Tapadnak rá. Nem kell hódításokba kezdenie, a leigázandó földek maguktól igyekeznek hozzá, konkvisztádor után esedeznek. Ő meg választ. Banketten, fogadáson, bemutatón csendesen félreáll; a társaság centruma egészen másutt van, de a mágnes így is működik.
Mi lakozik benne? Hát mágnes. Tekintete, hangja, szelídsége – nagyon férfias szelídsége; rendkívüli történetei és a veszélyes tájakat bejárt, háborúkat és forradalmakat látott utazó aurája. Szexepilje. Mosolya.
Ryszard Frelek úgy emlékezett, hogy sok lányt Pińskkel bűvölt el:
– Részvétet keltett bennük, mert az volt az elmélete, hogy az a legfontosabb. „Poleszjén nagy volt a szegénység. Amikor beállt az első fagy, apu rám adta a kisbundát, szíjjal vagy dróttal megkötötte, és csak akkor bontotta ki, amikor meleg lett. És ha valaki megbetegedett, akkor bedörzsölték terpentinnel, ráfektették a kemencére, és ott feküdt, amíg csak meg nem gyógyult.” Az asztal alatt bokán rúgtam Rysieket. Miféle drót, miféle terpentin? Józef Kapuściński tanár volt!
Egyszer megigézte az egyik pártnagyság titkárnőjét. Az halálosan beleszeretett. Az illető, hogy megkímélje barátját a gondoktól, elküldte a nőt egy havannai állomáshelyre.
Előfordulnak egyéjszakás virágok is, de csak alkalomszerűen; más a szabály. Mindig szerelemről van szó – így vagy úgy. Szüksége van rá. Szüksége van a csodálatra, szüksége van az intimitásra. Romantikus szerető, reggel hatkor kirohan a pályaudvarra egy rózsacsokorral, mert a nő akkor érkezett meg.
– Hiszen nős vagy.
– Ne törődj vele. Van valakije.
Ezt a kifogást találta ki – meséli egy jó barátnője – arra, hogy megnyugtassa némely hölgy lelkiismeretét.
Valamennyi a világ közepe, királynője – csak ne akarjon semmit, ne követeljen meg semmit a királytól.
Közismert, hogy még a legtartósabb királyságok sem maradnak fenn örökké. Mondjuk ki: ebben az esetben rövid ideig állnak fenn. A kötelező elv (rendszerint) a három hónap: ennyi kell, hogy elpárologjon az első elragadtatás; nem kell a dolgot elnyújtani. Egyébként nem is tarthat tovább, hiszen ott az írás, koncentrálni kell; az állandó utazások, a feleség. De pompás volt, igazán csodálatos, mint a mesében.
Nem kell visszafordulni, újra felszítani, ami kialudt. Amikor viszont egy régebbi királynője három vagy öt évvel később megbetegszik, baleset éri, és ő tudomást szerez erről, otthagyja az utca közepén az aktuális uralkodónőt, és virágcsokorral rohan a kórházba. A nő azt érzi, hogy még mindig fontos, hogy örökre bevéste magát a szívébe. Hogy továbbra is királynő, mert nem felejtette el.
Királynő lehet titkárnőből, bolti eladónőből, diáklányból, értelmiségi nőből, költőnőből, riporternőből, tolmácsnőből, korrektorlányból, szerkesztőnőből, cenzornőből, összeesküvőből… A szerelem nem ismer korlátokat vagy határokat, osztályok és szakmák, színek (barnák, szőkék), méretek (magasak, alacsonyak, karcsúak, teltek), tapasztalatok (fiatalabbak és nem a legfiatalabbak), állapotok (hajadonok, férjezettek, elváltak) fölött áll.
– Egy önmagában bizonytalan ember, és Rysiek ilyen volt, saját értékének elfogadását és megerősítését keresi különböző színtereken, így a férfi-nő kapcsolatban is – magyarázza egyik barátja.
– Van egyszerűbb magyarázat: nagy étvágya volt az életre, és kész – kommentálja egy másik.
Szeret hódításainak mennyiségével dicsekedni.
– Számolta? – hitetlenkedik zavartan az egyik meghódított.
– Rysiek az egész emberiséget szerette – tör ki a kacagás a legigazibb királynőből –, de a női felét jobban szerette.
Riportjaiban, könyveiben alig vannak nők. Kapuściński, a férfi jobban szereti az emberiség női felét, de a riporter Kapuściński ritkán figyel fel rájuk. A kivétel Carlotta a Golyózáporban Angola földjén című, az angolai polgárháborúról szóló könyvben. (Ő lenne a kivétel?)
