Hatodik hónapja tart Oroszország Ukrajna elleni teljes körű és minden okot nélkülöző agressziója, amely véleményem szerint felfoghatatlanul abszurd és megalázó. Minden kétséget kizáróan az ukrán nép ellen elkövetett népirtásnak kell neveznünk. Az oroszok civileket ölnek, gyerekeket és nőket erőszakolnak meg, töretlenül rombolják a civil infrastruktúrát, fosztogatnak, és elnyomják a polgári lakosságot a megszállt területeken, és kelet-ukrajnai városokat próbálnak meg eltörölni a Föld színéről.
Ebben egyelőre elég sikeresek. Ukrajna Kulturális Minisztériuma nyomon követi azokat az orosz háborús bűnöket, amelyeket az ukrán kulturális örökség ellen követnek el. 2022 augusztus 11-ig 162 vallási épület, 70 kulturális- és más művészeti központ pusztult el vagy rongálódott meg; 51 emlékmű, 44 könyvtár, 34 múzeum, és természetvédelmi övezet.
Több tízezer ember vesztette életét. Több százezer embernek szűnt meg a lakhatása. Több mint kétmillió ukránt deportáltak erőszakkal Oroszországba. Ebből több mint kétszázezer gyermek. Ami most történik sokkoló, borzalmas, maga a színtiszta gonosz. És mindennek egyetlen célja van: elpusztítani az ukránokat, mint nemzetet, a nyelvünket, a függetlenségünket. Így nézve Oroszország szempontjából ez egy birodalmi háború, Ukrajna szempontjából szabadságharc, antikolonizációs küzdelem.
De Oroszország háborúja Ukrajna ellen nem idén februárban kezdődött, hanem nyolc évvel ezelőtt, a távolinak tűnő 2014-ben, amikor az úgynevezett „Orosz tavasz” történt. Oroszország annektálta (az ukrán) Krím-félszigetet, és a keleti iparvidék egy részét, ideértve az ipari központként működő városokat, Donyecket és Luhanszkot.
Személyes tapasztalataim fűződnek ehhez az „Orosz tavaszhoz”, és az annexióhoz, ugyanis Donyeckben születtem és nőttem fel. Amikor kitört a háború, negyvenöt éves, orosz anyanyelvű ukrán író voltam, aki nem is sejtette, hogy valakinek meg kell őt védenie a saját hazájától. Az „oroszul beszélő lakosság védelme” volt a 2014-ben Ukrajna területére behatoló orosz erők szlogenje.
Ez egy abszolút, szemenszedett hazugság volt, amely miatt csak frusztrációt és fájdalmat érzek. Mivel az orosz az anyanyelvem, azt éreztem, képletesen szólva, hogy én vagyok az oka annak a rettenetnek, amely a Krímben és Kelet-Ukrajnában történik. Negyvenöt évig beszéltem és írtam oroszul, orosz nyelv és irodalom szakos tanárként diplomáztam, és sosem volt ezzel semmi problémám. És most ott tartunk, hogy megjöttek az oroszok, hogy megvédjenek a szülőhazámtól.
Ezeket a faragatlan állatokat kicsit sem érdekelte, hogy mit gondolnak az orosz ajkú ukránok arról, hogy megjelentek a régióban. Mást, mint őszinte gyűlöletet, ez a viselkedés nem válthatott ki. 2014 forró nyarán, júliusban döntöttem úgy, hogy elhagyom a várost, ahol felnőttem, az otthonomat, a szüleimet, akik különféle okok miatt nem jöhettek, a munkámat, barátaimat, a nekem kedves utcákat, parkokat, sugárutakat, az ukrán sztyeppe édes és tiszta levegőjét.
Nyolc év vándorlás után, amelyet egy belül hazátlan emberként töltöttem, 2022 februárjában a feleségemmel a barátaink vidéki házában vagyunk, és arra készülünk, hogy megünnepeljük a házassági évfordulónkat, ami február 24-ére esik. Ez az ünnepség kétségkívül meg is történt volna, ha Oroszország nem indít teljes körű agressziót ugyanezen a napon. Így aztán február 24-én, a családi ünnepségünk napján én és a feleségem arra eszméltünk, hogy orosz katonák vannak mindenhol. Arra kényszerültünk, hogy hetekig a megszállt területen maradjunk. Borzalmas élmény volt, amely arra késztetett, hogy végleg átváltsak oroszról ukránra.
