegyzi), mint háta mögött hagyott népi hazájához. Az szokott így fogalmazni, mint a Nem-ben, aki kiszáll a játékból. De mi a kiszállás? A gyengeség pillanata, amikor felismerjük a biztos vereséget, és szabadulni próbálunk szorult helyzetünkből, vagy az éretté válásé, amikor felnövünk egy másfajta látásmódhoz? Mondjuk, amikor levesszük a szemünket a sakktábláról, és kicsivel az ellenfél feje fölött észrevesszük az elemek mozgását, a vihar közeledtét?