Szinte közhelyes, hogy amint egy probléma aktuálissá válik, hirtelen gombamódra megszaporodnak a szakértői. Az ukrán konfliktus eddig két-, talán három hullámban aktualizálódott 2013 óta, tehát különböző intenzitással, de szinte mindig napirendben volt, amióta ez a blog létezik. Sajnos. Ennél sokkal szívesebben írnék nagyon unalmas cseh meg délszláv kisprózáról, amit senki sem olvas, ha ez lenne az ára annak, hogy elkerüljük mindazt, ami tavasz óta a szomszéd országban történik. Idén azonban megjelent magyarul is egy szlovák szerző könyve, amely szerintem olvasmányosan jár körül egy olyan problémát, amit én az elmúlt hét évben csak felületesen értettem, és magánbeszélgetéseim alapján sokan mások még annyira sem.
Sajnos Forró könyvének a 2019-es kiadása óta az orosz-ukrán konfliktus egy teljeskörű háborúig fajult, de arra még szinte mindenki emlékszik, hogy ez a pusztító tűzvész 2014-ben kapott lángra, és évekig nem aludt ki – bár bevallom, néha megfeledkeztem róla, hogy még mindig ott parázslik keleten, míg idén február 24-én hajnalban egy szomszédos ország ellen indított offenzíva nem lett, amiben amolyan fél seggel megült hátország vagyunk mi is itt a kontinens nyugatabbi végein. Nem személyi szimpátiából, hanem merő túlélési ösztönből. Bár Ukrajna nem tagállamunk, de tudjuk értékelni, hogy az szeretne lenni, tudjuk, hogy megvannak a hiányosságai, de abszolút megértjük, hogy szabadulna ezektől. Nem esik jól, pontosabban amennyiben következetesen akarjuk élvezni a kontinensünk, és a gazdasági övezetünk előnyeit, nem kellene, hogy jól essen, hogy egy harmadik állam valami mondvacsinált, hetente változó okra hivatkozva, bemasíroz a hordáival ebbe az országba, és magával hozza a háború borzalmait, a terrort, és még csak arra sem képes, hogy bátran (ha öv alá akarnék ütni, azt mondanám, „férfiasan”) háborúnak nevezze, hanem ha jól tudom, mostanáig (október 11.), speciális katonai műveletnek titulálja azt a hadászati szerencsétlenkedést, amibe azért sikerült néhány vaskos háborús bűnt belecsempésznie, a legutóbb épp tegnap is. Ez az a „morális standard”, amitől Ukrajna már szabadulna, szerintem érthetően. Nincs egyértelműbb bizonyítéka a Donbasz aktualitásának, minthogy recenziót írni sem tudok róla higgadtan.
Pedig a 2019-ben kiadott riportkötet nem is számítana igazán aktuálisnak, hiszen a konfliktus 2018-as döglődése közepén leteszi a fonalat ott, hogy a jövőjét kiszámíthatatlannak tartja. Ennek a könyvnek a cselekménye 1993-ban, Grúziában kezdődik, és két-három oldallal később már egy olyan háborúról szól, amiben magyar ajkú emberek is érintettek, közvetlenül és közvetetten is. Forró azzal kezd, hogy általános képet ad Oroszország hibrid háborúiról, de még eközben is állandóan váltogatja a lencséit, és hol nagypolitikai játszmákat ír le, hol szociológiai elemzéseket idéz, máshol pedig egyéni történeteken keresztül mutatja be az eseményeket, amik sajnos megint rácáfolnak a naiv optimista Fukuyamára, és fokozatosan, hullámokban válnak egyre hátborzongatóbbá, a végén azzal a hátborzongató pillanattal, mikor az egyik megszólaltatott szemtanú történetében szinte egyszerre csörrennek meg a telefonok az Amszterdam-Kuala Lumpur járat roncsai között. A legtöbb részletet felesleges leírnom, ennek a könyvnek, most, hogy magyarul is megjelent, olvasókat kell találni, és ennek érdekében élek azzal az ócska fogással, hogy nem megyek teljesen a részletekbe. Köznyelven: nem fogok spoilerezni, pedig elég nagy beleéléssel tudnék mesélni az olvasottakról.
Van azonban egy olyan motívum, amiről azért érdemes ejteni néhány szót. Forró ugyanis rendszerint pellengérre helyezi az ukrán hadsereg és a kijevi kormány Donyec-medence lakóival szemben viseltetett magatartását, és arra jut, hogy bizony elég rendesen megágyaztak az egyébként is könnyen terjedő orosz propagandának. Ez azért is fontos, mert a könyv első fejezeteiben tisztázza, hogy az egész hibrid háborús gépezet attól indul be, hogy a szocialista tömb országaiban az ostoba szovjet politika olyan társadalmi aknamezőket hagyott, amit az itt élő függetlenedő népek nagyon nehezen tudnak kikerülni, és ha véletlenül ráfutnak egy aknára, hát mindig ott van Oroszország, aki hajlandó segíteni. Ha érdeke úgy kívánja, akár egyszerre több oldalnak is. Ukrajna pedig 2013 óta folyamatosan elvétette, hogy ezekre az aknákra ne fusson rá. Ezeknek a részletezése Forró egyik erőssége. Mielőtt még azt hinnénk, nem, nem arról van szó, hogy az Azovnál mindenki náci volt, de ez jó példát szolgáltat arra, hogy megértsük mi a probléma: az orosz propaganda február óta kígyót-békát összehordott Ukrajnára, náci államnak nevezte, és egyszerre kifogásolta, hogy egy zsidó színész vezeti – hogy ez utóbbi Reagan miatt fáj nekik, vagy az ortodoxia platonista gyökereinél van a válasz, ezt talán soha nem tudjuk már meg – miközben úgy támadta meg, hogy állítólag magát védte. Ez a fajta káosz az, amit az orosz propaganda teremt, mert ebben a káoszban tud látszólag rendet rakni. Ezt az utcán „zavarosban halászásnak” nevezik, és a pitiánerséggel hozzák összefüggésbe. Ukrajna viszont nem erőltette, hogy a rendrakó szerepet elorozza az orosz medve elől, és ezzel számtalan lehetőséget szalasztott el a saját állampolgárai szemében is. 2018-ban legalábbis még ez volt a helyzet.