…géppisztollyal a vállán jött oda, s bár az egyenruha túl nagy volt neki, ki lehetett venni, hogy jó alakja van. Mindannyian azonnal megpróbáltunk a közelébe férkőzni… A mi lányunk mulatt volt, leírhatatlanul bájos, s ekkor úgy tűnt nekünk, igen szép, bár később, amikor a róla készített fényképeket előhívtam, csak ezek a képek maradtak róla, megállapítottam, hogy nem is volt olyan szép. Ám ezt senki sem mondta hangosan, nehogy lerombolja bennünk a mítoszt, a Carlottával kapcsolatos elképzelést…Kezdettől fogva szépnek tűnt nekünk. Miért? Mert ilyen volt a hangulatunk, mert erre volt szükségünk, merg így akartuk. Mindig magunk teremtjük meg a nők szépségét, ezúttal is mi tettük Carlottát széppé. (Golyózáporban Angola földjén – Hárs Gábor fordítása)
Carlotta aztán meghal.
Nem tudjuk meg, hogyan gondolkozott, szeretett, milyen volt. A férficsodálat tárgyaként szerepel; tudjuk, hogyan nézett ki, a csoportban egyetlen leányként hogyan hatott a férfiakra. A többit csak alig.
Egyszer egy Afrikáról író riporter, a két nemzedékkel fiatalabb Adam Leszczyński megkérdezi Kapuścińskitól:
– Amikor Afrikáról ír, miért nem ír soha a nemiségről? Hiszen Afrika elsősorban nemiség.
– Ez generációs kérdés. Az én nemzedékemnek a nemiség az a terület, amiről nem beszélünk nyilvánosan.
De Kapuścińskit érdekli az afrikai nemiség. Cathy Watson és William Pike, akiknél a nyolcvanas évek végén lakott Kampalában, azt mesélik, hogy állandóan kérdezgette sofőrjüket, Fredet az afrikaiak nemi életéről. érdekelte a többnejűség.
De Afrika-könyvében, az Ébenben csak két mondat szól a nemiségről, ezek is távol állnak a Frednek feltett antropológiai kérdésektől. Egy lengyel bevándorló éjszakai bárja Dar es-Salaamban: zsúfoltság, tolongás, zaj. „A vendégeket a szép sztriptíztáncosnő, a csokoládészínű Miriam bájai vonzzák. Fő attrakciója a banán különleges módon történő megtisztítása és elfogyasztása.”
Az Utazások Hérodotosszalban Kapuściński akaratlanul lelepleződik, ahogyan az emberiség női feléről vélekedik.
…az eladónők nem ültek, hanem álltak, s a bejárati ajtót figyelték. Furcsának találtam, hogy szótlanul ácsorognak, ahelyett, hogy üldögélnének és beszélgetnének egymással. Hiszen a nőknek annyi közös témájuk van! Baj van a férjükkel, baj van a gyerekekkel. Milyen ruhát vegyenek fel, mi van az egészségükkel, nem kozmált-e oda az étel?
– Nem megmondtam magának, hogy a nőkkel nem barátkozott? – mosolyog Izabella Nowak, amikor megmutatom az Utazások…nak ezt a részletét. – Most már tudja, miért nem.
Szavakban képes a brutalitásra: amikor válság, konfliktus tör ki, amikor búcsúzik, vagy amikor a királynői trón várományosa habozik: – Vagy nem? Ez a brutalitás azonban olyasvalakié, akinek a dolog fontos. Nem egy macsóé, nem egy hideg fejű semmirekellőé. (Így mondják.)
Az egyik barátja azt mondja: – Sok nővel olyan édes semmirekellő volt.
Néha egy tizenéves szédültségével nyűglődik: – Most már aztán vége, végre elválok, elég ebből.
– Ha tényleg el akart volna válni, én lettem volna az első, aki kiveri ezt a fejéből! – mondja a legigazibb királynő. – Alicja volt a támasza.
Ismerősei között egy anekdota kering: amikor Afrikában elromlik Rysiek autója, egyedül meg tudja javítani. Amikor az autó egy varsói kereszteződésben reked meg, nem a segélyvonalat hívja, hanem Alicját, hogy mindent intézzen el.
- Kuba, ments meg!
Felesége gyöngéd beceneve, a Kuba, Kapuściński Afganisztánból való hazatérése után születik meg, ötvenhat utolsó napjaiban. Az őr, aki a kabuli repülőtéren vigyázott rá, mert vízum nélkül került oda, megörült, amikor Kapuściński közölte, hogy nem angol. Az angolok – kaput, az oroszok – friend. – O,Uruszi biszior hubasz! (Ó, az oroszok, nagyon jó).
Kapuściński eljátszik a szavak hangzásával, ismételgeti, szavalgatja őket. A hubasz átalakul „kubasszá”, a „kubasz” pedig megkurtul, „kuba” lesz belőle – csak nagybetűsen.
– Kuba, ments meg!
De a világ elől eldugja Kubát. Örök agglegény.
