Julija Boriszovna Melamed moszkvai születésű orosz filmrendező, pedagógus és publicista. Filmjeit nem csak Oroszországban, de külföldön is rangos elismerésekkel díjazták: 2006-ban a San-Francisco Nemzetközi Filmfesztiválon a The abduction of Europe című filmje a legjobb dokumentumfilmnek járó díjat nyerte el, 2011-ben pedig a Shanghaji Nemzetközi Filmfesztiválon a rövidfilm kategóriában Ogyin (Один) című filmje kapott díjazást. (Filmjei magyar nyelven sajnos nem elérhetőek.) A moszkvai Közgazdasági Főiskola oktatója, a Logosz filozófiai-irodalmi lap szerzője és a gazeta.ru rovatvezetője, korábban a RIA Novosztyi hírügynökség és a Telekanal Kultura tévécsatorna munkatársa. Az alábbi rövid történetet személyes Facebook oldalán közölte.
Gyerekkoromban arról álmodtam, hogy fagylaltárus leszek. Csak ülsz, és állandóan fagyit eszel, megállás nélkül. Maga a paradicsom. Mi más célja lehetne még az embernek... Se anyától, se apától nem kell pénzt kérni jégkrémre. Csak ülsz, eszel és eszel.
Most pedig... Azonnal visszarepít a gyerekkoromba, a boldogsághoz. Valamikor valaki ódát fog írni a fagylalthoz.
A prímet érthető módon a fagylalttorta vitte.
Ez a tragikus nap örökre bevésődött az emlékezetembe.
Hatéves vagyok. Nyár van. A fagyisbódé az út túloldalán van, én meg csak lődörgök a közelében. Már egy egész álló órája bámulunk egymásra, én és a torta. Ő öt egész rubelbe kerül. Én nem kerülök semmibe, én egészen egyszerűen csak egy kislány vagyok.
Valahogy sikerül meglágyítanom az anyukám szívét, aki maga is rajong a fagylaltért, és anélkül, hogy felnézne a barátnőjével folytatott telefonbeszélgetésből, ad nekem 25 rubelt és folytatja a beszélgetést. Valamiért nincs pont annyi, amennyi kéne. Elsétálok, és úgy szorítom a pénzt a markomban, hogy már fáj a kezem. Átmegyek az úton, kezemben szorongatva azt a lila papírt, amire Lenin profilját nyomtatták (a szovjet időkben elképzelhetetlen összeg, a havi fizetés egyötöd része, mai árfolyamon szerintem huszonötezer). Hőségben sétálok át az úton. Érzem a kezemet. A lábaimat nem. Nem látom az utat. Mágnesként vonz a fagylalttorta.
Gond nélkül eljutottam a bódéig. Szétnyitottam a tenyerem. Sem Lenin nem volt benne. Sem papír. Sem pénz nem volt a kezemben. Az angyalok lopták el. Az Egészséges Életmód angyalai, akik kifejezetten ezért szálltak alá a XXI. századból. Kivették a kezemből a pénzt, hogy ne ehessek a zsíros édességből.
Aztán sötétedésig az egész családdal, minden egyéb bánatunkat magunk mögött hagyva fésültük át sikertelenül az összes fűszálat, homokszemet és aszfaltgöröngyöt a házunktól a fagylaltos bódéig vezető úton. (Nagyon szeretnék visszamenni arra a fekete, tisztességtelen és kölcsönös vádaskodással teli nyári napra, hogy mindenki élhessen, hogy anya és apa újra egészen fiatal legyen én pedig kicsi).
Hát tessék. Innentől kezdve, azért, hogy elkerüljem az ilyen drámákat elhatároztam, hogy felnövök és fagylaltárus leszek. Hogy magam mögött hagyhassam ezeket a sorscsapásokat.
Később, mikor felnőttem, vágyaim tudatosabbá váltak, rájöttem, hogy nem fagyis néni akarok lenni, hanem téli gondnok. Sőt, nem is téli, hanem éjszakai-téli gondnok, pont így. Lapátolod a havat, siklik a lapát a hóban, de szakad, megállás nélkül, te pedig az egészet eltakarítod, mint Sziszüphosz, csak békésen. A tiszta levegő beáramlik a tüdőbe, ahogy a lapát hatol a tiszta hóba, a lámpás fényében hópelyhek táncolnak.És végre, az álmok valóra válnak.
