„Magyar fiú és lengyel fiú nem is lehetett más, mint két elválaszthatatlan édes testvér.”[1] – fogalmazza meg a gyönyörű szentenciát Dóró Gábor, a Magyar-Lengyel Cserkészkör egyik megálmodója és alapító tagja az 1935-ös spałai cserkésztalálkozóról írott visszaemlékezésében.
A magyar és a lengyel cserkészek már az ezt megelőző években is gyakran kezet szorítottak egymással különböző cserkészeseményeken. A Magyar Cserkészszövetség 1912-es megalapítása óta folyamatosan vett részt nemzetközi cserkésztalálkozókon, mint például a dániai jamboree-n 1924-ben, az Angliában megrendezett jamboree-n 1929-ben; 1933-ban pedig Magyarország rendezte meg a cserkészek világtalálkozóját, mely esemény „gödöllői jamboree” néven híresült el. Ezeken az eseményeken mindig találkozott egymással lengyel és magyar, és Dóró Gábor visszaemlékezéseiből világosan kitűnik, hogy a közös táborozás mindig szívélyes és baráti volt a két nemzet fiai között. Amikor a magyar csapat megérkezett a nagy tábor helyszínére, rögtön a lengyel csapat táborába ment üdvözletét tenni; a lengyel csapat első útja pedig a magyar csapat táborába vezetett. „Ilyen alkalmakkor különösen megéreztük, hogy közelebb állunk egymáshoz, hogy egymásnak többet érünk, hogy van a természetünkben valami, ami közös tulajdonunk, ami elválaszthatatlanul összeköt bennünket.”[2]
Lengyel Kutatóintézet és Múzeum Levéltára, D/2010. 01. 12. 2.
A két ország cserkészeinek életében az 1935-ös év hozott fordulópontot: ezév júliusában 500 fős magyar delegáció utazott a Lengyelország középső részén, a łódźi vajdaságban található Spałába, a 25 éves fennállását ünneplő lengyel cserkészet nemzeti táborozására. Az utazás jelentőségét mutatja, hogy Dóró Gábor hagyatékában számos élménybeszámoló hosszan tárgyalja, valamint ennek hatására írta és jelentette meg „Lengyelföldön” című könyvét is. Felmerülhet a kérdés: miért is volt oly nagy hatással az esős spałai jamboree a magyar küldöttre? Nos, a legnagyobb érzelmi hatást valószínűleg az a hatalmas ováció jelentette, mellyel a lengyelek a magyar delegációt fogadták: az út a határtól (Zebrzydowice) Spałáig egy nagy, egybefüggő ünneplés volt, a megnyitó ünnepen pedig „tízezrek orkánszerű ünneplése”[3] szólt a magyaroknak. Ekkor még csak 15 év telt el Trianon óta, ezért természetes, hogy jól esett az a „szeretet és megértés, ami a naggyá lett Lengyelország képviselőitől a megcsonkított Magyarország képviselői felé sugárzott.”[4] Ezenkívül nagy meglepődéssel szemlélték a háború után újjáéledő lengyel nemzet lendületes fejlődését, a fiatalság tettrekészségét. A Spałában látottak hatására fogalmazódott meg először a szorosabb magyar-lengyel cserkészkapcsolat szükségességének gondolata.
Megálmodói, vitéz Selkey Oszkár (a spałai magyar csapat parancsnoka) és Dóró Gábor (a kör későbbi vezetője) úgy vélték, a közös cserkészkör megalapítása nagy hasznára válhat a magyar cserkészetnek, s egyszersmind a magyar nemzetnek is. Látták, hogy a lengyel cserkészet hatalmas szervezet, mely régóta ébrentartója a hazafias érzületnek – tagjai a háború alatt Józef Piłsudski legionistái lettek, sokan közülük életüket adták hazájukért. Megragadta figyelmüket, hogy a lengyel cserkészfiúk milyen fegyelmezett, vallásos, önmegtartóztató életet élnek („a legszigorúbb dohányzási és alkoholtilalommal”[5]), valamint széles körű honvédelmi ismeretekkel és gyakorlati készségekkel rendelkeznek – jó példával szolgálhatnak tehát magyar társaiknak. Emellett számos közös érdek is szükségessé tette, hogy a két ország között meglévő baráti kapcsolatot még szorosabbra fűzzék. Védekezni kellett a mindkét nép ellen irányuló elnyelési törekvésekkel szemben, mely védekezést együtt biztosabbnak vélték. Közös érdek volt a magyar-lengyel határ létrehozása. Valamint magyar érdek volt megfékezni az Észak-Lengyelországban elharapódzó pánszláv törekvéseket, amiről úgy gondolták, veszélyezteti a magyar-lengyel barátságot. Úgy vélték: ha a két nemzetre akarnak hatni, előbb a két nemzet fiataljaira kell hatniuk – ezért volt fontos a magyar-lengyel cserkészet összekovácsolása.
