„Magyar fiú és lengyel fiú nem is lehetett más, mint két elválaszthatatlan édes testvér.”[1] – fogalmazza meg a gyönyörű szentenciát Dóró Gábor, a Magyar-Lengyel Cserkészkör egyik megálmodója és alapító tagja az 1935-ös spałai cserkésztalálkozóról írott visszaemlékezésében.
A magyar és a lengyel cserkészek már az ezt megelőző években is gyakran kezet szorítottak egymással különböző cserkészeseményeken. A Magyar Cserkészszövetség 1912-es megalapítása óta folyamatosan vett részt nemzetközi cserkésztalálkozókon, mint például a dániai jamboree-n 1924-ben, az Angliában megrendezett jamboree-n 1929-ben; 1933-ban pedig Magyarország rendezte meg a cserkészek világtalálkozóját, mely esemény „gödöllői jamboree” néven híresült el. Ezeken az eseményeken mindig találkozott egymással lengyel és magyar, és Dóró Gábor visszaemlékezéseiből világosan kitűnik, hogy a közös táborozás mindig szívélyes és baráti volt a két nemzet fiai között. Amikor a magyar csapat megérkezett a nagy tábor helyszínére, rögtön a lengyel csapat táborába ment üdvözletét tenni; a lengyel csapat első útja pedig a magyar csapat táborába vezetett. „Ilyen alkalmakkor különösen megéreztük, hogy közelebb állunk egymáshoz, hogy egymásnak többet érünk, hogy van a természetünkben valami, ami közös tulajdonunk, ami elválaszthatatlanul összeköt bennünket.”[2]