Nem, nem vagyok gondnok. És nem árulok jégkrémet. Futár vagyok. Valóra vált egy idióta álma az egyszerűségről. Semmiről sem kell beszélni, semmit sem kell tanítani, így lesz kellemes és jó a sötét, állatias lélek.
Innentől az emberek számomra két csoportra oszlanak: az egyik a „miért kell ez neked, hiszen ez felháborító” a másik pedig a „de király”. Az előbbi csoportot nem szeretem.
– Hol vagy? – hív apa, – már megint csavarogsz?
Igen, futár vagyok. Ahogy apa mondja, csavargok. És mindenkinek nagyon ajánlom, nagyon. A fizetés: kopejkák. A szállítási díj: 200 rubel. Senki sem ad borravalót. Soha. Sőt, még csak eszükbe sem jut. Csupa érdektelen történet, nincs honnan alapanyagot szerezni egy publikációhoz vagy egy filmhez. Az emberek komorak és barátságtalanok. Mint Vaszja Lozskin rajzain. Úgy bánnak a futárral, akár a rabszolgával.
Összességében ajánlom ész nélkül.
Egy világban, mely egyre ingatagabb és érthetetlenebb, egyre nyomasztóbb, az életet valahogy strukturálnunk kell. Itt az alkalmazás adja a rendelést, te pedig csak mész és mész. „A” pontból „B” pontba. Te vagy a hírnök. Valamit olyat viszel, amire nagy szüksége van egy embernek. A széthúzás és megosztottság idején, mikor minden szétválik mindentől, mikor valahogy minden egyszerre esett szét, valamit össze kell kötni: az „A” pontot a „B” ponttal, az embert a csomagjával. Akármilyen is legyen, ez integráció. Akármilyen is legyen, van értelme. Ha rövidtávú is, de tervezés.
A világ kiszámíthatatlan. Nyugtalanító. A világ szétesőben van. Úgy érzed, szükséged van rá, hogy valamilyen keretek közé foglald magad: az „A” és „B” pont közé. Csúcs. Az embernek szüksége van bizonyos pontokra a térképen, melyek között egyiktől a másikig haladhat egzisztenciális bizonytalansága közepette. Ez a világosság egyfajta illúziója.
Ahogy az orosz irodalom leghíresebb iszákosa, Marmeladov mondta: „Mert ugye, uram, szükséges, hogy minden embernek legalább egy menedéke legyen.”[1] Marmeladovnak nem volt hova mennie. Így ő a kocsmába járt. Mert akkor még nem volt Yandex kiszállítás. És ez a baj.
Biztosíthatlak titeket, ez egy kiváló pszichoterápiai gyakorlat. Ahogy befejezem a munkát már rohanok is csavarogni. Milyen különös, hogy ezt a pszichiáterem nem érti meg: „Miért csinálja ezt Julja – mondja rémülten Valerij Viktorovics, a legjobb élő pszichoterapeuta, – Julja, ez felháborító”. Miért lenne felháborító? Senki sem láthat meg engem. Eddig még egyszer sem vittem ki rendelést se a diákjaimnak, se a kollégáimnak, se a producereimnek. De készen állok a kellemes meglepetésre.
Amikor nagyon elfáradok egy kiszállítás közben, akkor a carsharing-et használom. Mert hát a csomagot muszáj időben kiszállítani.
Még újévkor is nekiindulok csavarogni, sőt, még élvezem is. Mert hiszek az újév mágiájában és a futárkodás gyógyító kegyelmében.
„Már megint nercbundában csavarogsz egy Mercedes-szel. Na gyerünk, gyerünk”.
Apa nem érti.
„Elkoptatod a csizmádat!” – kiabálja a telefonba a nagynéném. Elkoptatom. De hogy is lehetne eljutni a célig, anélkül, hogy elkopna a csizmánk?
Máté András fordítása
[1] Görög Imre és G. Beke Margit fordítása