Nehéz volt. 2014 után azt hittem, hogy meghagyhatom az ukránt és az oroszt, mint a nyelveket, amelyekkel dolgozom. Írtam egy művet ukránul, amelyet Ukrajnában jelentettem meg, és amelyet lefordítottak angolra, és meg is jelent a Harvard University Pressnél az Egyesült Államokban. (Mondegreen: Songs about Death and Love. Fordította és bevezetőt írta Mark Andryczyk (Cambridge, Mass.: Ukrainian Research Institute, Harvard University)). Egy ideig azt hittem, hogy életem hátralevő részében írok majd egy regényt oroszul, utána egyet ukránul. De mindazok után, ami történt, és ami még mindig történik, nem vagyok képes tovább oroszul írni. Nem akarok már a gyilkosok és erőszaktevők kultúrájának része lenni.
Említést érdemel, hogy az orosz kulturális- és nyelvi elidegenedés egyre növekszik, az az érzésem, hogy nemsokára nem lesz helye az orosz nyelvű politikai és kulturális kontextusnak. És ennek nem tudok nem örülni. Az ukránok mint nemzet ebben a harcban születnek meg.
A háború megváltoztatott mindent, számtalan dolgot elpusztított, és továbbra is pusztít. A családom jelenleg Csehországban él, mert a feleségem fizikailag képtelen elviselni az állandó légiriadókat, a megszállt területen eltöltött időszak után. Ez az állandó veszély sose múlik el. Az oroszok naponta bombáznak lakóépületeket egyik vagy másik ukrán városban, támadják a polgári lakosságot, azt remélve, hogy pánikot keltenek, és arra kényszerítenek minket, hogy erőt vegyen rajtunk a reménytelenség és kétségbeesés. De kitartunk. A légiriadók már nem tűnnek olyan fenyegetőnek, mint azelőtt. Az ukrán légvédelem jó munkát végez. És mindnyájan rendelkezünk némi tapasztalattal a háború megterhelő hónapjaiból. Mindnyájan hiszünk a győzelemben. Még az ateistáink is hívők ezekben a napokban. Csak lehet, hogy nem Istenben hisznek, hanem az Ukrán Fegyveres Erőkben (ZSzU).
A pusztítás, halál, sötétség és reménytelenség ellenére, amely néha körbevesz bennünket, egyre erősebbek leszünk ettől a megpróbáltatástól. Az erőnk és az egységünk nő. A Szellemünk erősödik. Mi, ukránok, mind a győzelemért dolgozunk. Katonák, civilek, nők, férfiak, gyerekek. Az utóbbiak arra kényszerültek, hogy a világ iskoláiban tanuljanak, és ne otthon. Az idősek mind imádkoznak értünk az ortodox templomokban, mecsetekben, katolikus templomokban és katedrálisokban. A szívük mélyén. Még a madaraink és felhőink is a győzelemért tevékenykednek. A szél. És a víz. A tisztességünk és a becsületünk.
Sokan vagyunk. Mi vagyunk az ország. Mi vagyunk az a nép, akit csak teljesen elpusztítani lehet, de nem lehet legyőzni, mert szabadok vagyunk. Azokkal ellentétben, akik fosztogatni, gyilkolni és pusztítani jöttek ide. Azoknak nincsenek alapvető értékeik, sem kézzelfogható okaik, amelyek alátámasztanák a gonoszt, amit elhoztak a mi otthonainkba. Viszont a miénk az Igazság. Mert mi a mi országunkban vagyunk, és mi úgy döntöttünk, hogy szabadok akarunk lenni, és élni akarunk.
Hálásak vagyunk a Nyugatnak, főleg az európai országoknak, amelyek sok ukrán nőt és gyermeket fogadtak be, gondoskodtak róluk, és segítettek nekik túlélni és talpra állni. Hálásak vagyunk a szövetségeseinknek, akik minden segítséget megadnak. Hálásak vagyunk minden nép minden fiának és lányának, aki valamilyen formában hozzájárul a győzelmünkhöz.