– Ala, miért nem jöttél el hozzánk vacsorára? – kérdezi egy ismerőse.
– Mert Rysio engem soha nem visz magával.
– Nős volt? – kérdezi meglepődve Elena Poniatowska mexikói írónő, akit Mexikó fővárosában a lakásán keresek fel. – Egyszer említette a lányát.
Daniel Passent: – Csak sok évi ismeretség után tudtam meg, hogy nős.
Egy kollégája a Kulturától, aki barátjának tekintette magát: – Alicja asszonyt 2007 januárjában láttam először, alig valamivel a halála előtt. Eljött a Varsói Egyetemre, hogy az ő nevében átvegye a Franciszek Ryszka-díjat.
Kapuścińskiék némely barátai szerint „Alka nélkül Rysiek elpusztult volna”. Amikor világszerte ismert lett, és különböző helyekről kapott honoráriumokat, Alicja kitanulta az adószabályokat és a szerzői jogot. Amikor utazni készült, kikereste neki a repülőcsatlakozásokat; elsajátított egy sereg titkárnői, asszisztensi, könyvelői ismeretet. Részt vett karrierje „adminisztratív-logisztikai” hátterének kialakításában.
De Rysiek egész életében az árnyékban tartotta őt. Alicja csak a halála után került a kamerák fénykörébe, ekkor került kapcsolatba azzal a világgal, amelyet férje életében nem ismert, ekkor kezdett sikereinek részesévé válni.
Negyven körül van, a nő fele annyi. Messzi útról jön meg, becsöppen egy házibuliba. Nemzetközi társaság. Mesél, érdeklődést kelt. A nő már az övé, ő még nem tudja.
– Mi fogott meg benne?
– Minden.
– De a leginkább?
– A férfitest legérdekesebb része.
– Neked melyik az?
– Az agya.
Egész éjjel tartó ivászat után reggel a búcsúzás: – Akkor mikor találkozunk?
Aztán őt is királynővé koronázza; még nem tudja, hogy egyáltalán nem csak három hónapra. Az elvakult szédület, az őrült szenvedély két évig tart. Ismerősök, barátok lakásain találkoznak, akiktől kulcsot kapnak; évekkel később a varsói Służewiecben a nő garzonjában, amikor már saját lakása van.
– Nem volt benne semmi rutin, semmi konvencionális, „kreatív” volt, romantikus, semmi „tűnj el”. Gyöngédség, a közelség érzése…
– Tudod, ha már együtt lakunk… – mondja neki egy napon.
– Úgy nézett rám, hogy egy pillanat alatt felfogtam, vagy addig juthatok, ameddig jutottam, vagy semeddig. A „semeddig” nem jött számításba. Azt választottam, amit kaptam.
Aztán a nőnek ment el a kedve. Így mondja. Neki feleség kell, aki kiszolgálja, aki adminisztratív igazgató, könyvelő, főkomornyik… Ez nem neki való. Független, ambiciózus, tervei vannak. Értelmiségi. Vonzó – beszélgetés közben is. Szellemes, tiszta szavú. Hasonlóképp viszonyulnak a világhoz, még ma is így beszél: – Vörös vagyok, nem tetszik?
Sok kapcsolata lesz, általában jól sikerülnek. A hapsik ugyanúgy tapadnak rá, ahogy Kapuścińskira tapadtak a nők.
A férfi néhány hónapi szenvedély után azt mondja, vége. Muszáj írnia, összpontosítania, elég ebből az őrületből. Két nap múlva telefonál. A nő öt złotyt ad a házmesternek, hogy este tizenegy után kaput nyisson.
Aztán megint szakít vele, és újra…
Az első szakítások után még szenved. Az újabbak után már tudja, hogy pár nap múlva úgyis megszólal a telefon.
Egyik levelében a költő szavaival ír neki: – Most, mikor már tudod, hogy szeretlek, soha semmi rosszat nem teszel velem.
Úgyis tudta, hogy semmi rosszat nem tesz vele.
Azt írja, hogy ha megbántaná, saját magát bántaná meg, mert elveszítené a jogát ahhoz, ami a legdrágább neki – a szerelmükhöz való jogot.
A nő nem gondol házasságra – így is uralja a helyzetet: csak ő tudja, mikor utazik el, és mikor jön vissza. Taxival viszi ki a repülőtérre, és ő hozza befelé is. Csak egy pillanatra ugrik át a Közel-Keletre, bár a szolgálati út hivatalosan tovább tart. Amikor Angolába kell utaznia, megvallja neki, attól fél, nem tér vissza élve.
Nagyjából ekkor, két év után mondja ki a nő, hogy vége. Beleszeretett valaki másba. Nincs ideje könnyekre, búcsúzásra. A férfi háborúba megy, ő meg új életet kezd.