Hivatalosan 1936. március 28-án alakult meg a Magyar-Lengyel Cserkészkör az Országos Intézőbizottság jóváhagyásával (a létrehozásáról szóló indítvány már 1935. október 9-én elhangzott az OIB gyűlésén, így a szervezőmunka már akkor megkezdődhetett). Elnöke v. Selkey Oszkár alezredes lett, aki körvezetőnek Dóró Gábort javasolta. Az újonnan megalakult szervezet célkitűzései a következők voltak:
„1. Lengyel-magyar baráti cserkészkapcsolatok ápolása és kiértékelése minden irányban.
- A spałai emlékek megörökítése nyomtatott emlékkönyvben.
- A lengyelekkel cseretáborok szervezése, oly módon, hogy már 1936 nyarán elsőnek 50 magyar cserkész lengyel cserkészcsapatokhoz megy táborozni és 50 lengyel cserkész a mi fiainkkal táborozik. Azonban mindkét csoport néhány napon át az országot tanulmányozza.
- Lengyel és magyar cserkészfiúk, öregcserkészek és cserkésztisztek kölcsönös és élénk levelezését előmozdítani.
- A lengyel nyelv elsajátítása azon tagok által, akik erre hajlandósággal rendelkeznek.
- Közhasznú cserkészismeretek, sajtótermékek kicserélése.”[6]
A kör első ötven tagja olyan cserkész volt, aki személyesen részt vett a spałai táborozáson. A tagok száma az évek során folyamatosan nőtt: egy korabeli kimutatásból[7] tudjuk, hogy az 1935/36-os évben 120, az 1936/37-es évben 160, majd az 1937/38-as évben már 300 tagot számlált a cserkészkör. A szervezet 600 Pengő kezdőtőkével indult el. A tagoknak tagsági díjat kellett fizetniük, ami tizennyolc éves kor alatt évi 1 Pengő, tizennyolc éves kor fölött pedig évi 2 Pengő költséget jelentett. Az ebből befolyó összeget a táborok szervezésére fordították.
A Magyar-Lengyel Cserkészkör megalakulásával párhuzamosan létrejött annak lengyel testvérszervezete, a Lengyel-Magyar Cserkészkör, katowicei székhellyel.