A háború már hat hónapja zajlik, és nem maradtunk volna talpon mostanáig a világ segítsége nélkül. De most tudjuk, hogy akkor is győzni fogunk, nem számít mennyi ideig tart ez a háború. Mert a világ látja: Nem csak magunkért harcolunk. Egy olyan közös lehetőséget választottunk, amely egész Európának szól, az egész nyugati világnak szól, hogy szabadok leszünk mindennemű zsarnokságtól. Mivel Putyin Oroszországának zsarnoksága a lehető legrosszabb – az erőszak zsarnoksága, amely magasról tesz a Jog uralmára. Megveti az emberi létezés értékes szempontjait. Megpróbálja lerombolni azokat az alapvető értékeket, amelyek mindig is a fejlődés és növekedés alapjai voltak a Nyugaton. Ez az a sötétség, amely próbál mindenkit elnyelni. És ha most nem harcoltok ellene, nem fog megállni.
Író vagyok és sokat írok a világ különböző tömegmédia orgánumainak. Megpróbálom bemutatni az országunkban éppen zajló eseményeket úgy, ahogyan én látom. Az utóbbi néhány hónapban írtam egy darabot. Éppen egy regény megírásának közepén vagyok, amely leírja a háborús hónapok tapasztalatait és reflektál ezekre. Összerendeztem több írótársam munkáját az első háborús hónapokról, amely nemsokára megjelenik ukránul és lengyelül. Azon gondolkodom, hogyan folytathatnám ebben az irányban.
Nehezen alszom. A háborús láztól forr a vérem. A fájdalom és a bűntudat, amely arra épül, milyen keveset tettünk a közös ügyért arra késztet, hogy folyamatosan mozgásban legyünk. Írok, beszélek, kommunikálok – bármit, amihez van tehetségem, és amivel a szakmámból kifolyólag segíthetek másoknak.
A kollégáim: írók, zenészek és művészek harcolnak, dolgoznak a győzelemért, és különféle önkéntes tevékenységekben vesznek részt – adományt gyűjtenek, felszerelést és fegyvereket vásárolnak, a Fegyveres Erőknek. Mindenki megteszi a tőle telhetőt, amire szükség van, és sokan még ennél is többet. Néhány ukrán értelmiségi a teljesítőképessége határain túl teljesít. És erősek maradnak, támogatnak másokat, mozgásban tartják magukat és minket is.
Forró augusztus van Kijevben. Eső és forróság. Légiriadó. Hangos gyerekzsivaj a játszótéren. A háború előtti időkhöz képest kevés a gyerek, de ott vannak. A boltok nyitva, az emberek sétálnak a parkban. Kijev 2022 áprilisában, amikor evakuáltak minket a megszállt területekről, és Kijev 2022 augusztusában két különböző város. Az előbbi üres volt és egy Apokalipszisről szóló film díszleteire emlékeztetett. Az utóbbi arra emlékeztet, hogy legyűrtük a halált és a sötétséget. Kiűztük a fővárosunkból. Emlékeztet, hogy élünk, az országban maradtunk, és értékesek vagyunk.
Holnap van a Függetlenség Napja. A mi ünnepünk. A népem ünnepe. Az országom ünnepe. Természetesen az oroszok majd mindent megtesznek, hogy megkeserítsék, és véressé tegyék. Kétségem sincs efelől. De az államünnep akkor is ünnep marad. És Ukrajna, kerül amibe kerül, de Ukrajna marad. És az élet megy tovább. És az asszonyaink és gyermekeink visszatérnek Ukrajnába. Újjáépítjük városainkat. Tovább élünk. Mi, Ukránok politikai nemzet vagyunk, a sötétség, és a vele szemben álló fény határán állunk. Mi ukránok – politikai nemzet, amely a sötétség, és a vele szemben álló fény határán állunk. Európaiak vagyunk, akik megvédik Európát a kárhozattól, amely Keletről fenyegeti.
Hanzelik Gábor fordítása
Volodimir Rafejenko (1969): ukrán író, költő. 1992 és 2018 között oroszul írta műveit, az orosz irodalom képviselőinek tartották. 2010-ben és 2012-ben elnyerte Oroszországban az Irodalmi Díjat, 2014-ben az Új Irodalom díjat. 2014-ben kezdett ukránul tanulni, miután arra kényszerítették, hogy Kijevbe költözzön. A későbbiekben már ukránul írta a műveit, az ukrán irodalom képviselőjévé vált, aminek köszönhetően megnyerte a Visegrádi Keleti Partnerség díját.
Az irás a Hype&Hyper Magazine megrendelésére született, angolul a lap 2022 szeptemberi számában olvasható.
A fordítást a Hype&Hyper Magazine engedélyével közöljük.