Élve jön vissza a háborúból, és… minden elölről kezdődik. Az esélyek most egyenlőek: mindkettőjüknek kapcsolata van, együtt fognak konspirálni. Harminchárom éven át.
Amikor a nő van távol, azt írja leveleiben, hogy sivatag veszi körül. A sivatag az a hely, ahol a nő nincs ott.
– Nem akartál az ő fénykörében csillogni?
– Ellenkezőleg, féltettem a privát intimitásunkat – és ez a dolog semmiben sem változott, bár ő már nem él. Ezért nem lesz benne a könyvedben a nevem. Önmagáért voltam vele együtt, nem azért, mert híres volt. Egyébként amikor megismerkedtünk, csak Lengyelországban ismerték, tízegynéhány év hiányzott még a világhírhez.
Sokszor unszolja, hogy menjen el vele étterembe, bankettre, premierre. Egyszer engedett. Bemennek egy kocsmába. Suttogások hallatszanak: – Ó, Kapuściński…
- Fejezd be ezt a kását – mondja neki. – Menjünk innen.
Amikor ezután el akarta magával vinni vacsorára vagy bankettre, azt mondta: – Csinálok neked szendvicset…
Otthon maradnak, örülnek egymásnak, senki sem tud erről.
– Ő volt indiszkrét. Ha nem járt volna el a szája, soha nem tudtad volna meg.
Szerelmükben nincs semmi birtokló. Elmesélik egymásnak a viszonyaikat. – Jó neked vele? Fantasztikus, boldog vagyok, azt akarom, hogy örülj.
Egyszer eljegyzi magát, vőlegénye sokkal fiatalabb. Felhívja: – Gyere át.
– Most alighanem eltúloztad.
– Féltékeny volt?
– Féltékeny az nem volt, de kényelmetlenül érezte magát , hogy egy „csinos huszonévessel” kell rivalizálnia. Ő „csúf negyvenesnek” érezte magát.
Máskor meg azt mondja a nő: – Alighanem elválok.
– Megőrültél, megtiltom! Hiszen a barátom!
Amikor Kapuściński a hatvanhoz közelít, és nincs kedve a hódításairól mesélgetni, ő azt gondolja, titkol valamit. Vallomásával lefegyverzi: – Tudod, egy író életében eljön a pillanat, amikor legbecsesebb szeretői a saját könyvei lesznek. (Barátja szertartásos kérdésére, „mi van a lányokkal?”, egyre gyakrabban feleli azt: – Már nincs hozzá kedvem, fáradt vagyok, nincs időm.)
Alicjáról beszélget vele. Megszenvedi a felesége nyomorúságos lelkiállapotát, aggódva beszél róla, törődik vele. Tudja, hogy ebben nem ártatlan.
– Féltékeny voltál Alicjára?
– Soha. Életem végéig hálás vagyok neki azért, mert hallgatólagosan beleegyezett abba, hogy nekünk – Rysieknek és nekem – jogunk van a szerelemhez. Ez nemes és csodálatra méltó.
Elhatározza, hogy mindazt szeretni és tisztelni fogja, amit Kapuściński szeret, és amire szüksége van.
– Alicja fontosabb volt neki, mint ebből az egész történetből kitűnhet.
Felhívja a figyelmem a közvetlenül a halála előtt írott kórházi feljegyzéseire:
Kuba naponta néhány órát tölt velem. Mennyire hálás vagyok ezért neki!
– Ilyen percekben az igazat szokták írni.
– Annyi év alatt soha nem laktatok együtt?
– Pár napnál tovább soha.
– Nem lettetek sok idős házaspárhoz hasonlóan olyanok, mint a testvérek, mint anyuka és kisfia, apuka és kislánya?
– Soha.
A parázs mindvégig izzott.
És az állandó elválások? Csak újabb tapasztalatot adtak. Mindig tudták, hogy – amint Kapuściński egyik levelében írta – mindössze néhány évszázad, és eljön az ő idejük. Másodpercük. Szép volt mindig a legközelebbi másodpercre gondolni.
Visszatér Alicjához. Mindig visszatér. Előbb a Nowolipki és a Marchlewski sarkára, majd a Pustol utcába, aztán a Prokuratorskára.
– Mit számít, hogy többet volt másutt, mint otthon. Már nem is emlékszem erre. Vagy talán nem akarok emlékezni? Nem a fizikai jelenlét a legfontosabb. Jaj, a kulcsaim! A kulcsaim! – kiabálta indulás előtt. Eltette a lakáskulcsokat, bepakolt a bőröndbe. – Tudnom kell – mondta –, hogy van hová visszajönnöm. Tudta, hogy van otthona, ahová mindig, történjen bármi, visszatérhet.
Fordította: Hermann Péter
A könyv a Poligráf kiadó gondozásában jelent meg 2012-ben.