A két szervezet tevékenységeinek széles és színes spektrumán talán a legfontosabb a magyar-lengyel cseretáborok lehetővé tétele volt. A két kör évente 5 tiszt és 50 cserkész táborozását biztosította mindkét oldalról, ami azt jelentette, hogy ennyi magyar mehetett Lengyelországba, illetve ennyi lengyel cserkész kereshette fel Magyarországot. Magyar részről a három hetes tábor díja 90 Pengő volt egy főre, de ebből az összegből levontak 25 Pengőt abban az esetben, ha az illető fiú helyett csapata lengyel cserkészt fogadott. A cseretábor lengyelországi helyszínei a következők voltak: 1936-ban Jaremcze (ma Ukrajna része), 1937-ben Nałęczów, Żarnowica, Kościerzyna, Zakopane, Jeleśnia, 1938-ban pedig Krynica. A Magyarországra érkező lengyel cserkészek Balatonakarattyán, Szajkon és Zircen táboroztak, valamint három napot töltöttek Budapesten, három-négy napot pedig a nagyobb vidéki városok felfedezésére fordítottak. Dóró Gábor szerint a cseretáborok remek programot és rengeteg új tapasztalatot jelentettek mindkét nemzet fiainak – ennek ellenére mégis rendszerint ráfizetéssel zárultak. Ennek oka az alacsony ár, a nagy szervezés és ezzel ellentétben a viszonylag kevés jelentkező lehetett. Azt viszont nem vitathatjuk, hogy aki részt vett a csereprogramban, nagyon sok élménnyel tért haza. Álljon itt egy visszaemlékezés 1936-ból:
„Július 1-jén indultunk Lengyelországba. Hosszú utazásunk alatt lengyel nótákat tanultunk, ami igen megnyerte a lengyelek tetszését. Táborhelyünk Jaremcze-ben (Kárpátok) volt. A lengyel fiúk igen közvetlenek. Németül jól megértettük egymást. Északon inkább franciául értik meg az idegent. A sátorban minden őrs fapriccset csinált. A famunkákban a lengyelek nagyon jártasak. Ruházatuk egyöntetűbb, mint a miénk. Kevés edénnyel főznek. A paprikát nem ismerik. A mákos-lekváros tészta készítést tőlünk tanulták meg. Sok levest és burgonyát esznek hússal. A zászlótisztelet nagy. Díszben kellett mindig a zászlófelvonásnál megjelennünk. Gyakorlati ismeretük fejlett. Minden nap morze, térképészet, megfigyelő gyakorlat volt. Fegyelmük mintaszerű, táboruk igen tiszta. A táborozást kirándulásokkal tették változatossá. A Lengyel Kárpátok főbb nevezetességeit megtekintettük. A tábortűz mindenkinek az emlékében megmaradt. Nem tudnak annyi dalt, mint a magyarok. Majdnem minden tábortűznél ugyanazt a dalt éneklik, de dallamosan és érzéssel. A városokban meleg fogadtatásban volt részünk. A hatóságok a legszívesebben álltak mindenütt rendelkezésünkre. Szinte otthon éreztük magunkat. Ami nem is volt nehéz a lengyelek kedvessége mellett.”[8]
A cserkészek közötti személyes kapcsolat elmélyítését a cseretáborokon kívül a levelezés szolgálta. A Magyar-Lengyel Cserkészkör vállalta az érdeklődő magyar és lengyel levelezőpartnerek összepárosítását. És hogy a nyelvi korlátok se okozzanak problémát, anyanyelven lehetett levelezni: a cserkészkör által megbízott egyetemi lektor fordította a leveleket egyik nyelvről a másikra.
A két ország baráti cserkészkapcsolatát erősítette a „testvéri tábortüzek” elnevezésű kezdeményezés is. A program megvalósításának időpontja július 17-e volt, annak emlékére, hogy 1440-ben e napon koronázták magyar királlyá I. Ulászló lengyel királyt. Ezen a jeles évfordulón a vállalkozókedvű cserkészcsapatok ünnepséget, „testvéri tábortüzet” rendeztek: énekkel, zenével, felolvasással, rövid jelenetekkel elevenítették föl a történelmi eseményt és emlékeztek meg a lengyel-magyar barátságról. Az első alkalom 1936-ban volt, ebben az évben 300 magyar, és megközelítőleg 1000 lengyel táborban lobbantak fel egyszerre a testvéri tábortüzek.
A Magyar-Lengyel és Lengyel-Magyar Cserkészkörök története rövid epizód csupán a két világháború közötti időszak forgatagában – jelentőségük mégis hatalmas. Működésük által több száz fiatal ismerkedett meg egy másik nép eltérő, mégis oly hasonló kultúrájával, tanulta meg, milyen fontos a történelmi sorsközösség, és tapasztalta meg testközelből a magyar-lengyel barátság igazi jelentését. Ide kívánkoznak Dóró Gábor szavai:
„Reánk, magyar cserkészekre egy nagy feladat vár és ez a múlt tanításának tiszteletén alapuló lengyel-magyar ösztönszerű barátság becsületes ápolása.”[9]
Süpek Nóra
[1] Lengyel Kutatóintézet és Múzeum levéltára, D/2010.01.1-47.
[2] Uo.
[3] Uo.
[4] Uo.
[5] Uo.
[6] Uo.
[7] Uo.
[8] Uo.
[9] Uo.