A kötet egésze egyébként roppant olvasóbarát módon rövid fejezetekre tagolódik, amelyek három nagy alfejezet alá szerveződnek. Ez a három nagy alfejezet a konfliktus három szereplőjét, pontosabban embertípusát járja körül. Az elsőben az ukrán katonákkal, önkéntesekkel, partizánokkal találkozunk, a másodikban a frontvonal túloldalán levő donyecki ellenfeleikkel, a harmadikban pedig azokkal az emberekkel, akiknek a háború feldúlta az életét, és menekülniük kellett. Aki arra gyanakszik, hogy kap egy propagandakönyvet, ami arról szól, hogy az ukránok jók, az oroszok pedig rosszak, az ki fog ábrándulni, Forró ugyanis azt is leírja, hogy kerül egészen közeli kapcsolatba néhány szeparatista harcossal, olyanokkal is, akik egészen elképesztő dolgokat is műveltek, sokukkal még szimpatizálni is lehet. Ha nem elég, hogy bizonyos elmaradásaiért ostorozza a kijevi kormányt, akkor ez egy megfelelő bizonyítéka lehet annak, hogy egy meghökkentően pártatlan könyvet tartunk a kezünkben, amiből még mindig az Orosz birodalom jön ki nagyon rossz mérleggel. Nem azok a szegény ostoba idealisták, akik mind a mai napig azt hiszik róla, hogy a szocialista világrend hazája, a gonosz, kapitalista amerikai démon legfőbb ellenszere, a régi erények, az őszinteség, barátság, vendégszeretet utolsó támogatója egy gonosz, modernizálódó világban. Nem Kijev, aki örökli a problémáit, de legalább megpróbál szabadulni tőlük, ha nem is a legsikeresebben. Hanem az az Oroszország, ami kicsi és nagy hazugságokra épül, ahol bevihet a rohamrendőr azért, mert feltartasz egy üres kartonlapot, és amit már a saját állampolgárai is akkora szörnyetegnek tartanak, hogy inkább százezrével menekülnek tőle, mintsem a frontra kelljen menni „megvédeni”. De ezek már olyan problémák, amelyekről Tomáš Forró könyve nem tudhat, viszont legalább megmutatják, ennek ellenére is mennyire aktuális ez a szöveg.
Ami szintén értékessé teszi ezt a könyvet az az, hogy az író helyén tudja kezelni a katonák és kisemberek között terjengő pletykákat, és megfelelő mennyiségben adagolja ezeket is. Az ilyen történeteket ugyanis bármilyen más módon nehéz összeszedni, de sokszor szükség van rájuk, hogy teljesebb képet kapjunk erről a rettenetről. Forró szereplői a megfelelő, drámaian töltött pillanatban engednek el egy szomorú mosolyt, és mondanak valami egészen elképesztőt, amit máshol úgysem olvashatnánk, és ennek megint ezer oka van. Az író persze egy „Sajtó” feliratú golyóálló mellényben jutott el ezekre a helyszínekre, és ezt a szöveg összeszerkesztése közben sem tudta teljesen levetni, néhol eléggé nehezen követhetően adagolja a száraz adatokat, és a pletyka szintű információmorzsákat – aztán ki tudja, lehet a legtöbbeknek éppen ez teszi majd a könyvet letehetetlenné. Egyébként ennek ellenére is nehéz tőle szabadulni, az olvasó érzi valahol, hogy itt most tényleg egyre mélyebbre ássa magát egy olyan gonosz világba, amit tényleg csak könyvekből szeretne ismerni, és ez nagyon erős motiváció tud lenni. Tomáš Forró furcsa érdeme, hogy a történet egészét optimista, vagy legalább kvázioptimista felhanggal zárja.
Mielőtt azonban befejezném, röviden méltatnám a fordító, Mészáros Tünde munkáját, ami kiválóan követi Forró stilisztikai manővereit, élethűen adja vissza a beszélő kisembereket és a száraz adatokat is. A magyar kiadás további érdeme, hogy az a Rácz András lektorálta, akivel én még egyetemi éveim alatt találkozhattam, mikor merő érdeklődésből beültem egy Ukrajnáról szóló előadására 2014 kora tavaszán, mostanra pedig szinte mindenki ismerheti a nevét a rendszerint megjelenő elemzéseiből.
Röviden annyit, hogy kevés ennyire jól eltalált időzítés volt a magyar könyvpiacon, mint most ez a könyv. Ráadásul ezen keresztül egy kicsit megismerkedhetünk azzal is, hogy hogyan írnak egy másik szomszéd országban, Szlovákiában. Gondoljunk csak bele, mennyivel boldogabbak lennénk most mindnyájan, ha az oroszok az elmúlt években inkább ukrán szerzők könyveit szorongatják, és nem a rohamkarabélyt. Lehet, hogy végül rájöttek volna, hogy akárcsak az ukránok, ők is emberi lények.
Hanzelik Gábor
Tomás Forró: Donbasz - Nászutas lakosztály a Háború Hotelben, Lábnyom Kiadó, 2022., ford.: Mészáros Tünde, 336 oldal, 4450 Ft
